Elnézést az újabb HOSSZABB kimaradásért ^^" Nem magyarázkodok, az úgysem érdekelne senkit XD Azért is bocs, hogy még mindig nincs akció, de eskü hamarosan lesz ;) De azért remélem tetszeni fog mindenkinek ^^

Az ajkai forró, lágy érintése teljesen elbűvölt. A varázslat vastag paplanja rátelepedett az elmémre, nem tudtam parancsolni a testemnek – de a jobbik értelemben. Nem tudom, hogy mennyi ideje játszhattuk szájcsatánkat, de többször átfordultunk egymáson a nagy hévben, végül az ágy lábának ütközve vettünk vissza kicsit. Pár pillanatra eltávolodtunk egymástól, Steve rajtam feküdt, kezeire támaszkodva a vállam mellett. A tekintetünk össze fonódott. Mindeddiginél gyönyörűbb szemében megcsillant valami, amit még soha nem láttam nála. Ilyen pillantást más eddig még nem váltott ki belőle.

Nem bírtam, vágytam az érintésére, így átkaroltam a nyakát és lehúztam magamhoz egy újabb hosszú csókra. Ujjaim belevesztek aranyszőke tincseibe, az ő keze is belegabalyodott a parkettán szétterült, kócos hajamba. Másik kezét játékosan végig futtatta a gerincemen, borzongást váltva ki minden pólusomból.

Aztán nem is tudom miért, hirtelen ismét elhúzódtam tőle. Tekintetünk megint egyesült, még ha ködös is volt a látómezőnk.

Szólni akartam, kérdezni tőle valamit, de egy recsegő, monoton hang elém vágott.

- Mr. Rogers! – zengte be a szoba légterét Péntek hangja.

- Na nem – morogta Steve, ajkait ismét összezárva az enyémekkel. – Ezt a pillanatot most nem rontjátok el...

Bárhogy is próbáltam, a kijelentés hallatán belemosolyogtam a csókba.

- Steve -morogtam halkan nevetve bele a gesztusba. A férfi arca alig egy-két centire volt az enyémtől, éreztem a leheletét, ajkai mosolygó vonalát, láttam szemében a boldogság szikráját. Akkor szokott ilyen lélegzetelállítóan gondtalanul örömteli ábrázatot vágni, mikor Sharonnal beszél... Nem... ez most még annál is felemelőbb volt.

- Mr. Rogers! – szólalt meg ismét a hangszíntelen felszólítás. Steve kesernyésen elhúzta a száját, de nem szólt, tekintete még mindig engem fürkészett.

- Igen, Péntek? – feleltem Steve helyett.

- Mr. Stark kéri önöket, hogy menjenek le a nappaliba.

- Miért? – kérdeztük egyszerre. – Jobb dolgunk is van – fűzte hozzá Steve.

- Mr. Odinson kisebb apokalipszist okozott a helységben, Mr. Stark szavaival élve.

- Az Isten essen beléjük... - morogta Steve, homlokát az enyémnek döntve. – Gondolhattam volna, hogy ez lesz...

- Mi baja van Thornak? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

- Tudod, mielőtt elmenttél – köszörülte meg a torkát, jelezve, még mindig nincs szép gondolatokkal a történtekről – volt egy megbeszélés. Megeshet, hogy Fury kissé... felbosszantotta Thort.

- Kissé? Ja, persze, ha egy isten csak egy emeletet pusztít el, az csak kissé. Hisz ha nagyon, akkor már bolygó sem lenne, igaz? – forgattam meg szemeimet gúnyosan. – De ugyan, mivel lehet egy olyan bárányszívű isten felcseszni, mint Thor?

- Mondjuk úgy, hogy Fury olyat követelt tőle, amit nem adhat meg... - zárta nagyon rövidre a témát Amerika Kapitány, majd kelletlen sóhaj keretében lemászott rólam, engem is felhúzva a földről. – Menjünk, mentsük meg a Tornyot – mosolygott rám, mire halkan, erőtlenül elnevettem magam. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy remegő lábaim megtartsák a súlyom. – És öm... Clary, lehetne, hogy... ezt a dolgot – mutatott kettőnkre – később... mondjuk egy kávé mellett... érted, szóval...

- Nahát, a nagy Steven Grant Rogersnek elvitte a cica a nyelvét? – bazsalyogtam rá, karjaimat ismét a nyaka köré fonva. Ő egy pillanatra lesütötte a szemét, de mikor ismét rám nézett, babonázóan ragyogott a boldogságtól. Lágy, rövid csókot leheltem ajkaira. – Lehetne – feleltem végül kurtán. – De cserébe azt a kávét kettesben kérem – vigyorogtam rá, miközben kifordultam az öleléséből és az ajtó felé vettem az irányt, kissé remegő lábakkal. A macskajaj engem sem kerül el. Ő követett és mikor mellém ért összekulcsolta ujjainkat.

Kézen fogva siettünk fel a lépcsőn a nappali szintjéig. Steve belökte a lépcsőház ajtaját, de mikor kiléptünk, nem a megszokott látvány tárult elénk, sokkal inkább egy olyan emelet, mint amilyet én hagytam magam után az öntudat-elvesztős akcióm után...

- Mi a szent szar? – makogtam döbbenten, tágra nyílt szemekkel.

- Clary! Vigyázz a szádra – szólt rám a Kapitány, de hangján hallottam, ugyan olyan döbbenet fogta el, mint engem. Thor tényleg kifordulhatott magából.

- Mégis, mi a fenével akasztotta ki így Fury? – pillantottam a mellettem álló férfira.

- Vigyázat! – jött Tony ismerős hangja a lift felé vezető folyosó végéról, majd rá pár pillanatra a páncélruhába bújt hangtulajdonos is feltűnt.

- Mi a... - döbbentem le. Tony leszállt mellettünk, aráról felcsusszant a páncél maszkja. – Mi a... - ismételtem idétlenül.

- Biztosíték – próbálta értésünkre adni, miközben kiszállt a páncélból. – Ha Thornak még jobban elgurulna a gyógyszere.

- Már lenyugodott – jelent meg másik oldalunkon Natasha. Tekintete végigfutott a két férfin, majd rajtam állapodott meg. Szorongás csillant a szemében. – Sőt, az előbb lépett le, se szó, se beszéd.

- Mondta, mikor jön vissza? – kérdezte Steve. Nat megrázta a fejét.

- Se szó, se beszéd – ismételte fáradt, elnyúzott hangon. Csend telepedett apró négyesünkre, csak halk beszédfoszlányok hallatszottak a terem másik végéből, bár azt nem tudtam betájolni, kikhez is tartoznak a hangok.

- Elmondaná valaki, mi is idegesítette fel Thort? – szólaltam meg, sajgó fejemet Steve vállára döntve.

- Fury – adott „választ" Tony.

- Eddig nem mondtál újat – morogtam.

- Vissza akarta kérni a Tesseraghtot. Volt képe ilyet kérni, miután majdnem ezzel okozta a pusztulását a Földnek.

- És Thor ezen kiakadt? – vontam föl a szemöldököm.

- Hát, nem szépen kérte... - fűzte hozzá Natasha.

- Akkor is... Ezért lerombolni egy ilyen szép emeletet? – gúnyolódtam. Ujjaim kicsúsztak Steve kezéből és a nappali bár része felé vettem az irányt. Levettem az egyik épen maradt whiskys üveget, majd egy szilánkmentes poharat és töltöttem magamnak egy adaggal. Ám mikor a számhoz emeletem az italt, egy kéz kikapta az enyémből.

- Na! – adtam hangot nemtetszésemnek, miközben az illető felé fordultam. – Apa! – kaptam a pohár után, de ő feljebb emelete.

- Zsebibaba, a macskajajra nem megoldás, ha még többet iszol! – vigyorgott rám.

- De én nem – ám itt megakadtam. A másnaposság kezdett felszállni az agyamról, eszembe juttatva így néhány kellemetlen, de fontos pillanatot. Hogy leszoktam Tony apázásáról, és hogy mit vágtam hozzá lenn, a parkolóban. – Apa, én... - sütöttem le hirtelen a szememet. – Sajnálom, amit mondtam neked. Nem gondoltam komolyan.

- Tudom – húzott magához egy ölelésre, közben felhajtotta az általam kitöltött whiskyt. – Csak az ital volt. De azt ígértem, elmesélem, mi is volt – nyomott egy csókot a homlokomra.

Hirtelen gyűlt gombóc a gyomromba, megmagyarázhatatlan okokból kezdett az elmém tiltakozni a tudás ellen.

- Nem akarok hallani anyámékról – pillantottam fel rá. Ő zavartan ráncolta össze a szemöldökét. – Ők a múlt, és én már nem akarok a múltban élni. Nem ők a szüleim, hanem te. Ennyi. Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled, mint aki...

- Hé, hé, hagyd. Megérdemeltem, már az elején szólnom kellett volna. Csak nem tudtam, hogy mondjam el.

- Hagyjuk az egészet – fúrtam mosolyogva az arcom a mellkasába. A hajamat kezdte simogatni, lágyan, óvatosan, mintha egy kisbaba lennék és bármikor összetörhet.

- Mesterséges megtermékenyítés volt – nyögte bele a semmibe. – Ezt azért jobb, ha tisztázzuk.

- Oké – nevettem el magam. – Menj, vidd vissza a páncélod, mi addig elkezdünk itt rendet rakni – pásztáztam végig a lerobbant nappalit. Bútorok feldöntve, díszek, tárgyak összetörve, még egy nagyobb repedés is volt a padlón. – Ráfér egy renoválás a helyiségre.

- Az már biztos – bólintott apa, majd még egy utolsó hajrá-kacsintást küldött felém és sarkon fordulva az ajtó felé vette az irányt.

- Tényleg sajnálom... - suttogtam utána, bár ő ezt már valószínűleg nem hallotta.

Egy sóhaj keretében ismét végig pásztáztam a nappalit és a benne tartózkodó embereket; nem sokan vállalták be Thor tombolását. Pietro, Clint és Natasha. Meg még egy személy, akire nagyon, de nagyon nem számítottam; Sharon.

- Steve! – léptem oda a tőlem alig két méterre álló katonához, aki épp a felfordult kanapét igazította vissza eredeti álláspontjába Clint segítségével (nem mintha egyedül nem ment volna neki).

- Igen? – kapta felém a fejét érdeklődve.

- Nem azt mondtad, hogy Sharon megsérült, meg hogy megműtötték, satöbbi? – intéztem neki a kérdést.

- De – inkább bizonytalanul kérdezte, mint határozottan válaszolta.

- Akkor mit keres itt? – mutattam a sarok felé, ahol a nő épp egy növény összetört cserépdarabjait söprögette össze. Steve arcára döbbenet kúszott, mintha csak most vette volna észre az ügynököt.

- Nem tudom. De nem szabadna itt lennie. Pihenésre van szüksége – morfondírozott, szemébe ismét az ismert aggódás és törődés kúszott. Nem akartam ennyi miatt féltékeny lenni, nem is lett volna hozzá jogom. És, hogy őszintén bevalljam, úgy éreztem, hogy Steve engem választana.

- Na, akkor tudod mit? – léptem elé, megigazgattam inge hajtókáját, majd a szemébe néztem. Azokba a gyönyörű szemekbe. – Nem rosszindulatból, de menj, és rugdosd vissza Sharont relax-módba. Addig mi itt rendet rakunk.

- Utána meg jöhet a kávé – lehelt apró csókot az ajkaimra.

- Utána meg jöhet a kávé – vigyorogtam rá. – Na menj!

Steve még utoljára átölelt, majd odasietett Sharonhoz. A nő meglepett arcot vágott, mikor meglátta őt, de messziről látszott, színészkedik. Valószínűleg az egész, hogy itt van, arra ment ki, hogy Steve figyelmét felkeltse. Tudom, nem szabadna, hogy ilyen rossz véleménnyel legyek róla, de nem tetszik benne valami... vagy csak egyszerűen féltékeny vagyok.

Hát, a mintapolgár címről már úgyis rég lemondtam.

- Ahhoz képest, hogy leszúrták, egész jól van – lépett mellém Clint, így együtt kísértük figyelemmel, ahogy Steve kikíséri Sharont a szobából, majd eltűnnek a liftben.

- Ha ez történt, akkor valóban – feleltem unottan.

- Nem voltál edzésen – váltott hirtelen témát Sólyomszem.

- Kialudtam az ital okozta káraimat.

- Hallottam róluk. Pietro mondta.

- Klassz – pillantottam hátra, ahol a fiú épp egy váza maradványait szedegette fel a földről. – Idióta – kommentáltam, ezzel kiérdemelve egy furcsálló pillantást Clinttől. Nem adtam magyarázatot megjegyzésemre, csak odasiettem Pi mellé, és leguggolva mellé elkaptam a csuklóját.

- Meg fogod vágni magad – pillantottam rá a kezére, amin már így is volt jó pár karcolás.

- Majd meggyógyul – nézett rám ő is. A tekintetünk össze fonódott, csak bámultuk egymás pillanatokon, perceken keresztül.

- Akkor se kézzel csináld. Nem akarom, hogy megsérülj – húztam fel a földről, majd egy csettintésemre a szilánkok fellebegtek a parkettáról, valamint Pietro tenyeréről. – Clint, hoznál ide egy üres dobozt, vagy valamit? – kiáltottam oda a bárpult mellett serénykedő férfinak.

Egy perc sem telt bele, és Sólyomszem mellettem termett, orrom alá dugva a tálat.

- Kösz – morogtam, majd beletereltem a szilánkokat a dobozba. – Te pedig gyere, a biztonság kedvéért lefertőtlenítem a vágásokat! – rángattam el a pulthoz Pietrot.

- Takarítani meg én fogok? – kiáltott utánunk Clint nevetve.

- Pillanat és segítünk – feleltem én is mosolyogva. – Nem akarom, hogy belehalj a takarítás okozta kínokba.

Felkaptam a korábban megbontott whiskys üveget, majd kerestem a mosogató alatt egy rongyot, amit aztán átitattam az alkohollal.

- Gyere ide! – intettem Pietronak, miközben az üveget visszadobtam a pultra. – Add a kezed!

Az ő markáns, nagy tenyere mellett az enyém csak egy aprócska koboldmancsnak tűnt. Ujjaim az ő zongorista ujjai köré fonódtak, majd óvatosan rányomtam a karcolásokkal tarkított bőrre az alkohol áztatta textildarabot. Pietro halkan felszisszent a fertőtlenítő érintésére, de mikor szemem sarkából az arcára pillantottam, beharapta a száját és nem panaszkodott, nem tett megjegyzéseket.

- Na jó, mit követtem el? – kérdeztem, tekintetemet ismét a kezére vezetve, végig törölgetve a karcolásokat.

- Tessék? – makogta értetlenül, zavartan.

- Hozzám sem szólsz, Pietro! – adtam hangot frusztrációmnak.

- Nem tudom, miről beszélsz, Clarissa...

- Ez meg a másik – tettem csípőre a kezem és a szemébe néztem. – Mégis, mi a büdös franc óta hívsz te Clarissanak? Hm?

- Figyelj, én nm akartalak megbántani, csak... Hagyjuk...

- Nem bántasz meg, Pietro, csak attól félek, én tettem valami rosszat.

- Azt hittem már azzal jössz, hogy tégla vagyok – mosolygott rám erőtlenül.

- Ez nem lehetsz – szorítottam meg óvatosan a kezét.

- Honnan tudod?

- Érzem. Meg amúgy is, Wanda a fejedbe látna – mosolyodtam el. Pár pillanatig viszonozta a gesztust, de aztán tekintete ismét a padlót kezdte pásztázni. – Pietro, mi a baj? Nézz rám!

- Semmi – morogta az orra alatt, bár hangja egyáltalán nem volt ellenséges. Inkább... csalódott.

- Pi!

- Nem hiszem el, hogy ennyire vak vagy! – tört ki belőle hirtelen. – Nem tűnt fel, ugye? Egész idő alatt egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy esetleg szerelmes lehet beléd? Egyszer sem? Pedig többet voltam veled, mint a Kapitány. És én legalább próbáltam kimutatni, ő pedig... - elhallgatott egy kesernyés sóhaj keretében. Reszketegen lélegzett, velem ellentétben, ugyanis én levegőt is elfelejtettem venni.

Jól mondta, bár szégyenlem bevallani; meg sem fordult a fejemben.

- Ne haragudj, én csak... nem akartalak most így nyakon önteni ezzel, csak... kicsúszott és... - kezdett hadonászni e kezével esetlenül Pietro, pillantása még mindig kerülte az enyémet.

- Pietro... Hé, nézz rám! – érintettem meg arcát és magam felé fordítottam. Tekintetünk találkozott, szemei homályosak voltak. – Figyelj, én... sajnálom. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak, ha úgy érezted, nem törődöm veled és az érzéseiddel. De ez nem így van... Én komolyan kedvellek, és nem akartalak soha megbántani, csak... nem tudtam, hogy ezt érzed – nyögtem ki esetlenül.

Aztán pár pillanatig csak bámultuk egymást, a keze remegett az enyém körül, arcán érzelmi kavalkád tombolt. Ezt elrontottam... Megbántottam a fiút, aki nekem oly sokat jelent. Mert igenis, rengeteget tett értem. És fontos nekem.

- Talán... menjünk vissza a legelejére – vetettem fel rekedtes hangon.

- Ezt hogy érted? – vonta össze zavartan szemöldökeit.

- Clarissa Stark – nyújtottam felé kezemet. – Örvendek, Pietro Maximoff – ő erőtlenül megszorította a kezemet. – Tudod, Pietro, csinálhatjuk, hogy tiszta lappal indulunk. Ha neked így könnyebb. De nekem mindig a barátom maradsz. Mindig sokat fogsz nekem jelenteni – néztem mélyen tündöklő, gyönyörű szemeibe. – Nálad hamarabb senki nem férkőzött a bizalmamba, és nálad jobban senki sem ismer, senkinek nem nyíltam meg úgy, mint neked. Peternek sem, mielőtt felvetnéd – szúrtam közbe, mikor szólásra nyitotta a száját. Elmosolyodott, ahogy előre válaszoltam a kérdésére.

- Nekem is sokat jelentesz... És, még ha Stevevel is vagy...

- Pietro – húztam magamhoz egy ölelésre. – Ezzel most ne foglalkozz.

Átölelt, kezei a hajamba fonódtak, szorosan tartott magához húzva, mintha évek óta nem találkoztunk volna. Talán így is érzett... Hisz, azt hiszem, elhanyagoltam... De rendbe fogom hozni. Mindent rendbe fogok hozni!

- Khm – köszörülte meg valaki a torkát a pult másik oldalán. Mindketten egyszerre, szinkronban kaptuk Clintre a fejünket, aki a fa lapon támaszkodva bámult minket, apás mosollyal az arcán. Persze, hisz fiaként tekint Pietrora. Ezt mindenki tudja, bár soha senki nem mondja. – Elnézést, ha megzavarlak titeket... csak hát... rendet kéne varázsolni.

- Csiribí-csiribá? – próbálkozott Pietro, ezzel kicsikarva mindkettőnkből egy jóízű nevetést.

- Clint, nem hallottál még arról, hogy nem illik hallgatózni? – pillantottam tettetett szigorral a férfira. Az csak félelmet csempészve az arcára elhátrált a pulttól.

- Kegyelem! Egy szót sem hallottam a szerelmi vitátokból!

- Clint! – szóltunk rá egyszerre.

- Ne Clintezzetek, inkább gyertek segíteni! – intett minket munkára.

Egy hitetlenkedő sóhaj keretében még gyors megszorítottam Pietro kezét, majd a szanaszét elterülő szilánkoknak, üveg és cserépdarabkáknak, szétrepült faforgácsoknak szenteltem a figyelmem. Pietro és Clint eközben az épen maradt bútorokat állították, rakodták vissza eredeti helyükre. Hülyéskedtek, szívatták egymás szinte folyamatosan. Jó volt Pit mosolyogni látni, még ha a szemében még mindig észrevettem a bujkáló keserűséget.

Szerelmet vallott – kezdett leesni teljesen szépen lassan. Végig szerelmes volt belém. Nekem pedig fel sem tűnt... vagy, csak nem törődtem vele. Nem tudom, melyik a jobb változat. De ő végig ott volt nekem, figyelt rám, én meg... És még azok után is elmondta, hogy látott Stevevel csókolózni.

És csak emlegetni kellett; épp ebben a pillanatban belépett a -kapitány a terembe. Karjait összefűzte a mellkasa alatt, majd nekidőlt az ajtófélfának.

- Ti tényleg rendet raktatok – lepődött meg, bár abban nem vagyok biztos, hogy őszintén, vagy csak viccelődésből.

- Nahát, Kapitány, most aztán újat mondott – csipkelődött Pietro, ám hangjában ezúttal sem volt ellenségesség. Ahogy tekintetemmel végig mértem sem tűnt úgy, mintha gyűlöletet érezne a másik férfi iránt. Vagy így volt, vagy csak nem akarta kimutatni.

- Próbálkoztam – grimaszolt Steve. – Clary, ráérsz? Beiktathatnánk azt a kávét – pillantott rám mosolyogva, továbbra is az ajtókeretnek támaszkodva.

- Hát, ha már nem kell a segítségem... - pillantottam a másik két férfira.

- Menj csak – felelték szinte egyszerre.

- De Cas, később majd beszélhetnénk? – szólt utánam Pi, mikor elindultam az immár majdnem hogy vigyázzállásban álló Steve felé.

- Persze – pördültem meg és küldtem felé egy felhőtlen mosolyt, majd megérezve Steve ujjait az enyémek között, ismét a Kapitány felé fordultam. – Mehetünk.

Ezúttal a liftet vettük használatba, hogy eljussunk a földszintre.

- Látom, sorra próbálsz helyre hozni mindent – karolt át hátulról Steve a kabinban.

- Ezt hogy érted.

- Beszéltél Tonyval, és máris boldogabb lett. Tehát kibékültetek. Beszéltél Pietroval, aki szintén. És Natashaval sem vagytok ellenségek, vagy ilyesmi.

- Csak... próbálom nem elveszteni még egyszer a családom – döntöttem tarkómat a mellkasának. – Ugye tudod, hogy lassan este van? Nem tudunk sokáig ellenni.

- Nem is kell. Veled egy másodperc is gyönyörű – csókolta meg a halántékom.

- Jaj, menj már! Steve! Ez csikiz! – nevettem fel.

A lift csilingelő jelzőhangjára kiléptünk az ajtón, majd célba vettük a legközelebbi kávézót.

C