Bocsánat, hogy sokat kellett várni erre a részre, és hogy nem is lett a legjobb, de azért remélem, tetszeni fog nektek ^^

A vér egyre gyorsabban lüktetett bennem, minden porcikámban, de a sokktól nem voltam képes mozdulni. Az a lövés... az a hang... mintha belém eresztettek volna golyót.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

A lövésre szinte mindenki felkapta a fejét a toronyban, aki a labor szintjéhez közel tartózkodott. Peter is hasonlóképp volt, bár, talán ő volt az, aki a leginkább tisztán hallhatta az egészet. Fejlett érzékei pedig még inkább rásegítettek erre.

Ahogy tudatosult benne, mi is történhetett, felpattant az ágyáról, az addig olvasgatott könyvét bedobta a sarokba, majd ahogy kivágta az ajtót, kis híján összeütközött az egy szál nadrágban rohangáló Wilsonba.

- Hallottad? – tért a tárgyra rögtön a férfi, mire a fiú bólintott. Nem kellett kommunikálniuk, egyszerre indultak meg az eggyel lentebb lévő szint felé. Wade lesprintelt a lépcsőfokokon, míg Peter nemes egyszerűséggel átlendült a korlátokon, így előbb érve a lövés helyszíné rejtő ajtóhoz. A mechanikus ajtó nem nyílt, így automatikusan nyúlt a pár méterrel arrébb lévő kilincsért, hogy lenyomja, de az ajtót már nyitva találta. Ahogy belépett a küszöbön, csak sötétséget látott, még az éles érzékei sem vettek észre semmi rendelleneset.

- Pedig biztos innen jött – morogta az orra alatt idegesen. A tenyere izzadt, ahogy az agya pörgött, próbálta összerakni, mi is történhetett.

- Peter? – törte meg a szapora légzésével teleszőtt csöndet egy oly jól ismert hang.

- Mr. Stark! – kiáltott fel megkönnyebbülten a fiú, tekintetét már századjára futtatva végig a termen. – Mr. Stark, hol van? Mi történt i-?

- Tűnj innen! – szakította félbe a zseni feszült, kissé rémült hangja, ám már elkésett. Peter érezte, ahogy valaki a háta mögé lép, de még így sem tudott védekezni. A karját kicsavarták, belenyilallt az égető fájdalom, ő pedig Tony egyik dolgozó asztalára szorítva találta magát, tehetetlenül.

- Hogy az a... - szitkozódott dühösen, az általa ismert összes káromkodást elmormolva. Próbált szabadulni, de ahogy egyre jobban ficánkolt, úgy erősödött a szorítás is a hátához nyomot kezein. Úgy érezte, elszakadnak az izmai, hogy a fájdalom felégeti a karjait, de ennek ellenére sem maradt nyugton.

- Nyugi kölyök. Így csak fölöslegesen elpocsékolod az erődet – hallotta meg fogva tartója hangját. És végül nyugton maradt. Ám nem a szavakra hallgatva, hanem az azokhoz tartozó hang okozta kisebb sokk miatt.

- Mégis... Mégis, mi a fene folyik itt?! – csattant fel. A hangja remegett; hogy az idegességtől, a dühtől, a fájdalomtól, vagy netalántál a félelemtől? Azt ő maga sem tudta volna megmondani. – Stark, mi a büdös fene történt itt? – kiáltott bele a nagyvilágba, bár választ nem is várt. – Eressz el! – kezdett ismét ficánkolni a szorításban. A következő pillanatban, hangos csattanással egy díszes pengéjű zsebkés állt bele az asztallapba, Peter torka mellett, vékony csíkban hasítva fel a fiú bőrét, aki ennek hatására kővé dermedt. A vére lassan buggyant ki, majd csorgott végig az ádámcsutkáján, végül tompán koppant a bicska hegye mellett.

- Peter? Mi történt? Jól vagy? – jött valahonnan a terem másik végéből Tony hangja. Remegett, valószínűleg a hirtelen beállt csend megrémítette a férfit. Ám most valami más is jobban kivehető volt benne; a nehézkes légzés.

- Jól vagyok! – erőltette meg magát Peter. Bátornak akart mutatkozni, annak akarta mutatni magát, minden porcikájával ezt akarta sugallani, de a hangja a végére elcsuklott. – Csak ez itt dobálózik a dárchegyével.

Ez után pár percnyi csend állt be, senki nem mozdult, nem szólalt meg. Peter próbált szabadulni ugyan a szorításból, de ezúttal óvatosabban, nem a dühtől és félelemtől vezérelve szerencsétlen kezdő módjára. Ám nem ért el vele semmit.

- Mr. Stark, mi lenne, ha előbújna onnan? – szólalt meg végül ismét a fiú mögött álló.

- Álmodban, drága – jött Tony nemtörődöm stílusú válasza.

- Akkor se, ha különben kitöröm a gyerek nyakát? – lett kissé ideges az ellenfelük, majd szavait igazolva felkapta Petert az asztalhoz és a falhoz vágta. A bő öt méterrel arrébb lévő falhoz. Peter hatalmasat csattant rajta, de próbált utána talpon maradni. Ám, mindennek hiába, a torkát érő csapást nem tudta kivédeni és végül fuldokolva görnyedt össze. Levegő után kapkodott, közben próbálta felfogni, mi is történik körülötte.

- Peter! – hallotta meg Tony hangját, ahogy a nevét kiáltja. Válaszolni akart, hogy jól van, de az erejéből, és a levegőjéből nem futotta rá, csak továbbra is kétségbeesetten krákogott, oxigénért küszködve. – Oh, te, esküszöm, ezért még biztos kidoblak az ablakon!

- Ezzel már az előbb is fenyegettél – ragadta torkon Petert az alak, majd felhúzta a földről. A fiú próbált ellenkezni, lefejteni az ujjakat a torkáról, de abban a pillanatban ahhoz is alig tudott koncentrálni, hogy nyitva tartsa a szemét. A lába végül eltávolodott a földtől, ő pedig csak kétségbeesetten kalimpált, próbált levegőhöz jutni. – Ajjaj... Azt hiszem, a fiúnak nincsnek kopoltyúi. Nem ártana neki egy kis levegő, nem gondolod, Stark? – hallotta meg ellenfele hangját alig pár centire az arcától. Úgy tűnt, jól szórakozik azon, hogy ő diktál.

- Fejezd be!

- Különben mi lesz, Stark? – kiáltott vissza fennhéjázva az alak.

Aztán a keze magabiztos tartása megingott, Peter pedig ismét a fal mellett a fölre csúszva kapkodott levegő után. Az alak előtte a földre került, ahogy egy másik hátulról rávetette magát. Nem volt kérdés, ki az, főképp, az ugrása közben hallatott artikulálatlan harci-sipítás miatt. Wade és ellenfele percekig gurultak a labor padlózatán, hol egyikük, hol másikuk kerekedett felül, olykor levertek valamit egy ütközéskor az asztalokról. Nem lehetett megmondani, ki fog nyerni, az állás folyamatosan változott.

Peter, immáron a minimumhoz elegendő oxigénellátottsággal, elbotorkált a labor másik végébe, gondosan kikerülve a birkózó párost, zajt nem csapva, oda, ahonnan Tony hangját hallotta. Különlegesen érzékeny reflexeivel könnyedén bemérte, pontosan hol is keresett magának fedezéket a férfi.

- Mr. Stark! – esett be az asztal alá, tekintetével keresve a sötétben példaképét.

- Peter! Jól vagy, kölyök? – érzett meg egy kezet a vállán. Furcsán törődőnek találta a mozdulatot a férfitól, de ezt a gondolatot hamar kiűzte a fejéből. Érezte, ahogy az ujjak a kelleténél erősebben szorítják a karját.

- Mi történt? – pillantott a sötétben Tony arcára, amin az őrá oly jellegzetes félmosoly volt. Végig mérve Starkot, megértette, mire is a görcsös szorítás. – Uram Isten! Magát meglőtték!

- Nahát, te egy igazi zseni vagy. Méltó lennél utódomnak ilyen megállapításokkal – vette komolytalanra a helyzetet a férfi.

- Mr. Stark! – szólt rá erélyesen a fiú, próbálva nem magukra vonni az arrébb egymást gyilkoló páros figyelmét. – Ez komoly! Vegye el onnan a kezét! – kapta le magáról a melegítőfölsőjét, majd rányomta a Tony mellkasán tátongó lőtt sebbre az anyagot. – Hogy érzi magát?

- Szarul – felelte tömören a zseni. – Segíts a haverodnak, velem ráérünk foglalkozni.

- A nagy francokat! – akart szembe szállni vele a fiú, mikoris hatalmas reccsenés, ropogás, puffanás szelte át a levegőt, mire szemforgatva hozzáfűzte; - Egy pillanat! Addig meg ne halljon!

- Ilyen könnyen nem szabadultok azért meg tőlem – villantott egy utolsó öntelt mosolyt a fiúra, mielőtt az arcára ismét kiült volna a fájdalom.

- Azt ajánlom is – azzal kiugrott az asztal mögül, a sötétben is pillanatok alatt kiszúrta Wadet, ahogy a harcostársa felett áll, egyik keze helyén csak egy félig kiálló, törött, gyomorforgató csont, alkar gyanánt, a vér patakokban folyt róla. Ám mintha sikeresen kiiktatta volna ellenfelét. A másik alak egy öszetört asztal romjai között feküdt, mozdulatlanul.

- Wade! – sietett oda a férfihoz. Még mindig elborzasztotta a hiányzó végtagok látványa, hiába a tudat, hogy Wade Wilson bizony nem fog még meghalni a közeljövőben. – Kicsit jobban is vigyázhatnál magadra!

- Minek? – vont vállat egyszerűen a fickó, tekintetével a fiút szuggerálva. – Jól vagy? Mintha kissé kapkodnád a levegőt.

- Nem is tudom, miért – húzta el a száját Peter, miközben közelebb lépett a törött darabkák közt heverő alakhoz. – Talán, mert olyan lassan csoszogtál le a lépcsőn, hogy addigra majdnem megfojtottak.

- Talán – értett egyet pár pillanat néma csend után Wade, mire Peter csak beletörődve megrázta a fejét. – Nem hiszem el, hogy ez tényleg ő – biccentett aztán a földön heverő alakra.

- Én sem – vallotta be Peter, szemét le sem véve a mozdulatlan testről. Ismét közelebb lépett. Semmi. Még egy lépés. Továbbra sem történt semmi. Végül már ott állt az erős kar mellett, ami már perce még meg akarta fojtani. Önkénytelenül megérintette pulzáló torkán az ujjak megmaradt vöröslő nyomát.

Csak egy pillanatra terelődött el a figyelme. Ám ez bőven elég volt. A következő pillanatban egy ököl csapódott a gyomrába, kiszorítva belőle a szuszt. A meglepettségtől a következő felé irányuló rúgást ki sem tudta volna védeni, ha Wade nem rántja hátra.

- Oh, te kis – indult meg Deadpool az épp akkor talpra álló alak felé indulatosan, ám valami megvillant a sötétben, Wade teste pedig megtorpant.

- Oh, ne – nyögött fel Peter két méterre mögöttük, ahogy az égésnyomoktól foltos fej hangosan koppant a padlón. – Fúj! Ez undorító!

- Sajnos, szegényke elvesztette a fejét a nagy harcilázban – pörgette meg az ujjai körül a pengét az alak, arcára a sötétben csak Peter számára látható kapzsi mosoly kúszott. – Most pedig te jössz.

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

- Eressz el, Pietro! – kiabáltam a fiú karjai között ficánkolva. – Ha apának valami baja lett, én esküszöm...

- Nyugodj meg, Cas, mert nem engedlek el! – szólt rám immár türelmét veszte a fiú.

- Pietro! – mordult rá a testvére, aki folytonosan a lépcsőt és a liftet kémlelte tekintetével.

- Kegyetlen vagy! – kiáltottam rá hisztérikusan, megpróbálva kihúzni a kezem az övéi alól, bármiféle siker nélkül. – Az apám veszélyben van! Nem várhatjuk el, hogy majd más megmenti!

- Megvédi ő saját magát! – csattant fel végül Wanda is. – Az istenit, maradjatok már csendben, így nem tudok koncentrálni!

Mindketten elhallgattunk, még ficánkolni is elfelejtettem. Ha Wan dühös, akkor még Hulk is visszavonulót fújna, nem hogy mi Pietroval...

- Mit csinálsz? – suttogtam félve, próbálva urrá lenni a kezeimen eluralkodó remegésen. Ujjakat éreztem a sajátjaim köré fonódni, ahogy Pi leeresztette eddig engem óvatosan fogva tartó karjait. Belekapaszkodtam a kezébe, mintegy mentsvárként.

- Próbálok koncentrálni – morogta az orra alatt a lány. – Nem tudom, mi történik oda lenn. Wade ott van, de... ködös az elméje.

- Mert odabenn csak sötétség van annál a vadbaromnál, ezen ne is csodálkozz – motyogta rosszindulatúan Pietro.

- Az apám veszélyben van! – szóltam közbe már századjára ismételve el a mondatot, egyre kétségbeesetten. Ismét a lépcsőház felé indultam, de a szeles fú visszahúzott.

- Igen, Clare, felfogtuk, de ha te most odamész, és bajod esik, az, hogy esne szerinted Tonynak...

- Ezt már milliószor hallottam, Wan. Szóval, pont leszarom, mit érezne akkor. Ő van bajban! – téptem ki a kezem Pietro kezei közül. – Megyek. Vagy velem jöttök, vagy itt maradtok. Rajtatok áll – kiáltottam rájuk, majd megindultam a lépcsősorok felé. – De jobban örülnék, ha jönnétek.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszöge-

Peter hatalmas csörömpöléssel és egy fájdalmas csattanással repült keresztük a labor egykori ajtaján, majd csapódott a folyosó falának, behorpasztva azt. A végtagjai elzsibbadtak a rövid közelharcban bekapott ütésektől, és ezen a faltörőkos szerepe sem segített.

Ködös tekintettel felpillantott, az általa ütött lyukon pislogott be a laborba, ám nem látott semmit és senkit a sötétben. Aztán az árnyékból kirajzolódott ellenfele magas, izmos alakja. Mellélépett, megragadta a pólója szegélyét és felrántotta a földről. Peter felnyögött a testébe hasító élénk fájdalomhullámok miatt, de azért megkísérelt egy ütést bevinni, több kevesebb sikerrel. Ám végül ismét a falnak nyomva végezte.

- Többet vártam tőled – hallotta meg ismét az alak becsmérlő hangját. Olyan ismerősen csengett, mégis, teljesen idegennek hatott.

- Kapd be – nyögte nemes egyszerűséggel, majd utolsó csepp erejével, amilyen erősen csak tudta, gyomron rúgta az alakot, aki kissé összegörnyedt a hirtelen jött támadástól, így a fiú ki tudott bújni a szorításából. Peter megpróbált eltávolodni tőle, de ellenfele gyorsabb volt, kiseperte alóla a lábát, ezzel a földre terítve a levegőhiánytól még mindig kótyagos fiút. Parker random, célzás nélkül az alak felé lőtt párat a pókhálójából, ám a kívánt hatást nem érte el vele.

A mellkasára nehezedő lábfej végül végleg leállított; csak szapora lélegzetvétele és ugyan ködös, de dühös tekintetében maradt meg a harcolni akarás, a teste feladta.

- Még mindig kevés – gondolkodott hangosan ellenfele, rátámaszkodva a fiú mellkasán pihenő lábára. Peter felnyögött ahogy a súly ránehezedett a tüdejére.

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

Az utolsó lépcsőfordulóban siettünk épp, Pietroval egyetemben, aki nem volt hajlandó előre menni, ezzel egyedül hagyni minket. Már csak pár lépcsőfok választott el minket a labor szintjétől, mikor egy ismerős hangot hallottam meg. A mondandója kivehetetlen volt, de a hangját bárhol, bármikor felismertem volna; Peter.

- Siessünk! – szóltam hátra az ikreknek, ahogy az utolsó négy lépcsőfokot átszökelltem, majd már fordultam is be a laborba vezető folyosóra.

Ám a látvány, ami fogadott, megfagyasztott. Az a pusztítás, ami ott történt. És az a két szempár, amelyek rám kapták a tekintetüket. Az egyikben rémület, a másikban... maga a sötétség.

- Clare, tűnj innen! – kiáltott rám fojtott hangon Peter, a földön elterülve, legyőzve, fölötte állt, arcán győztes vigyorral az az ember, akiről sosem gondoltam volna, hogy valaha így fog rám tekinteni.

- Te... - suttogtam döbbenten, értetlenül, a hangom megremegett a kétségbeeséstől. Ekkor érkeztek meg mögöttem a Maximoff ikrek is, ám mintha őket is valaki megstoppolta volna a kanyarban. – Ez lehetetlen...

- Üdv mindenkinek. Rég találkoztunk.