Steve rémülten felkiáltott, és még erősebben szorította a kezem. Azt hittem eltöri az ujjaimat. Egy újabb, de halkabb kiáltásra és a karom megrántására kinyitottam a szemem.

Lebegtünk. Úgy másfél méterre lehettünk a töredezett, golyónyomok által díszített padlótól. Steve kissé megdőlt hátra, szabad kezével kapálózva, egyensúlyt vesztve. Már amennyire a levegőben el tudod veszíteni az egyensúlyod. Kuncogtam egyet a rémült képet vágó Steven, majd megrántottam a karját, nehogy csináljon egy hátraszaltót. Azonban mindezt túl erősen tettem. A lendület tovább vitte; felém.

A mellkasunk egymásnak ütközött, a szemünk egy vonalba került, az ajkunkat alig pár centi távolság választotta el. Szerintem, nemhogy az arcom, de még a hajam is vörössé lett zavaromban.

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte döbbenettel a hangjában. Először válaszolni sem mertem, féltem, ha megteszem, összeér az ajkunk.

- E... Ez a... képesség... em – dadogtam. – Befolyásolom a... a gravitációt.

Felpillantott és felkiáltott; - Plafon! – de már késő volt. Halk koppanással lefejeltük a mennyezetet.

- Bocsi – haraptam az alsó ajkamba.

- Ugyan – nevetett halkan. – Ennél rosszabbakat szoktam átélni.

Rámosolyogtam, majd ellöktem magunk a plafontól a szellőző bejárata felé.

- Ha az erőm használva végigsiklunk, hamarabb átérünk – javasoltam a nyíláshoz érve.

- Nem tudom irányítani, merre lebegek – vágta rá.

- Azt bízd csak rám – a lábam segítségével erősen eltaszítottam magamtól a peremet és besuhantunk az alacsony folyosóra. Steve keze megremegett az enyémben, ami egy különös érzést keltett bennem.

- Ne aggódj! Ezt már rengetegszer gyakoroltuk a tesztek során. A két év alatt ezt tanultam meg először – szorítottam meg bátorításképp kesztyűs kezét.

- Sajnálom – suttogta. Talán arra sem figyelt, amit mondtam. Vagy talán félreértette?

- Ugyan mit?

- Hogy csak most jöttünk – lepillantottam rá.

- Ezt most felejtsd el! – döbbenet kúszott az arcára. – Nem akarok erről beszélni... De, hogy őszinte legyek, arra sem számítottam, hogy valaha bárki is értem jön – a szavak csak úgy kibuktak a számon. - Nem voltak barátiam. Apám katona volt, eltűnt egy bevetésen. A temetésén üres koporsó került a földbe. Anyám enyhén szólva is alkoholista. Ki akarna egy ilyen lánnyal egyáltalán barátkozni?

- Nekünk is segítettek! – hangja barátságos maradt. – Egy barátod szólt nekünk az eltűnésedről. Segített a keresésben. Sőt, most is itt van.

- Egy barátom? – elgondolkodtam, majd beötlött egy lehetetlen lehetőség. – Csak nem...

Halványan bólintott, mintha tudná, kire gondolok.

- Kérdeznem kell valamit - jutott eszembe, amit már korábban is meg akartam tudni. – Voltatok a lakásomon, ugye? – újabb bólintás. – Édesanyám?

Arca az eddigi árnyékokhoz képest is elsötétült.

- Halott volt, mire odaértünk. Sajnálom.

- Tudom, hogy meghalt. Nem kell sajnálnod – ismét előre fordultam. – Ha ez az egész nem történik meg, akkor alkoholmérgezésben halt volna meg. Alig pár napja volt hátra – Steve felszisszent érzéketlen hangom hallatán. – Sohasem volt a legjobb a kapcsolatunk. De apa szerette, így én is. Az italra is apa elvesztése után szokott rá.

- Nem lehetett könnyű – hangja együttérzésről és sajnálatról árulkodott. Nem válaszoltam, csak ennyit fűztem hozzá:

- Itt vagyunk – és megállítottam magam a lábammal. Steve a vállamnak ütközött. – Kilöklek, majd szép lassan hatástalanítom az erőm, mert, gondolom, nem akarsz egy nagyot esni.

Ismét egy bólintással jelezte beleegyezését. Megrántottam a kezét, kisiklott a terminál légkörébe. Lassan csökkentettem az erőm aktivitását, mire ő lassan ereszkedni kezdett – ahogy azt előre mondtam – én pedig hangos csattanással, és elfolytott nyögéssel estem a szellőző aljára.

Igen, tudom irányítani az erőmet. Igen, elértem a határomat is, és kimerültem.

Éreztem, ahogy Steve érdeklődve felpillant, pár méterre a talaj felett lebegtetve.

- Minden rendben? – suttogva kérdezte, de a visszhang iszonyatosan felerősítette a hangját.

Nem feleltem. Igyekeztem minél óvatosabban, finomabban letenni. Végül elengedtem.

Kidugtam a fejem a csatorna száján. Steve két lábon állt, körbelesett, veszély után kutatva. Még ilyen magasságból is láttam, ahogy izmos, széles vállai megfeszülnek, majd a terep 'tisztának' nyilvánítása után ellazulnak. Felpillantott rám, a szája résnyire ki volt nyitva, de ahogy a tekintetünk ismét találkozott, torkán akadt a szó. Pár pillanatig csak bámultuk egy egymást. Épp, mint korábban a pajzsa mögött. Teljesen elvesztem a világos szempárban... Egy perc erejéig elgondolkodtam, milyen színű is lehet; Zöld? Világosbarna? Esetleg valami egzotikus; Sárga? Rózsaszín? Nem, az arcához leginkább talán... a kék illene. Azokhoz a markáns állcsontokhoz és a vele gyönyörű harmóniában lévő járomcsonthoz a kék tökéletes lenne.

Emlékszem, milyen gyönyörű volt az ég, annak idején. A kék minden árnyalata meseszép volt. Kár, hogy már soha többé nem láthatom.

Meg kell majd kérdeznem Stevet, hogy milyen színű a szeme!

- Elkapsz? – szakítottam meg a szemkontaktust, ahogy előrébb másztam.

- Tessék? – kérdezte, mintha csak most ocsúdott volna fel.

- Leugrom. Elkapnál?

- P-Persze.

Kicsúsztam a szűkös járatból. Pár pillanatnyi gyors zuhanás, majd Steve karjai közt találtam magam.

- Szép kapás – vigyorogtam rá. Viszonozta a gesztust.

- Miért nem az erődet használtad? – kérdezte, miközben lábaimat leengedte a földre.

- Kifogytam az energiából – sóhajtottam. – Mostanában sokat használtam a képességem, és más embereket vagy tárgyakat lebegtetni mindig nehezebb, főleg, ha közben stresszelek, így nem megy sokáig. Ráadásul, az én erőm eléggé bonyolult. Ez a nyomás-mizéria annyira bosszantó.

Steve szája ismét mosolyra görbült.

- Menjünk! Ideje lelépnünk erről a helyről – bólintással jeleztem egyetértésem. Megfordult és az adóvevőjén épp értesítette Natashat az érkezésünkről, mikor mozgásra lettem figyelmes. Átnéztem a katona bal válla felett, de először nem léttam semmit. Ilyenkor utálom, hogy színvak vagyok – még csak a színek árnyalatait sem tudom jól elkülöníteni. Steve tovább beszélt, én meg betudtam az egészet a kimerültség okozta képzelgésnek. De akkor ismét mozdult. Ezúttal sikeresen kiszúrtam – sötét cső kandikált ki egy dobozhalom mögül. Olyan, mint egy...

- Földre! – kiáltottam rá Stevere, épp, mikor a fegyver elsült. A férfi megpördült, pajzsával védve magát a lövedéktől. Szabad kezével megragadta a csuklóm és maga mellé rántott, így lefejeltem a vállát. Újabb lövések dördültek, a golyók visszapattantak a pajzsról.

- Mi a fenéből van ez az izé? – futott át az agyamon. – Még csak be sem horpad!

- Steve, mi folyik ott? – recsegett az adóvevőn a korábbi női hang. – Steve!

A férfi azonban nem válaszolt, szorosan magához préselt a pajzs fedezékében, a lövések azonban nem múltak el. Ez így ment jó pár percen keresztül. Aztán csend. Senki nem mozdult, csak az a rohadt nagy De ja Vu érzés ugrándozott integetve. Félve Stevere pillantottam, aki épp kilesett a pajzsa védelme mögül. De szinte azonnal vissza is húzta a fejét, mint egy ijedt macska. Egy újabb lövedék pattant le a kemény anyagról.

- Mit is mondtál az őrökről? Hogy nincsenek? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában. – Úgy tűnik, ezzel megbántottad őket.

Az ajkamba harapva sütöttem le a szememet. Rossz érzés kerített hatalmába. A halántékom egyre jobban pezsgett, először nem tudtam, mi történik.

Aztán rájöttem. A chip.

Igen, tudom, ez rövidebb, mint az előző, de még csak kezdő vagyok, ennyire tellett. :) A következő részt meg nem mondom, mire fogom tudni hozni, eléggé elfoglalt vagyok, de azért haladok vele, szóvalllll... ha kész, hozom. :)

Addig is, szívesen várom a tippeket, (csak úgy mellékesen) hogy ki lehet Clare 'titokzatos' barátja :)