Ismét bocsánat az újabb hosszas érkezés miatt. De, most már tényleg beindul minden. Remélem, nem unjátok nagyon :/ És azt is, hogy tetszeni fog a rész ^^ Nem ígérek semmit, de a következőt igyekszem hamarabb hozni ;)

Kora reggel még a szívdobogást hallgattam, a szabályos, csak ritkán meg-meg ugró tu-dum tu-dum -okat. Nyugalommal töltött el, ahogy pillanatról pillanatra átszelték a tudatomat. Éreztem, ahogy süpped és emelkedik a mellkasa, nyugodtan, egyenletesen, jelezve, hogy szépeket álmodik. Az illata belengte a szobát, az áradt nem csak belőle, de a paplanhuzatból, a függönyökből, a szekrényből is. Ez az édes aroma ringatott álomba az éjjel.

De mire felébredtem az illatán kívül már nem maradt semmi.

Ahogy álmoskás fejjel feltoltam a felsőtestem a nagy franciaágyon, és még homályos tekintettel körbetekintettem Steve szobájában, őt sehol sem láttam.

- Steven? – emeltem meg az alvástól még kissé rekedtes hangomat, de válasz nem érkezett. Kisöpörtem sötét tincseimet a szememből, vagyis, csak egy részét. A hajam olyan kócos volt, mint egy szénaboglya.

Fáradtan, frusztráltan sóhajtottam egyet, majd az álomtól picikét remegő lábakkal kimásztam az ágyból és betotyogtam a fürdőbe, hogy kissé rendbe szedjem magam. Ahogy beálltam a tükör elél, egy kialvatlan arc nézett vissza rám. A hajam madárfészek, a szemem alatt két sötét folt a fehér bőrömön. Megengedtem a csapot, remegő kezeimből tölcsért formálva fogtam fel a vizet és fröcsköltem nyúzott arcomba. A hideg folyadék jól esett, felébresztett. Ujjaimat a hajamba vezetve próbáltam nagyjából átfésülni, elrendezni rakoncátlan tincseimet.

- Hol a fészkesben vagy, Steve? – morogtam magam elé.

Miután már tűrhetőnek találtam a kinézetem, nagyjából kisimítottam a ráncokat a ruháimon majd a szoba ajtaja felé vettem az irányt. Ám ahogy az ajtó kinyílt, ijedtemben hátrébb ugrottam egy fél métert, és csak bámultam az előttem álló alakra. Rajta is látszott, hogy nem aludt valami sokat (vagy egyáltalán nem), valószínűleg egész éjszaka dolgozott.

- Zsebibaba? – ocsúdott fel elsőként ő, de még mindig csodálkozva bámult rám. Remek szituáció, mondhatom.

- Apa – nyögtem ki. – Mi járatban erre?

- Ugyan ezt akartam kérdezni.

- Nahát, micsoda apa-lánya kapcsolat! Már a gondolataidat is kitalálom – vigyorogtam esetlenül.

- Zsebi, mit kerestél a Kapitány szobájában? – bökött rám. – És ő hol van? – kémlelt át a vállam fölött a hajnali világosságban játszó szobába.

- Ömmm... - adtam értelmes magyarázatot kérdéseire. Ő várakozón rám pillantott, jelezve, hogy válasz nélkül én innen el nem mozdulok. – Nem tudom, Steve hol van. Mire felébredtem eltűnt.

- Most próbálok nem rosszra gondolni, ugyanis, tapasztalatból tudom, mikor szoktak a férfiak reggelre lelépni egy hölgy társaságából.

- Apa! – toppantottam egyet hisztisen, de a mosolyt a szám sarkából nem tudtam letörölni. – Olyan lüke vagy! Steve nem érezte jól magát este, itt maradtam vigyázni rá.

- Remek munkát végezhettél, ha már olyan fitt, hogy le is lépett – sóhajtott Tony.

- Talán valamiről beszélni akartál vele? – kérdeztem, miközben az ajtót becsuktam magam mögött, apát pedig a lift felé kezdtem terelgetni.

- A Kapitánnyal? Persze, sok mindenről. Kezdve a lányommal, akit az ujja köré csavart. De most nem ez ügyben kerestem volna meg.

- Hát, ettől nem lettem okosabb – húztam el a számat, miközben beszálltunk az akkor megérkező lift csilingelő ajtaján.

- Azt mondtad, nem érezte jól magát? – tűnődött apa. Bólintottam válaszkép. – Ezt hogy érted?

- Szerintem láza volt. Lehet, megfázott – vontam vállat, mire Tony eléggé hülye fejjel meredt rám. – Még nem fordult elő ilyesmi? – kérdeztem félénken.

- Határozottan nem – bólintott, miközben elnyomott egy ásítást.

- Gyere, csinálok neked kávét – nyomtam meg a megfelelő emelet gombját. Ő csak magában morgott valamit, majd összefont karokkal gondolkodóba esett. – Minden rendben?

- Hm?

- Olyan... Frusztráltnak tűnsz, vagy nem is tudom – magyaráztam aggódó hangon, mire ő csak felöltötte szokásos, felhőtlen mosolyát és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Dehogy. Minden okés.

Kár, hogy tudtam, ez a mosolya nem igazi.

A lift egy apró zökkenéssel megállt, mi pedig teljes szinkronban léptünk ki az ajtaján, majd kanyarodtunk a kávéfőző irányába.

- Jó reggelt! – fogadott minket Wanda és Pietro a konyhában.

- 'Reggelt – felelte apa egy újabb ásítás keretében.

- Szép jó reggelt – mosolyogtam rá az ikrekre. – Nektek is készíthetek kávét?

- Mindenképp – vágta rá Wanda. – De Pietro nem kaphat. Teljesen fel van pörögve szegénykém – ezt a megjegyzést természeten a fiú sem hagyta egy durcás pillantás nélkül.

- Ugyan már, Piért vállalom a felelősséget, ha túlzásba viszi – kacsintottam Pietrora, majd előkészítettem négy poharat a szekrényből, miközben apa lustán levágta magát az egyik székre és a karjait összefűzve ráfeküdt az asztallapra.

- Kávét iszunk? Remek ötlet. Én is kérek – sietett be az ajtón Clint is.

- Vettem, vettem – kaptam elő egy újabb bögrét, közben az erőm segítségével megnyomtam a bekapcsoló gombot a kávéfőzőn. – Öm... Esetleg, valamelyikőtök nem látta Stevet? – kockáztattam meg a kérdést.

- A Kapitányt? Nem – ráncolta a homlokát Pietro, egy szempillantás alatt mellettem teremve, nekidőlve a konyhapultnak.

- Oh... Kár – vontam vállat, mintha nem is érdekelne. Pedig kezdtem egyre jobban aggódni. Steve nem menne el csak úgy minden szó nélkül. Valakinek biztos szólna. Mindenképp...

- Azt hittem veled van – súgta aggódó hangon a fülembe Pietro.

- Én is – morogtam. – Reggel mikor felébredtem nem találtam. Már csak azt remélem, hogy Natasha vagy Bruce tud valamit. Már az nem klappol, hogy tegnap olyan volt tényleg, mint aki megfázott. És apa is beszélni akart vele valamiről, de szerintem nem fogja elmondani, mi volt az – daráltam le az orrom alatt motyogva. Csoda, hogy Pietro egyáltalán megértette. De ő hallotta minden szavamat és egy apró bólintással jelezte, hogy felfogta, mire remegve felsóhajtottam. Lehunytam a szemem egy pillanatra, próbáltam elkergetni a mostanában engem körbe lengő paranoiát, és azt hajtogattam, hogy nem kell csak azért beszarni, mert nincs itt. Steve már nagy gyerek. Nekem meg főképp nem tartozik magyarázattal. Én csak... Aggódok. Folyton aggódok. Ezért nem akarok kimenni terepre se a többiekkel. Engem nem katonának terveztek.

Forró ujjakat éreztem az enyémek köré fonódni. Lepillantottam Pietroéval össze fűzött kezünkre és egy kissé megnyugodtam.

- Minden rendben. Semmi baja. Hisz, a Kapitányról beszélünk – mosolygott rám, továbbra is halkan beszélve. – Ne parázd túl.

- Legutóbb, mikor elment, egy hét múlva láttam viszont, és azt hittem, utál – húztam el a szám. – Aztán minden a feje tetejére állt.

- Körülötted mindig – nyomott egy testvéri puszit a homlokomra, majd kikerülve elkezdte kitöltögetni a kávékat. Tudom, nincs semmi. Megbeszéltük, hogy van ő, vagyok én, nincs mi. De a homlokon olyan szinten égni kezdett ajkai nyomán, amit nem tudnék megmagyarázni.

Egy nagy sóhaj keretében kisepertem minden gondolatot a fejemből, Stevet is, Pietrot is, majd megpördültem és felkaptam a két megtöltött bögrét, és míg Pietro feltett egy újabb adagot főni, én kiszertíroztam Wandanak és apának az italokat.

Ez után a reggel furcsamód csendesen telt. Clint Wandat faggatta mindenféléről, apa pedig elaludt az asztalon, a félig teli kávésbögréje mellett. Pietro hol elszelelt, hol meg felbukkant, még a testvére sem tudta mit csinál, mi üthetett belé.

Aztán befutott Natasha. Végig mérte a társaságot és alig tudta visszatartani a nevetését, mikor meglátta apát nyáladzani a konyhaasztalon.

- Oh, nem már – húzta el a száját. – Mr. Stark, amikor egy csaj kikosarazza – huppant le a mellettem lévő szabad székre.

- Dr. Bannert hol hagytad? – próbáltam feléleszteni egy kis beszélgetést.

- Bruce most épp pihen. Tonyval este sokat dolgoztak valamin a laborban. Bár, a világért sem akartak engem beavatni – forgatta meg a szemeit durcásan.

- Nat – szólt át neki Clint az asztal másik végéről. – Nincs kedved kicsit edzeni? Clarere és Pietrora is ráférne egy kis ellenfél csere.

- Most keltem fel, de máris a halálomat akarod? – szúrtam közbe.

- Persze, miért ne – mosolyodott el Natasha.

- Ti összefogtatok ellenem – nyafogtam, bár a világért sem vallanám be, örültem volna egy jó kis kemény edzésnek... Nem, nem Nat féle keménynek, hanem HYDRA féle keménynek, Jamessel, hogy elterelje a gondolataimat. De ha bárki kérdezi, letagadom, hogy ilyesmi megfordult a fejemben.

Na, valahogy így kötöttünk ki pillanatokon belül az edzőterem zöldes, kopott szőnyegén, ahol már annyiszor kerültem padlóra.

- Nincs zene! – bökött felém mutatóujjával Clint. – Nem tudom, ki volt az a buggyant, aki zenére edzett veled, de nem volt jó ötlet.

- Igen, Clint, ezt már... - kezdtem el úgy csinálni, mintha az ujjaimon számolnék – Úgy hatmilliárdnegyvennyolc alkalommal említetted – vigyorogtam rá a férfira.

- Pedig szerintem klassz dolog – állt meg mellettem Pietro, hatalmas szellőt hozva magával, ami az arcomba csapta a hajamat.

- És nincs szuperképesség sem. Itt fizikailag akarunk titeket edzeni – igazította meg a kötést a kezén Natasha.

- Ja, jó, várj. Akkor ti egyhelyben fogtok állni? Mert nektek lényegében a közelharc a szuperképességetek! – vettem le magamról a reggel felkapott kapucnis pulóvert. – Meg, az íjászat, de akkor gondolom, Robin Hood is most szabadságra megy.

A két felnőtt össze nézett és az arcukon megjelent az az őszinte, rémisztő mosoly, amit az edzések előtt szoktak váltani. Mintha ilyenkor beszélnék meg telepatikusan a stratégiájukat. Hogy hogyan fogják felmosni velünk a padlót.

- Elkezdjük végre? – szakította meg a pár pillanatig tartó csöndet Pietro, aki, mint egy sajtkukac, izgett-mozgott mellettem. Egy másodpercre sem tudott nyugton maradni.

- Persze – felelte Natasha, és már ütött is az arcom felé. Alig tudtam kitérni a keze elől. Visszavágáskép a térhajlatába térdeltem és a feje felé indítottam egy jobbhorgot, ám ő egy bukfenccel kitért előle. A fiúk is megmozdultak, látva hogy mi már belekezdtünk. Pietro hamar a földre vitte Clintet, de az orra vére is ugyan ilyen hamar eleredt egy jól irányzott könyékkel való ütés következtében.

- Akkor így játszunk? Fiú a fiú, lány a lány ellen? – vigyorogtam az akkor feltápászkodó Natashara. Ő csak kiseperte arcából a haját, felvett egy laza védekezőpózt, majd kezével jelezte, hogy támadjak.

¤¤¤¤¤

Fáradtan pihegtünk mind a négyen. A két „csapat" farkasszemet nézett egymással, mintha ezzel akarnánk eldönteni, ki is a győztes. Valóban, Natasha és Clint ezúttal nem tudtak legyőzni minket. Pietroval jól dolgoztunk össze, mindketten száz százalékig az edzésre koncentráltunk. Valószínűleg azért, mert ő is és én is el akartuk valakiről terelni a gondolatainkat.

- Azt hiszem, már jobb, ha befejezzük – egyenesedett ki Clint és eddig védekező pozícióban tartott kezeit leengedte a törzse mellé. Fújtatott, elég jól lefárasztottuk. Natasha követte a példáját. Egyenesen, szinte vigyázz állásban állva várták, nekünk megfelel-e ha most befejezzük.

Válaszkép Pivel szinte szinkronban dőltünk hanyatt a matracon egy megkönnyebbült nyögés keretében. Hallottuk, ahogy Tasha és Clint jót nevetnek rajtunk, de egyikünket sem érdekelt. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, Pietro világos tekintetével találtam szembe magam. Ő is mosolygott. Fáradtan, kimerülten, de őszintén mosolygott, ami engem is hasonló cselekedetre ösztökélt.

- Mi Tashaval eszünk valamit – hallottam meg a fejem fölül Sólyomszem hangját. – Csatlakoztok?

- Ki van zárva, hogy én innen a nappalinál messzebb jussak – nyögtem halkan kuncogva.

- Rendben. Akkor pihenjétek ki magatokat.

Megfogadva a tanácsukat, ottmaradtunk a matracon, mozdulatlanul, csak a mellkasunk emelkedett és süllyedt szaporán. Az izmaim zsibbadtan elernyedtek a testem mellett, nem volt bennem erő még ahhoz sem, hogy felüljek.

Ahogy a két elhagyta a szobát é kattant az ajtózár a hátuk mögött, mégis nagy nehezen feltornásztam magam.

- Egy alma juice? – kérdeztem tömören Pietrot.

- Jöhet – ült fel ő is újult erővel a frissítő ital hallatán.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

Tony Stark továbbra is fáradtan ásítozva lépett be hőn szeretett műhelyébe, ahol ideje nagy részét töltötte. Általában saját páncéljai foglalták le, de ezúttal Dr. Banerrel együtt a Natashaból és Clarissaból kinyert vérmintákat vizsgálgatták, amiből egyre jobban sikerült elkülöníteniük az alanyok agyát megbolondító szérumot. Sok mindent kiderítettek már, de a csapattal még mindig nem osztották meg ezeket, valamint a tényt, hogy nem bízhatnak akárkiben, még a Torony falai között sem.

Tony a mindenféle ketyerével megrakott asztalhoz sétált, kezében a reggeli kávésbögréjét szorongatva.

- Péntek, egy kis fényt, légy olya szíves – szólt mesterséges intelligenciának, miközben a poharat a pultra dobta és odaballagott egy hatalmas mikroszkóphoz. Belenézett a lencsékbe, ám nem látott semmit.

- Péntek! Ébresztő! – szólalt fel ismét kissé morcosan, ám ez úttal sem történt semmi, feleletet sem kapott. – Mégis, mi a rosseb folyik itt az Istenit hát! – indult meg a nem-mechanikus ajtó felé, am mikor épp a kilincsért nyúlt, az kivágódott és leterítette őt a lábáról. Hangos koppanással a földre esett és beverte a fejét. Hangos szitkozódásba kezdett volna, ám egy hangos csattanás és az ezzel járó égető fájdalom megakadályozta ebben. A karcához kapott, a fájdalom csomópontjához, és mikor elvette a kezét, még a sötétben is látta, érezte a vörös, ragacsos vért. Az ő vérét.

Ahogy fölnézett, a szó ismét a torkán akadt. De nem elsősorban a rá szegeződő pisztolytól, ami egyenesen a fejét vette célba. Nem is az érzelemmentes tekintetektől a sötétben. Hanem a szempárhoz tartozó arctól.

- Te... - csak ennyire futotta, többet nem tudott kinyögni nagy zavarában.

- Jó éjszakát, Mr. Stark – suttogta az alak ismerős hangon.

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

Pietro épp a hajamban kialakult csomó kibogozásában segített, amit az edzés alatt sikerült kreálnom. A nappaliban voltunk, én a kanapén ültem, és minden mozdulatánál sipítani akartam, ahogy esetlenül meghúzta a hajamat. Az dohányzóasztalon két üres félliteres állt, amik valaha alma juicet tartalmaztak, de már egy csöpp se volt bennük.

- Pi, a fenébe is! Nem azt kértem, hogy kopassz meg! – kaptam a kezéhez, hogy megállítsam a hajgyilkolásban.

- Itt meg mi folyik – lépett be Wanda az ajtón. – Jaj, Pietro, hagyd, majd én – vette át bátyja helyét és pillanatok alatt kivarázsolta a hajamból a csomót. Mármint, nem a vörös-ködös-mágiájával.

- Hál Istennek. Köszönöm Wan – mosolyogtam rá, majd ösztönösen végigsimítottam immár sima hajamon. – Nincs kedvetek valami filmet nézni? Nem akarok folyton azon gondolkodni, Steve vajon hol flangál.

- Dehogynem – bólintottak egyszerre.

- Mit szólnátok mondjuk a Szem... - kezdte Wanda, már a DVD-k között matatva, ám a torkán akadt a szó. Mind hallottuk. Szinte a levegő is megdermedt a szobában, ahogy átszelte egy pisztoly elsülésének oly jól ismert hangja.

- Mi a... - kapta fel a fejét Pietro és meredten a liftet kezdte bámulni, mintha attól várna magyarázatot. Mind döbbenten álltunk csak. Egy két percig semmi sem történt, már azt hittem, ugyan azt halucináltuk.

De aztán a lövés megismétlődött, ekkor már tisztábban hallottam. A számhoz kaptam a kezem ijedtemben.

- Ez apa laborja felől jött! – suttogtam rémülten.