Elnézést, hogy csak most jött meg, és hogy rövidebb is lett a megszokottnál, de nem tudtam máshogy jól elosztani a story eseményeit :) Remélem tetszik majd mindenkinek ^^ [Ha valaki a harcot hiányolna, akkor hamarosan kárpótlom ;) ]

Két nap.

Két hosszú, gyötrelmes nap telt el az incidens óta. Ez alatt a negyvennyolc óra alatt pedig olyan voltam, mint egy élőhalott. Az idő nagy részét a kómában lévő apám mellett töltöttem, aki olykor-olykor magához tért ugyan, de mindig csak pár pillanatra, sohase tovább. Dr. Banner szerint sokat számított, ha ilyenkor hallhatta a hangom, a lánya ecsetelését, így minden alkalommal azzal fogadtam, hogy;

„Nincs semmi baj, nyugi. Nem történt semmi. Minden rendben, apu."

Pedig az égvilágon semmi sem volt rendben. Mintha az egész világom a darabjaira hullott volna, pedig az eddigi életem sem volt épp teljesnek nevezhető, sose volt biztos pontom, de most... Kicsúszott alólam a talaj, elfogyott a levegőm. Úgy éreztem magam, mint mikor elvesztettem a színeket; sebesültnek, kiszolgáltatottnak, gyengének, haszontalannak. Minden negatív hangzású jelző illett rám a szótárakból.

De a csapat se volt a régi. Persze, Steve után semmiképp, de...

Miután Bruce beavatta a többi Bosszúállót a dolgok sűrűjébe, hogy a közeli ismeretségi körünkben valaki áruló, besúgó, hogy nem jutottak apával semmire az idegméreggel, és annak ellenszerével kapcsán, és a rosszabbnál elkeserítőbb hírek sokaságának folyama...

Most már senki sem bízik a másikban.

Sokan ezt a két napot folytonos edzéssel töltötték, Natashat nem is lehetett a konditermen kívül látni. Thor ismét magunkra hagyott minket, visszatért Asgardba, hogy kötelességeit elvégezze. Sam és Clint hol felbukkant, hol lelépett, Sólyom nem egyszer kissé becsiccsentve esett be a mechanikus ajtókon. A sérültek pedig igyekezték minél előbb összeszedni magukat. Pietro karja szépen gyógyult, már olykor átsuhant a torony folyosóin, emeletein az őt jelzőként kísérő gyors szellő, ahogy Peter is egyre jobban volt. Bár Parker... kissé, magába zárkózott, mintha aggasztotta volna valami. De kit nem?

Wanda nem beszélt senkivel, csak reggelente csoszogott ki gyűrött pizsamájában egy csésze kávéért (amivel minden nap minden reggelén mindig ugyanabban az időpontban a bátyja várta, saját italát szürcsölgetve.)

A legjobban talán Bruce és Wade bírta, bár a doktor is, úgy látszott, inkább a munkájába menekül és ha nem Tony mellett volt, akkor a laborban foglalatoskodott.

Wade pedig járta a várost, vigyázott ránk, és New Yorkra. Igen, Wade Pöcegödör Wilson tartotta két napig a lelket a Bosszúállók csapatában és a városban, ő vigyázott az emberekre. Deadpool felcsapott ideiglenes igazságosztónak, beállt pszichopatákat pátyolgatni, az ő szavait idézve... Persze, folyton nyafogott minden miatt, de szerintem az önsajnáltatás mögött élvezi egy kicsit a rivaldafényt.

Ezen a kora délelőttön is épp az ő méltatlankodását kellett hallgatnom.

A konyhában voltunk, kettesben, csakis forró, erősre főzött fekete kávénk társaságát élvezve és szürcsölgetve. A szobát Wade kissé rekedtes hangja töltötte be, ahogy arról mesélt méltatlan hangnemben, hogyan hiúsított meg az éjszaka egy bankrablást, de, persze, nem kapott cserébe egy fityinget sem.

- Én mondom, az emberi faj egyre hálátlanabb lesz! – morogta két korty között, amit én látszólag figyelmesen hallgattam a konyhapulton ücsörögve, lábaimat ernyedten ringatva a levegőben. – Vegyük például... - és csak mondta és mondta a magáét, nem zavartatta magát.

Én viszont teljesen máshol jártam, ismét elvesztem a kávé fekete fodrai között, mintha egy ásik világban jártam volna.

Éreztem a karokat a derekam körül, az ajkakat a számon, a tekintetét a hátamon. Ahogy a nevemet suttogta a fülembe. Ahogy mindig önfeláldozóan segített. Nem tudtam elhinni, még így, két nap, több mint negyvennyolc óra után sem, ami történt.

Felpillantottam az italomból, ahogy feltűnt, hogy csend állt be a teremben. Kontaktlencse nélkül bámultam bele Wade éjfekete, parányi gombszemeibe, amelyekből sütött a sajnálat és együttérzés.

- Megint rá gondolsz – jelentette ki a nyilvánvalót.

- Mikor nem? – nevettem fel keserédesen. Ismét lehajtottam a fejem, könyökeimet megtámasztottam a térdemen, homlokom a forró csészéhez nyomtam. Naná, hogy rajta agyalok. Ha az ember keze közül kicsúszna az egyik legbiztosabb pont az életében, ő is ugyan így tenne. És az, hogy bántotta apát... nem tudott elfogadást nyerni az elmémben.

- Clarissa – érintette meg a vállam a férfi. Oldalra pillantva, elnézve sebhelyes bőrét a kezén, nem rázott ki ugyan a hideg, de a reggeli étvágyam egy kettőre tovaszállt. Sose undorodtam Wadetől, nem is tudtam volna, főleg, hogy Peter úgy szerette. Mindig is jóba voltak.

- Hogy van Peter? – szakítottam félbe mielőtt egyáltalán belekezdhetett volna egy káromkodásokkal tarkított szentbeszédbe.

- Jobban. A sebei nagy része már be is gyógyult. Bár nem értem, miért nem kérdezed te is inkább a dokit – horkantott fel halkan, majd kézfeje lecsúszott a vállamról. Utána kaptam, gyengéden megszorítottam.

- Is? – vontam össze fáradtan a szemöldököm. – Már megint összevesztetek? – nem jött válasz, a hallgatás pedig igennek minősül ennél a kettőnél. – Komolyan, rosszabbak vagytok mint a házasok! – nevettem fel.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a szenvedésemen – húzta el a száját a férfi, majd tettetett fájdalom ült ki az arcára. – Miért bombázod mindig a szerelmi életem hajóját?

- Na végre – pillantottam rá, egyenesen szemeibe, amik értetlenséget tükrözted. – Az előbb mondtad ki, hogy szereted.

- Na meg a fittyfenét! – fordult sarkon, üres, világos (ha nem csal az emlékezetem, rózsaszín), fogókáján színes sörényű unikornissal ellátott kávésbögréjét a mosogatóba dobta, majd a konyhaajtó felé vette az irányt.

- Wade! – kiáltottam utána.

- Hm?

- Ha tényleg nem, akkor vidd el Natashat ebédelni valahova. Ki kéne mozdítani abból az átkozott edzőteremből, mert nem fog maradni nekünk bokszzsák. Azt pedig nem akarjuk – dünnyögtem, majd én is felhajtottam az italom végét.

- Rendben. Miért ne – egyezett bele rögtön Wade. Túl gyorsan.

- Vihetnéd Petert is – másztam le a konyhapultról, bögrémet a másik rózsasín, unikornisos mellé helyezve. Wade nem válaszolt, fújtatva kitrappolt a szobából, majd mire én is kiléptem, már záródott is össze előtte a lift ajtaja.

A lépcső felé vettem az utamat, elcaplattam a saját szobámhoz, hogy magamra húzzak szürke pizsamám helyett egy edzőruhát és átvegyem Nat helyét a konditeremben. Minden egyes lépcsőfok, amit megtettem, azonban rá emlékeztetett. Megint. Nincs ebbe az átkozott toronyba egyetlen olyan emelet, folyosó, ajtó, tárgy, vagy akárcsak porszem, amiről ne ő jutna eszembe.

¤¤¤¤¤

Hogy Wadenek tényleg sikerült-e vörös barátnőnket elbűvölnie egy ebédre, abban nem vagyok biztos, lehet, csak épp az életéért fut, egy illetlen megjegyzés miatt, de amire elértem, az edzőterem felszabadult, így én is kezelésbe vettem az egyik jó öreg zsák-barátomat. Mindenféle bemelegítés, lazítás nélkül kezdtem el csak spontán ütögetni az anyagot, ki akartam adni magamból a felgyülemlett érzelmeket. Éreztem, hogy egy-egy rosszul irányzott ütésnél kissé lesérül a bőr a kezemen (kesztyű hiányában) de nem zavart, nem érdekelt. Csak folytonosan ütöttem, vertem. Jobb, bal, jobb, bal, bal, bal, bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, jobb...

A karom zsibbadása fel sem tűnt, csak egy dolog lebegett előttem; a HYDRA. A logója, az emberei, akiket valaha láttam, a célja, maga a létezése, most abban az egy, szerencsétlen bokszzsákra koncentrálóódott össze és én minden haragomat ráuszítottam.

- Casy? – hívta fel a figyelmem magára egy akkor belépő ismerős, minek következtében felé kaptam a fejem, így egy hatalmasat kaptam a lendületből visszaütő zsáktól a képembe. Kis híja volt, hogy nem terültem el a padlón a lökettől.

- Peter! – förmedtem rá a fiúra a fejemet fájlalva.

- Ne haragudj – nevetett ki drága barátom. – Csak azt akartam kérdezni, nem-e láttad Wadet.

- Na mentek ám a... - morogtam az orrom alatt. – Nem tudom, hol lehet. Talán Natashaval van.

- Oh, értem. Kösz – dőlt neki a falnak nem messze tőlem. – ÉS te hogyhogy... csak így, egyedül edzel?

- Hol voltál te az elmúlt két napban? – sóhajtottam fel keserűen. – Manapság mindenki egyedül csinál mindent.

- De, feltűnt,még úgy is, hogy alig tartózkodtam a szobámon kívül – ült ki fanyar grimasz az arcára.

- Hogy vagy? Meggyógyultál már?

- Nagyjából – bólintott, majd mellém lépett. – A lábam még elég rendesen fáj, de Banner szerint ez már csak izomláz.

- Hogy lenne izomlázad? – vontam össze zavarodottan a szemöldököm.

- Én máshogy működöm mint te,-

- Tényleg? Akkor én nem fogok tudni ragacsos slejmot lövöldözni a csuklómból? – kaptam az arcomhoz tettetett riadalommal.

- Clarissa, ne húzd ki a gyufát! – mordult rám Pet megjátszott szigorral.

- Oh, nem én! – nevettem fel. Találkozott a tekintetünk, mire ő balgán bekancsalított, így csak még jobban kacagtunk.

- Wadenek igaza volt, nagyon magad alatt voltál, beleástad magad a gondolataidba – döntötte édesen oldalra a fejét, rakoncátlan, túl hosszú, vágásra érett fürtjei a szemébe lógtak. Egy türelmetlen mozdulattal kiseperte őket onnan.

- Wade? – vontam fel a szemöldököm.

- Ő mondta, hogy jössz az edzőterembe összetörni magad... tudod ki miatt.

- Vagyis tudod, hogy hol van.

- Naná. Épp Tasha elől bujkál, hogy mentse az életét – kuncogott fel. Nevetett, velem mosolygott, de a szeme alatt húzódó karikák mutatták, neki is nehéz volt az elmúlt időszak.

- Borzalmasak vagytok ti ketten – vigyorogtam rá, majd az ajtó felé vettem az irányt, Pettel szorosan a nyomomban.

- Igyekszünk – jegyezte még meg csendesen, majd kinyitotta előttem az ajtót, és igazi úriemberhez méltón előre engedett. – Gyere, bekötöm a kezeidet. A konyhában van alkohol, gyorsan lefertőtlenítjük.

- Hol máshol is lenne alkohol, ebben a hatalmas épületben? – kúszott halovány mosoly az arcomra.

¤¤¤¤¤

Némán vártuk végig, míg a lift elvisz minket a megfelelő emeletre, majd ahogy Peter kilépett az ajtón, belőlem előbújt a két évvel ez előtti énem, és se szó, se beszéd, mindenféle-fajta figyelmeztetés nélkül felugrottam a hátára, ami azt eredményezte, hogy majd nem elterültünk a folyosó padlóján.

- Hé! – méltatlankodott. – Már nem vagy olyan könnyű ám!

- Naa! – húztam meg játékosan a fülét, majd átkarolva a nyakát, hagytam, hogy óvatos léptekkel kicaplasson velem a nappalihoz. Ám ami ott fogadott minket, arra nem egészen számítottunk.

- Áh, hát végre maguk is előkerültek! – dörmögte felén a mély hang, ami a világ legnemkívánatosabb emberéhez tarozott, a Bosszúállók gyűrűjében.

- Nick – biccentett Peter a férfinak, sutba dobva a magázási etikettet.

- Dick – jegyeztem meg suttogva.

- Köszönöm, hogy megkönnyítették a dolgom és összerendeződtek kissé – kezdett bele mondókájába a férfi, bár szinte senki sem figyelt rá a szobában. Natasha azzal volt elfoglalva épp, vajon melyik irányba is nem csavargatta még meg Wade fülét, Clint és Sam pedig csendesen iszogatták apa dugikészletét. Az ikrek csak ültek az egyik kanapé vörös huzatán, mikor beléptünk, felénk intettek, de ők sem mutattak kifejezetten érdeklődést a férfi mondanivalója iránt.

- Mit keres itt, Fury? – szúrtam közbe fáradtan a kérdést.

- Azt próbálnám elmondani, Miss Stark. És örülnék, ha figyelnének, mert ez nagyon, nagyon fontos. Ugyanis...

Ám mielőtt belekezdhetett volna, kitárult az ajtó, és egy kótyagos hang félbeszakította;

- Mégis, mit keres, egy félszemű, néger, kopasz, nem-falábú Barbarossa az én tornyomban?