Sajnálom, hogy megint nem azzal a heti rendszerességgel hozom a részeket ^^""

De ha ez bárkit is boldogít (amellett, hogy megpróbálok belehúzni) készülőben van a HH első fejezete ^^ nem tudom, mikor lesz meg, azt ne kérdezzétek, de már a láthatáron van ^^

Ezzel a résszel kapcsolatban, meg, ha nem bánjátok a véleménykifejezésem; hát, én meg is vagyok elégedve meg nem is :/ ^^ de remélem nektek elnyeri a tetszésetek ^^

Pietro hangjával a fejemben nyomott el az álmatlan alvás. Mozdulatlanul, lehunyt szemekkel és egyenletes légzéssel hallgattam, ahogy Wanda a szobában ténykedik. Tárgyak koppanása, egy kartondoboz surlódása és könyvlapok suhogása. Mindehhez társult Wan lágy, tiszta hangja, ahogy egy számomra is ismerős dalocskát dúdolt. Még így, félálomban is felismertem; P!nk – Sober. A szüleim egyik kedvence. Vagyis, csak volt... és, talán, nem is a szüleimé... Ajj, Wanda, válassz egy másik zenét!

Nem tudom, mennyi ideje feküdhettem az ágyon álmatlanul, de a megváltó alvás végre közeledett. Egyre halkabban hallottam a dúdoló hangot, már a dalokat sem ismertem fel.

Az ajtó nyílása is alig, fáziskéséssel jutott el a tudatomig, ahogy az azt követő párbeszéd is;

- A testvéred mondta, hogy itt van – magyarázkodott az újonnan érkezett. Mély, férfi hangja volt, de arcot hirtelen nem tudtam társítani hozzá.

- Igen. Fáradtnak tűnt, így lefektettem.

- Akkor nem is zavarok...

- Beszélni akartál vele?

- Igen...

- És miről? – pár perc csönd, majd Wan felhőtlen nevetése hallatszott. – Jó, jó, meg sem kérdeztem. De ha már itt vagy, vele maradnál, amíg felébred? Jelentenem kell a küldetésről és még rengeteg egyéb hülyeség. De nem akarom egyedül itt hagyni.

- Persze, maradok. Menj csak.

- Köszönöm.

Aztán újabb nyitódás-záródás. Majd halk léptekkel felém közeledett a szobában maradt illető, óvatosan leült mellém az ágyra és végigsimított a hajamon. Mondott még valamit, de az nekem már csak értelmetlen morajként jutott el a tudatomig, ahogy az agyam végül megadta magát az álomnak.

Bár ne így történt volna...

¤¤¤¤¤

- Ne jöjjön közelebb! – kiáltottam rá magyarul, rémülten az ismeretlen szoba másik sarkában álldogáló férfinak. Bekuporodtam a rácsos ágy, a teremben lévő egyetlen bútor árnyékába és onnan tartottam szemmel a fickót.

- Nem akarlak bántani – emelte fel védekezően a kezeit, de az arcán játszódó szadista mosoly megrémített. – De így nem értem, mit mondasz. Tudsz esetleg angolul?

- Baszd meg! – kiáltottam rá a kért nyelven.

- Szóval igen. Igen csak fel van vágva a nyelved, kölyök – indult meg felém magabiztosan. Értem nyúlt, mire kétségbeesetten még jobban a falhoz simultam.

- Menjen a közelemből! Hagyjon! – felé rúgtam, mikor lehajolt hozzám. Eltaláltam az arcát, ő pedig az orrához kapva megtántorodott. Skarlátvörös vére kibuggyant az ujjai közül, lefolyt az állán, majd halk koppanással a padlóra hullott. Barna szemeiben gyűlölet gyulladt, ahogy rám pillantott.

- Kis féreg! – sziszegte, miközben háta mögül előkapott egy pisztolyt és célba vett vele. Rémülten felsikoltottam, kezeimet magam elé kaptam, mintha ezzel eltéríthetném a közelgő veszélyt.

- Rumlow! Elég legyen! – jött egy újabb ismeretlen hang az ekkor kinyíló ajtó felől. A vérző orrú férfi, a jelek szerint Rumlow, elmormogott egy dühös 'igenis'-t, majd a fegyverét visszadugta a nadrágjába. Jézusom, ezek az emberek csőre töltött pisztollyal az alsójukban mászkálnak, vagy mi az Isten?!

Újabb, határozott léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd egy idősebb, ötvenes éveiben járó férfi lépett ki az ágy takarásából, cukrosbácsi mosollyal az arcán, mögötte egy érzelemmentes, robot-tekintetű férfi. Halk sikkantás hagyta el a torkomat és lehetett volna, eltűnök a falban.

- Nyugalom – szólalt meg a ráncos ürge angolul, még szélesebb mosollyal, mint eddig. Hogy akadna ki az állkapcsa... - Nem akarunk bántani...

- Elraboltak! – szakítottam félbe kiabálva. Ő viszont (hál' Isten) nem kapott elő fegyvert azzal a szándékkal, hogy golyót repít a fejembe, hanem csak értetlenül felvonta a szemöldökét. – Elraboltak! – ismételtem meg angolul, ugyan olyan temperamentumosan.

- Egy magas cél érdekében! – húzta ki magát a férfi. – Érezze magát megtisztelve!

- Kapja be maga is, meg a magas céljuk is! – sziszegtem, ezúttal ügyelve, hogy a számukra is érthető nyelvnél maradjak. – Megtámadtak! Bedrogoztak, elkábítottak! Fogalmam sincs, hol vagyok! És mikor felébredek, egy börtönszerű egérlyukban találom magam, az a vadbarom pedig pislogás nélkül bámul, majd fegyvert fog rám! – mire mondandóm végére értem már erősen ziháltam. – És akkor még azt mondja, érezzem magam megtisztelve?!

- Ha végeztünk, még hálás lesz – próbált meggyőzni, de én sem most jöttem le a falvédőről.

- Mik maguk?! Szervkereskedők?! – szakítottam ismét félbe. – Drog dílerek? Mit akarnak tőlem?

- Hűséget.

- Mi?!

- Azt akarjuk, hogy légy hűséges a HYDRAhoz – lépett kissé arrébb, így rálátást engedve a falon virító tűzvörös szimbólumra, ami eddig fel sem tűnt, hogy ott van. Vigyorgó koponya, polipkarokkal, egy körbe zárva. Mintha egyenesen rám bámult volna sötét szemgödreivel.

- Bekaphatja a HYDRA is, bármi is az – morogtam ezúttal szándékosan magyarul.

- Úgy beszélj, hogy értsük is, mit suttyogsz! – lépett felém dühösen Rumlow. Összerezzentem és ismét a falhoz simultam, ahogy ütésre emelte a kezét. Behúztam a nyakam, a szemem szorosan összepréseltem, de az ütés nem érkezett.

Ahogy félve felpillantottam, érdekesen ijesztő kép fogadott; a férfi, aki ezzel a hülye messiással jött, Rumlow kezét szorongatta. A tekintete immár nem érzelemmentes volt, hanem dühös. Határozottan. És a karja... Te szentséges jó Isten, ennek fémből van a karja!

- Engedjen el, Katona! – sziszegte Rumlow a férfinak, de az nem engedelmeskedett. Kiszabadulni meg sem próbált, nem kockáztatta, hogy a fémkarú eltörje a csuklóját.

- Azt mondtam, engedjen el, vagy... - kezdett volna fenyegetőzni Rumlow, de a harmadik ürge erélyesen közbeszólt.

- Отпусти, солдат! / Engedje el, Katona! Maga pedig, Rumlow, ne csináljon semmi hülyeséget és kifelé!

És mindkét férfi, csodák csodájára, engedelmeskedett a szavának. De ahogy az ajtó bezárult, kaptam egy olyan gyűlölködő pillantást Rumlowtól, amilyet az előtt az utcán még soha! Pedig nem egy ember ütötte meg miattam a bokáját.

Remegve néztem fel ismét, tekintetem találkozott a fémkarú férfiéval. Azok az óceánkék szemek engem fürkésztek és már sokadik körüket tették meg rajtam, mintha arra akarna rájönni, ki is vagyok.

- A legjobb emberünk – tette a férfi vállára a kezét a parancsnok, vagy én nem is tudom, ki lehet. – Ő lesz a kiképzője, és nem fog kesztyűs kézzel bánni magával.

- A kiképzőm? Ugyan, mire kellene engem kiképezni?!

- Arra, hogy szolgálja a HYDRAt.

- De én nem akarom! – csaptam rá az ágy vaskeretére, miközben az indulattól felgyülemlett energia miatt felpattantam. – Engedjenek el! El akarok menni! – kezdtem hisztizni, de a kékszemű erőtlenül lefogott. Ami meglepett, ugyanis nem törte ki semmimet, sőt, még csak egy porcikámba sem nyilallt égető fájdalom.

- A végén még hálás lesz – mosolygott rám a másik ürge, majd sarkon fordult és elhagyta a szobát.

Ahogy az ajtó bezáródott mögötte, a szorítás enyhült, végül a fémkar elengedett, a férfi pedig ellépett mellőlem. A tekintetünk ismét összekapcsolódott. Én félelemből tartottam szemmel, ő pedig kíváncsiságból.

- Miért bámulsz? – motyogtam.

- Emlékeztetsz valakire – felelte érzelemmentes hangon.

- Gondolom... tőled sem kapok normális magyarázatot – suttogtam. ő sajnálkozón, kissé gúnyosan elhúzta a száját.

- Nekem sem adtak – morogta. – Hogy hívnak? – mért végig már több ezredjére.

- Ne bámulj! – csattantam fel és hátráltam egy lépést.

- Hogy hívnak? – ismételte meg a kérdését.

- Téged? - vágtam vissza, mire csend állt be közöttünk. Az agyam zakatolt; mit kéne tennem? Azzal semmiképp nem járok jól, ha ezen a helyen mindenkit magam ellen fordítok. Végül egy sóhaj keretében kinyögtem a választ; - Clarissa Moon.

Ő erre csak bólintott egyet, mintha ezt a választ várta volna. Ami, ha belegondolok, eléggé valószínű. Odalépett az egyetlen ablakhoz a szobában és kinézett annak rácsai között. A gyér napfény megvilágította barna tincseit, meggyötört arcát.

- James – fordult hirtelen vissza felém. – James Barnes.

Egy pillanatra rámosolyogtam. Úgy mondta ki a nevét, mintha ez lenne a világon a legnagyobb kincse. Nem tudtam pontosan hova tenni a viselkedését. Rengeteg kérdésem volt hozzá, mikor pedig összeszedtem a bátorságom és szólásra nyitottam a szám, félbeszakított.

- Ne kérdezz semmit – pillantott rám fájdalmas tekintettel. – Kérlek. Úgysem tudnék válaszolni.

¤¤¤¤¤

- Jól vagy? - kapta el a karom James, mielőtt felpattantam volna a dokki ládák takarásából.

- Azt leszámítva, hogy pár napja színak lettem, nem tudom irányítani az erőmet, és ha ezt a küldetést elcseszem, akkor chipet ültetnek az agyamba? – hadartam el angolul egy színészi mosoly társaságában. – Tökéletesen nem! De kösz, hogy aggódsz miattam.

- Nem aggódom miattad – vonta össze zavartan a szemöldökeit James, mintha neki az ilyesmi idegen dolog volna, majd kisepert néhány tincset a szeméből. Az elmúlt két hónap alatt, mióta a HYDRAnál és James keze alatt vagyok, jócskán megnőtt és vágásra érett lett a haja. De ő ezzel nem is foglalkozott, természetesen.

- Oh... - nyögtem ki kínosan. – Szóval nem érdekel, hogy meghalok-e?

- Az érdekel, hogy el tudod-e végezni a feladatod – nézett rám komor, napok óta immár sötétszürke szemivel. Oh, de hiányoznak a színek... Főleg az ő óceánkékje.

- Hogy dögölnél meg James – morogtam magyarul és válasz nélkül hagyva a férfit felpattantam és elrohantam az épület felé, ahol a kiiktatandó célszemélyem volt.

Berúgtam a rozoga ajtót majd hangtalanul felszaladtam a csigalépcsőn. A fönti ajtó előtt, ami mögött a halálraítélt volt, megálltam egy pillanatra, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet és elmémet. Felsóhajtottam és kibiztosítottam a pisztolyomat. Vagy ő hal meg, vagy én. A HYDRA megöl, ha megpróbálok megszokni. Ne, érek annyit, hogy kockázatot vállaljanak az erőm miatt.

James szavai kavarogtak a fejemben, amit még a bázison mondott; csak tedd meg. Érzelmek nélkül. Csak tedd meg.

Betörtem az ajtót, majd hezitálás nélkül rálőttem a szobában tartózkodó egyetlen személyre. A golyó talált, az alak pedig egy fájdalmas kiáltással összeesett.

A biztonság kedvéért körbepillantottam a szobában, majd a padlón rángatózó testhez léptem. A lövésem átszakította a nő mellkasát, kicsorduló vére vörösre festette alapból szőke arcát, harmincas éveiben járt, arcát eltorzította a fájdalom és a félelem.

- Ezért hordj golyóálló mellényt – morogtam magyarul miközben célba vettem a homlokát a fegyveremmel. Mindenhogy meghal; elvérzik. Még egy lövés viszont legalább a szenvedéstől megmentené.

Az érzelmeket kizárva az ujjam a ravaszra csúszott.

De mielőtt meghúzhattam volna, hatalmas robbanás rázta meg a dokkot.

A fejemet rémülten a nyitott erkély felé kaptam; az egyetlen hajó a kikötőben lángokban állt, füstje vastag, fekete csíkban kígyózott fölfelé, hogy bekebelezze az égboltot.

Elöntött a félelem, a csontomig hatolt. James a hajón volt! Mi van... Mi van, ha baja esett? Istenem, őt ne! Ő az egyetlen, akiben pillanatnyilag bízok. Az egyetlen biztos pontom. Nem hagyhat itt csak így úgy!

Nem törődve a lábam előtt haldokló nővel kifutottam az erkélyre és átlendültem a korláton. Egy bukfenccel érkeztem meg az alattam álló alacsony raktár tetejére, úgy, ahogy James is tanította.

Ahogy a partra értem esetlenül lefékeztem a homokban, majdnem orra bukva, és a vizet kezdtem el pásztázni, bármi, akárcsak egy fémes csillanás után kutatva is. Egy perc eredménytelen keresgélés után már tényleg pánikoltam, a mellkasomon különös nyomás hatalmasodott el, amit nem tudtam, hogy a korrigálhatatlan erőm vagy az idegesség eredményez. Épp mielőtt kiengedtem volna a hangom a nevét ordítva, a hullámok feldobták egy pillanatra a testét a felszínre.

Gondolkodás nélkül vetettem magam a vízbe. Egy lélegzetvétellel úsztam be hozzá, majd a levegőre rángattam a mozdulatlan testet.

- James! James! - szólongattam köhögve. – Jesszus, baszott nehéz vagy! – próbáltam a víz felett tartani, több-kevesebb sikerrel. Ennek eredményeképp én is nyeltem nem kevés vizet. A francba is, ki kell vinnem a partra!

Egyik karommal az eszméletlen Jameset tartva, a másikkal esetlen kartempókat téve haladtam az egyik eldugott, sziklákkal körültakart partszakasz felé.

Ahogy a lábam földet ért, minden erőm elszállt, így csak nagy nehezen, fogcsikorgatva tudtam Jamest a homokra rángatni.

- Gyerünk, James, térj magadhoz! – huppantam le erőtlenül a férfi mellé. Kisimítottam sötét, vizes tincseit az arcából, majd előre hajoltam és felidéztem, amit anno még elsősegély szakkörön tanultam. Légzést nézni, hallgatni, érezni.

Ám nem hallottam a levegő áramlását, nem éreztem az arcomon a kis szellőt, nem láttam a mellkasát fel-és lemozogni.

- Ne, ne, ne, ne, ne! – kétségbeesetten a hajamba túrtam és erősen beleharaptam a ajkamba, hogy tudjak koncentrálni.

- Gyerünk, Clarissa! A francba is, ne cseszd el! – morogtam magamnak magyarul miközben kezeimet a tanult pózban James mellkasára tettem és ütemesen elkezdtem lenyomni. – Baszd meg, James Barnes! Cseszd meg! – már a sírás kerülgetett, de igyekeztem a számolásra összpontosítani. És egy és két és há' és négy és öt... tíz... tizenöt... húsz... huszonöt... harminc

Majd egy hatalmas, fuldokló köhögéssel James az oldalára fordult és felöklendezte a tüdejébe illegálisan beszabadult folyadékot. A levegőt kapkodva dőltem hátra a sarkamra, bárgyú mosollyal az arcomon. Kicsorduló könnyeim keveredtek az arcomon lefolyó vízcseppekkel. Vacogtam, mind a sírástól, mind a feltámadó széltől, ami vizes ruháim miatt még jobban kihatott rám.

James mélyeket szippantott az éltető oxigént tartalmazó levegőből, majd visszadőlt a hátára, fejét felém fordította. Mellkasa immár szaporán süllyedt és emelkedett, hajába apró homokszemcsék tapadtak. Pár percig csak pihegve, átázva, bárgyún bámultuk egymást.

- Clarissa... - suttogta rekedtes hangon.

- James... - feleltem erőtlenül. – Fel tudsz állni? Beljebb kell mennünk, biztonságba.

- Mennünk? – sóhajtotta, miközben lehunyta gyönyörű szemeit. – Miért? Miért nem menekülsz?

Bármennyire is fáradt voltam, a kérdést hallva egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

- Mert tartozom neked – suttogtam megszorítva nedves, homokos, bőrkeményedéses kezét.

- Törlesztettél – pillantott rám keserűen. – Most menj! Menekülj!

¤¤¤¤¤

Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, hogy a lendülettől majdnem lefejeltem a saját térdemet. Kapkodva vettem a levegőt, a halántékom pulzált, mintha egy harkály kopogtatott volna. És a kőkemény csőre az álmomban feltörő emlékek voltak.

Eltartott pár pillanatig, míg képes voltam körbe nézni a szobában; és az igazi sokk csak akkor jött.

- Oh, ne, ne, ne!- hadartam magyarul és szinte kiesve az ágyból felálltam.

Mellettem a földön Steve feküdt, mozdulatlanul, ájultan.

- Mi a franc folyik itt?! – sírtam el magam, mert volt sejtésem. Fojtogatás, egyéb sérülés, dulakodás nyomok nem látszottak. Mi van... ha pont én bántottam? Az erőmmel...

Előre hajoltam ellenőrizni a légzését, majd mikor ennek az életfunkciónak semmi nyomát nem találtam, belekezdtem a mesterséges lélegeztetésbe.

- A kurva nénikéd, Steven Grant Rogers! Ébredj! Ébredj! – motyogtam sírva, alig látva mozdulatlan arcát a könnyeimtől. Magamban ütemeztem, hogy tudjak koncentrálni. Tíz... húsz... harminc... és még mindig semmi. – Hogy basznád meg! Most mit csináljak?! Csessze meg! Wanda! Wanda! Valaki! – kezdtem el kiabálni, de senki nem jött.

A szívem zakatolt, az agyamban kattogtak a fogaskerekek, úgy törtem magam, mint még eddig soha.

- Talán... - kaptam hirtelen nagyobb levegő után, majd összpontosítani kezdtem. Még soha nem próbáltam senkit az erőmmel újra éleszteni, hisz, gravitációval? De kétségbe voltam esve és más nem jutott az eszembe.

- Gyerünk! – morogtam erősen koncentrálva. A másodpercek nem lassultak le, mint a filmekben, inkább egyre gyorsabban peregtek, mint általában. És ahogy múlt az idő, úgy hullottak sűrűbben a könnyeim, úgy uralkodott el rajtam a kétségbeesés.

- Ne, ne, ne! Steve, ébredj! – szorítottam meg elernyedt kézfejét. – Nem veszíthetlek el! Még nem mondtam el! – szorosan lehunytam a szemem, nem bírtam látni az élettelen arcot. A könnyeim patakokban folytak, teljesen átitatták a ruhámat.

Aztán egy erőtlen szorítást éreztem az ujjaimon, a szemhéjam fénysebességgel pattant fel. Steve élesen beszívta a levegőt, majd fájdalmas grimasszal az arcán felköhögött, szemeit továbbra sem nyitotta ki.

- Édes Istenem, köszönöm! – húztam fel a földről, megfeledkezve mindenről és szorosan magamhoz öleltem, fejemet a nyakába fúrtam, ott zokogtam tovább. – Köszönöm... - nyöszörögtem.

- Clary – suttogta rekedtes hangon. A keze remegve átkarolta a hátam, mire é elhúzódtam tőle, gyöngéd csókot lehelve a halántékára, kótyagos arcát két kezem közé fogva.

- Steve! Istenem, mi történt? Én voltam? – zokogtam, bár válaszra nem is igazán számítottam. – Istenem, Steve, úgy, de úgy sajnálom! Mondj valamit, kérlek! Sajnálom! – haraptam be sírás közben az ajkam.

- Clary... Nincs semmi...

- Úgy, de úgy sajnálom! – ismételgettem bőgés közben. – Azt... Azt hittem, meghaltál! Hogy megöltelek! Azt nem éltem volna túl!

- Clary, nézz rám! Nézz rám! – kért erőtlen hangon.

- Édes Istenem, mit tettem?! Nem akartam! Én...

De a számra tapadó ajkak megakadályoztak a folytatásban.

És ez most nem elterelő-csók volt, nem kényszerből csattant el; ez tele volt érzelemmel. Annyira őszintének hatott, hogy közben mindenről megfeledkeztem. Steve érintése felperzselte a bőröm, furcsa bizsergést hagyott maga után. Továbbra sem távolodva el a másiktól, gyengéden érintéssel letörölte könnyeim egy részét, majd maga alá fordított. Elmélyítette a csókot, a testünk összepréselődött. Úgy éreztem, ennél gyönyörűbb pillanat nem létezhet. Mielőtt elváltunk, még vágyakozón beleharapott alsó ajkamba, majd csak a levegőt kapkodva néztük egymást. A gyönyörű szemét, kihangsúlyozott állcsontját és járomcsontját. A könnyeim még mindig folytak, de ő hüvelykujjával újra és újra letörölte őket.

- Szeretlek – suttogtam magyarul, homlokomat az övének döntve.

- Szeretlek – ismételte angolul, bár nem tudom,értette-e, amit mondtam, majd ajkai ismét találkoztak az enyémekkel.