A hosszabb kimaradásért, ezúttal egy ici-picit hosszabb fejezetet is kaptok ^^ Remélem nem baj XD Akinek esetlegesen vontatott, ezer sorry, de nem akartam elhanyagolni az érzelmi szálakat sem, de az akciósabb részeket kedvelőknek is van jó hír; a köviben már beindulnak a dolgok ;)

Remélem, azért tetszik nektek ^_^

- Mit hozhatok? – tipegett mellénk a pincérnő. Világos haja szoros kontyba volt fogva, arcát vastag sminkréteg fedte. Sötét, feszülős toppot és széles csíkozatú szoknyácskát viselt, tökéletes alakú lábait büszkén mutogatta.

- Két kávét – felelte Steve. – Én feketén kérem – folytatta, majd rám pillantott.

- Én cukorral és tejszínnel – pillantottam a pincérnő jegyzetfüzetére.

- Egy pillanat – mosolygott a hölgy szélesen Steve felé, majd visszaszambázott a pulthoz.

- Ne nézd így! – szólt rám Steve, mire zavarodottan felé kaptam a szememet.

- Hogy? Mi? – nevettem el magam esetlenül.

- Mintha meg akarnád ölni a tekinteteddel – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Én? Őt? Ugyan! – dőltem hátra a vörös, fonott kis székemen. – Eszembe sem jutott.

Pár pillanatig csak néztük egymást. Mint mindig, most is elbűvölt a tekintete; az a tiszta, szürke szivárványhártya, az a féloldalas, egyedi mosolya. A kis gödröcskék az arcán, a kócos haja, ami már a mai világ divat stílusához igazodott és aminek nagy részét most sötét pulóverének kapucnija takart. És a mindezt megkoronázó aurája, ami mindig szeretetet és nyugalmat árasztott. Nem tudom, hogy létezhet ilyen emberi teremtés, mint ő, de nem éreztem magam érdemesnek arra, hogy az enyém lehessen.

- Mi a baj? – érintette meg a kezemet, átnyúlva az asztalon, ezzel kirántva gondolatvilágomból.

- Semmi. Nincs semmi baj – néztem mélyen a szemébe. Ő csak bólintott; teljesen megbízott a szavaimban.

- Kérhetek valamit? – nyúlt a kávéjáért, amit fogalmam sincs, mikor hozott ki a kiscsaj. Talán mikor a gondolataim túlságosan lekötöttek.

- Persze – mosolyodtam el, és én is magamhoz vettem a bögrémet. – De ne kérdezd meg így előre. Ilyenkor automatikusan rosszra számítok – nevettem halkan.

- Milyen volt az életed? – pillantott rám, ujját végig húzva pohara peremén újra és újra.

- Ezt hogy érted? – pillantottam rá az ital gőzfelhőjén keresztül.

- Mikre emlékszel a HYDRA előtti életedből? – tekintetében őszinte kíváncsiság csillant, de engem mégis kirázott a kérdéstől a hideg. Bár, magam sem tudom, miért.

- Egyszerre mindenre és semmire – kortyoltam bele az italomba. – Tudom az életpályám, mi-mi után jött, de több, talán lényegtelen tényezőt nem tudok felidézni. Ízeket, hangokat, olykor színeket – motyogtam, ő pedig az arcomat tanulmányozva hallgatott. – De, ez bizonyára nem annyira érdekes, mint...

- De! -szakított félbe. – Engem érdekel. Őszintén.

Kissé furcsállva figyeltem, ahogy egyik kezével a lábára támaszkodva előre dőlt, a másikkal esetlenül kiseperte a szeme elé hullott világos tincseit, majd belekortyolt az italába, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem szakította meg velem a szemkontaktust.

- Steven Grant Rogers... Mégis, mire vagy kíváncsi az unalmas előéletemből? – kérdeztem vonogatva a szemöldököm. Nem tudtam komolyan venni a beszélgetést, tekintettel lévén a témára.

- Nem is tudom... - dőlt hátra, és ténylegesen, komolyan elgondolkodott. – Milyen volt az iskola?

- Ez most komoly? A suli érdekel?

- Te érdekelsz a suliban – javított ki azzal az elbűvölő mosolyával.

- Hát rendben, Kapitány – könyököltem fel illetlenül az asztalra, államat a tenyeremben támasztva meg. – Lássuk... A rajz volt a kedvencem. Festő akartam anno lenni. Mármint, amíg ki nem röpültem minden suliból – nevettem fel halkan. – Aztán már csak a sportokat űztem az utcán. Sokan a rajznál csak azt szeretik, hogy festhetnek, színezhetnek, megalkothatják a gondolataikat... és ezért azt hiszik, mindössze ennyiből áll. Pedig ott a művészettörténet is – kortyoltam bele a kávémba elrévedve. – Na, de én a történelmet utáltem. Vagyis... lehet, nem is a történelmet. Inkább a tanárt. Bár, már nem is emlékszem, miért.

- Egy őskövülettel ülsz egy asztalnál, és az orra előtt szapulod a történelmet? – könyökölt fel Steve is, cinkosan mosolyogva, agy az arcunk pár centis távolságba került. Éreztem a forró leheletét, a tekintete perzselő érintését.

- Pontosan – kúszott nekem is vigyor az arcomra. – Mindig is kenyerem volt a bajkeverés, miért ne folytassam?

Lágy, rövid csókot kaptam válaszul, majd Steve ismét az italába kortyolt. A kintről beszűrődő nagyon csekélyke fény érdekesen világította meg arcéleit a gőzfelhőn keresztül, vadító volt és bájos.

- És mi a helyzet a szerelemmel? – kérdezett ismét, mikor visszaejtette a poharát a fa asztallapra.

- Pardone?

- Ugyan már, Clary. Nem hinném, hogy az első szerelmed egy nálad... valahányszor idősebb kapitány – húzta el a száját.

- Bárcsak – motyogtam eljátszadozva a gondolattal. – De tényleg nem. Volt anno egy pasim, de... Nem szép ilyet mondani, de egy igazi úri köcsög lett a végére – vontam vállat.

- Érdekes véleményed van a fiúkról – mosolyodott el Steve, beharapva alsó ajkát.

- Ezt hogy érted? – dőltem előbbre érdeklődve. Ő féloldalasan rám pillantott, de nem szólt. A poharát ismét a szájához emelt, de mielőtt beleivott, megszólalt;

- Buckyra mit mondanál?

Pár pillanatig csak pislogtam, majd azt hittem, félrenyeltem a levegőt, olyan hirtelen akartam megfulladni.

- Steve, ez... nagyon... bonyi... - temettem arcomat a bögrém mögé.

- Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned.

- Nem tudom, mit mondhatnék, Steve. Igen, vannak... kellemes emlékeim Jamessel. Da hát, két évig voltam a HYDRAnál. Kétévig a Tél Katonája alatt szolgáltam, lényegében. Az elejétől kezdve, ő volt az egyetlen biztos pontom azon a helyen, még ha ez cseszettül irracionálisnak is hangzik. Én csak... Próbáltam életben maradni. Ahogy ő is – daráltam le szinte egy szuszra, ami a lelkemet nyomta.

-Ugyan, Clary, nem felróni akartam neked – érintette össze ujjainkat. – Hogy őszinte legyek... - csuklott el kissé a hangja. – Örülök, hogy Buckkal ott voltatok egymásnak.

- Oh, Steve – nyomtam egy gyengéd puszit az orra hegyére. – Olyan aranyos tudsz lenni – gügyögtem neki, elbolondozva, de komolyan gondolva. Elnevette magát, az a szívmelengetően édes mosolya beragyogta az arcát, ahogy a napomat is.

- Hogy lehetséges ez? – szaladt ki a számon.

- Mármint mi?

- Volt egy tök átlag életem... Aztán jött a HYDRA, a mélypont... És most, úgy érzem, semmi rossz nem történhet. Veletek, apával, veled, Piékkel, olyan... jó. Nincsenek rá szavak. Mintha álmodnék.

- De nem álmodsz – hajolt ismét hozzám, majd hosszan, érzékien megcsókolt.

- Azt érzem – mosolyodtam el. Viszonozta a gesztust, majd ismét a kávéjába kortyolt. Én is így tettem, tekintetemmel őt figyelve. Vagyis, egy darabig, aztán már csak a semmit bámultam, teljesen elrévedtem a gondolataimban. Csak néztem ki a fejemből, nem is tudom, meddig, majd hirtelen arra kaptam fel a fejem, hogy Steve csészéje hangosabban csattan az asztalon, mint kéne. Összerezzentem, majd rákaptam a tekintetem, a kávézóban másnak fel sem tűnt. Steve kissé erősen szórította a bögréjét, már azt hittem, összetöri, másik kezével a halántékát masszírozta. A homlokát összeráncolta, mintha nem értene valamit, és halkan, szinte magában dünnyögött valamit.

Kinyújtottam a kezem és óvatosan megérintettem a kézfejét, mire rám kapta kissé homályos tekintetét.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Persze, csak... Hirtelen megfájdult a fejem.

- Mitől? – vontam össze a szemöldököm zavartan, majd óvatosan megérintettem a férfi homlokát. – Steve, lehetséges, hogy te lázas vagy?

- Nem szoktam beteg lenni... - rázta meg ő is zavartan a fejét.

- Pedig a homlokod tűz forró – jegyeztem meg aggodalmas hangon. – Jobb lenne, ha visszamennénk a toronyba és Bruce megvizsgálna. Gyere! – álltam fel, de a csuklómnál fogva gyengéden visszahúzott.

- Nyugi. Nincs semmi bajom, lehet, csak a meleg teszi. Először legalább igyuk meg a kávénkat – biccentett a még félig tele lévő bögrémre. – Vagyis, inkább te idd meg.

- De Steve... - mértem végig. Mosolygott, bár nem tudtam, hogy azért e, hogy elrejtse a fáradtságát, vagy mert már tényleg jól van. – Rendben – mentem bele, és egy pillanat alatt felhatottam a még mindig forró italt. – Megvagyok, menjünk!

Steve halkan nevetve a fejét rázta, de immár nem ellenkezett. Nem volt rá indoka.

Halk köszönéssel léptünk ki a kávézó csilingelő ajtaján, majd összefűzött ujjakkal a Bosszúállók Torony felé indultunk. Nem beszélgettünk, ami kényelmetlenné tette a helyzetet. Ő mintha gondolatban teljesen máshol járt volna, az sem tűnt fel neki, ha nyíltan bámultam, nem pedig csak a szemem sarkából. Ahogy áthaladtunk az embertömegek sűrűjén, és elértük az üvegajtót, ahogy átléptük a küszöböt, mintha megszédült volna, a vállamhoz kapott kapaszkodót keresve.

- Steve! – ragadtam meg a karját aggódva kémlelve fáradt arcát. – Jól vagy?

- Persze. Csak pihennem kell egy kicsit – erőltetett egy mosolyt az arcára. Bólintottam, bár nem győzött meg, nem értettem egyet a véleményével. Elbotorkáltunk a liftig. Látszott rajta, hogy hirtelen nagyon kimerült, de azért tartotta magát. Elvégre, ő Amerika Kapitány. Sosem mutatkozik gyengeként. Ezt sosem engedné meg magának. Pont ezért aggasztott nagyon az állapota.

- Steve...

- Jól vagyok. Nyugi – húzott magához a liftben állva és egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra. A mellkasának döntöttem a fejem, és próbáltam kizárni a lift halk morgását, hogy csak az ő egyenletes szívverését hallhassam.

- Szapora a szívverésed – jegyeztem meg szinte suttogva.

- Hát, ha nem verne, az nagyobb baj lenne, nem?

- Hülye! – szorítottam meg az alkarját, amivel a államat karolta át.

- Clary, vigyázz a szádra – nevetett halkan.

- Igen vidám vagy ahhoz képest, hogy rosszul agy – jegyeztem meg immár én is mosolyogva kissé.

- A te érdemed – lopott egy futó csókot az ajkamról, majd ahogy a lift kinyílt, az ő szobája felé vettük az irányt. Az ajtó előtt megálltunk, és bár már nem éreztem kínosan magam, amiért belépnék Steve szobájába, mégis, viszakoztam.

- Steve, tusolj le, pillanat és itt vagyok – érintettem meg a könyökét, mire ő egy kaján mosollyal elnyűtt arcán bólintott. – Még valamit gyorsan elintézek, aztán jövök. Nem hagylak egyedül, ha ilyen... fura vagy – forgattam meg a szemeimet, idegen volt ez a kifejezés rá.

- Rendicsek – nyitotta ki a szobája ajtaját, majd bevonult, az ajtót félig nyitva hagyva.

- Rendicsek – sóhajtottam, majd visszamentem a lifthez és felfuvaroztattam magam a nappalihoz, ahol a konyhai résznél meglepő gyorsasággal sikerült lefőznöm magamnak egy erős kávét. Igen, kávét. Nem érdekel, hogy az előbb táraztam be koffeinból, úgy éreztem, hogy még szükségem lesz rá. Nem tudtam koncentrálni, ez a forró ital pedig viszont mindig segít.

- Cas? – hallottam meg az ismerős hangot a hátam mögül, mire majdnem sikeresen leöntöttem magam a gőzölgő folyadékkal, de ő megtámasztotta a kezem. Pillanatok alatt termett mellettem. – Bocsi, nem akartalak meglepni.

- Semmi baj, Pi, csak... én vagyok figyelmetlen, mindegy is.

- Ráérsz egy percre? – hajolt kicsit lejjebb, hogy szemeink egy vonalba kerüljenek. Gyakran csinálta ezt a mozdulatot, Wandanál is, szerintem már szinte ösztönösen, talán fel sem tűnt neki.

- Neked mindig – kacsintottam rá, elrejtve rosszérzésemet, és belekortyoltam a kávémba.

Így, ezekben a sötétes fényviszonyokba, hogy a nap már szinte csak alig pislákolt, Pietro arca épp oly elnyűttnek tűnt, mint Steveé, szeme alatt szabályosan kivehetőek voltak a feketés karikák. Hiába mozog gyorsan, hiába hiperaktív, hiába szemtelen, vagy épp szellemes – ezek van, hogy nagyon idegesítő tulajdonságai mások számára, de ezek nélkül, így, kimerülten, olyan...- szomorú. Fájt így látnom őt.

- Csak egy gyors kérdésem volna – kezdte, halkabbra fogva a hangját.

- Igen? – unszoltam a folytatásra.

- Miért van az a tábla az éjjeliszekrényedben, tele azzal a sok holomemóriával?

Először azt sem tudtam, miről beszél, úgy nézhettem rá, mint egy sültbolondra, mert a száját résnyire nyitotta, nagy levegőt vett, hogy ismét feltegye a kérdést, mikor beugrott, mi is lehet az, amire gondol.

- O – nyögtem ki, mire magába fojtotta a szót. – O! Hogy az? Nem az enyém – szögeztem le kapásból.

- Hát?

- Nem tudom. Meg is feledkeztem róla. Akkor találtam ott, mikor kipakoltam a holmiaimat. Gondolom, apáé, vagy esetleg Banneré – vontam vállat. Mikor a tekintetünk ismét találkozott, valami rossz fény csillant az ő világos íriszébe. – Ugye nem azt hiszed, hogy hazudok? – döbbentem le.

Nem felelt egyből. Pár percig csak mélyen bámullt a szemembe, de a csillanás nem szűnt a szemében.

- Dehogy. Még szép, hogy nem – mosolyodott el végül fáradtan. – Te soha nem hazudnál nekem, ugye?

- Ugye – bólintottam. – De, amúgy, honnan tudod, hogy ott van?

- Valaki feldúlta szobádat, anti-gravitációs erővel, és rendet kellett raknom. Nem tudod, ki lehetett az? – bökött oldalba, mire csak egy megjátszott szúró pillantást vetettem rá.

- Pietro Maximoff, ne szórakozz velem, mert Hold körüli pályára állítalak!

- Ezzel mintha már fenyegettél volna – nyomott gyors puszit a halántékomra, majd már szinte ki is viharzott a szobából. Ám a küszöbön, az ajtóban megállt.

- Láttalak téged és a Kapitányt visszajönni. Eléggé ramatyul nézett ki, mi van vele?

- Szerintem lázas, bár valószínűleg ezt a világért sem ismerné be – húztam el a szám.

- Ő? Lázas? Normális az?

- Ne tőlem kérdezd – ráztam meg a fejem keserűen. – Megyek is, jobb lesz, ha vigyázok rá.

- Nehogy túlolvadjon – vigyorgott rám.

- Nem vicces! – böktem mellkason.

- Bocsánat – forgatta meg a szemeit. – Gyors fuvar? – ajánlkozott, á mire válaszolhattam volna, már Steve szobája előtt találtam magam, a hajam összekócolva, a kávéval gyorsan ügyeskedtem egy sort, nehogy kifröccsenjen.

- Köszi – mosolyogtam végül a fiúra.

- Semmiség. Jó éjt, holnap találkozunk – nyomott lágy csókot a homlokomra.

- Igen, holnap. Neked is szép álmokat. Wandanak is – fűzte hozzá, majd egy félmosoly kíséretében beslisszoltam a Kapitány szobájába.

Steven a franciaágya egyik felére húzódva feküdt, mackónadrágban, a hátán, lehunyt szemekkel. Mezítelen mellkasa gyorsan mozgott fel és le, de nem mutatkozott más jele a korábbi rosszullétének. Már épp, zavaromban kifordultam volna mégis a szobából, mikor fáradt tekintetét rám vezette, és halkan megszólalt.

- Maradsz? – kérdezte az álmosságtól rekedtes hangon.

- Ha szeretnéd – léptem az ágy mellé, a kezemben tartott bögrét az éjjeliszekrényre helyezve.

- Szeretném – hunyta le ismét szemeit, majd csak kezével paskolta meg fáradtan a paplant maga mellett.

Felmásztam mellé az ágyra, fejem ismét a mellkasár hajtottam, és csak hallgattam a szíve ritmikus verését. Megnyugtatott, elterelte a gondolataimat.

Ő nem sokkal ez után már mélyen aludhatott.

De én szinte pirkadatig, míg a nap első sugarai fel nem másztak a szoba ablakáig, csak figyeltem alvó, gyönyörű arcát, és hallgattam a szívverését, ami több évtizeden keresztül életben tartotta, és aminek köszönhetem, hogy megismertem és most itt lehetek vele.