Elnézést hogy csak most hozom a részt ^^" És hogy ez sem lett a legcselekménydúsabb fejezet ^^" Hamarosan jön a cselekmény, eskü, de még pár fejezetet légyszi bírjatok ki ^^ Még egyszer bocs a kitöltőrészfeelingért ^^""

- "Hollywood we never going down" hangzott el a pörgős, hangulatos szám utolsó pár szava. Meglepő, de emberek, Wade tud énekelni. Táncolni már olyan, hű de kulturáltan nem, de részegen én sem arra törekednek, hogy vállalhatóan mozogjak a színpadon egy amúgy is sokaknak túl "káromkodós" zeneszámra.

- Ez baszott jól esett - karolta át a vállam Wade miközben a pódiumról botladoztunk le.

- Uuu! - kezdtem hadonászni kezeimmel, minek eredményeképp ő majdnem eltanyált az apró lépcsőn. - Van még egy zene, amit kipróbálhatnánk!

- Te csak menj és hallasd a hangod. Fantasztikusan énekelsz. Én addig rendelek még egy kört - megpörgetett részeg módra, majd a bárpult felé vette az irányt további pia reményében.

- Okésoké - hadartam, majd visszabukdácsoltam a mikrofon mellé. Leguggoltam, hogy a színpad mellett álldogáló fiú, aki a háttérzenét szokta betenni, hallja, amit mondok.

- A Remember Everything-et a Five Finger Death Punch-tól, légy oly szíves - kacsintottam rá, majd kissé bizonytalanul ismét felálltam.

Felcsendültek az első hangok, amik pillanatok alatt dallamokká váltak. Majd mikor elérkezett a megfelelő ütem, ösztönösen kezdtem bele a dalba, aminek szövegét kívülről tudtam, bár azt képtelen voltam felidézni, a zenét honnan is ismerem.

- "Dear mother
Forfive me
I'm sorry
I wasn't good enough"

A bát ajtaja kinyílt és egy furcsán ismerős alak lépett be, de nem törődtem vele, az elmémben csak az angol szavak kavarogtak, sorban, rendezetten egymást követve és egy érzelmi dalt fogalmazva meg.

- "Dear father
Forgive me
'Cause in your eyes
I neved added up"

A tekintetem akaratlanul az imént érkezőt követte, aki odament Wadehez. Inkább szorosan lehunytam a szemem és átadtam magam a gitár lágy szavának.

- " In my heart I know I falled you
But You left me here alone"

A szemem könnyek csípték, bár valószínűleg ezt csak a levegőbe terjengő alkohol váltotta ki. A pár pillanattal korábbi részeg érzés elpárolgott, a zene magamhoz térített. Vagy, inkább csak annak szövege.

- "If I could hold back the rain
Would You doumbd the pain
'Cause I remember everything
If i could help You forget
Would You take my regrets"

Pillanatok alatt tisztult ki az elmém és szilárdabban álltam a lábamon. Lehunyt szemeim elől teljesen eltűnt a világ; mintha a szempillám egy határ lett volna köztem és a külső értékek közt. Megszűnt az alkoholos, kissé fojtogató illat, az az egyetlen táncoló pár, Wade és a bizsergetően ismerős, elmosódott női alak.

-"Dear Brother just don't hate me
For neer being by You or being by your side
Dear Sister please don't blame me
'Cause I'm only did what I thought truly right"

És nem törődtem semmivel, csak a bódító zenével, annak dallamával és szövegével. Azt éreztem, ahogy a pillantásai a bárbélieknek rám kúszik, végigmér, de nem törődtem vele. Ez a pár perc az enyém volt. Ez a dal most az enyém volt. A színpad is az én birtokom volt. A pillanat nekem élt, és én neki.

És ahogy a hangsáv elhalt, a szöveg végére értem, kinyitottam nehézkes pilláimat. Apró tapsvihar fogadta előadásom befejeztét, a leghangosabbat Wadetől kaptam. Esetlenül meghajoltam, majd amennyire az elmémre nehezedő, visszatérő alkoholos függöny engedte, lesiettem a pódiumról.

- Ez eszméletlen volt, Clarissa – lapogatta meg vállam sebhelyes kezével a férfi, miközben elhelyezkedtem a mellette lévő, üres bárszéken. A színpadról látott alak sehol sem volt.

- Clare – javítottam ki.

- Tonynál nem zavar – kortyolt bele az italába.

- Mi? – intettem Wade pultos haverjának, hogy hozzon egy pohár vizet nekem is. Mára elég volt az alkohol. Még talán sok is... talán. Wade kissé idegesen megforgatta a szemét, miközben válaszolt;

- Ha Clarissanak hív. Az nem szokott zavarni, mikor ő hív így.

- Ki? – pillantottam rá zavartan, mire ő egy dühös sóhaj kíséretében visszaejtette poharát az asztallapra.

- Clarissa Kibaszott Stark, tudod jól, hogy nem egy remek ötlet az én idegeimmel játszani, ha részeg vagyok.

- De még nem vagy annyira az alkohol hatása alatt – feleltem egy pimasz mosolyt megengedve magamnak és belekortyoltam az alkoholt nem tartalmazó, ásványi anyagokban gazdag, undorító csapi vízbe.

- Clare – húzta el az utolsó magánhangzót Wade hisztis hangon.

- Na, jó, mégis részeg vagy.

- Mert te nem! – pillantott rám durcásan.

- Jaj, Wade! Komolyan, mint egy három éves, úgy viselkedsz! Amúgy, volt itt valaki? Mintha...

- Ja – szakított félbe. – Nem tudom, ki volt az. Egy szőke csaj... Valami... Carrot? Ismered?

Az arcomból kifutott a vér. Amilyen részeg, Wade tuti félreértette a nevet. Carrot... lehet Carter? Jaj, ugyan Clarissa, felejtsd el! Azért jut eszedbe Carter, mert megint Steven rágódsz! Azon, hogy megígérted, beszélsz neki az ő drága Buckyjáról. Felejtsd el!

- Na, jó – toltam el magamtól a szinte még teli poharat. – Meggondoltam magam. Még nem vagyok elég részeg!

- Szerintem meg de! – érintette meg valaki a vállam. Gyengéd érintés volt, az alak halkan mozgott, a semmiből tűnt elő... vagy csak a kábultságtól nem hallottam. Hátrapillantottam a vállam fölött; élénkszürke szempár, sötét baseballsapka az arcba húzva.

- Steven?! – adtam hangot csodálkozásomnak, mire ő kissé idegesen bólintott. – Mi a frászt keresel te itt?

- Milyen érdekes, ugyan ezt akartam kérdezni – felelte komor arccal. – Kifelé! Mindketten! Most! – adta parancsba röviden és tömören, hogy még a lassan hulla részeg Wilson is megértse. – Sam kinn vár a kocsival. Visszamegyünk a Toronyba.

- Nem akarok – kezdtem hisztizni.

- Miért? – ráncolta értetlenül a homlokát a katona. Wade eközben a nekem frissen kihozott whiskymre csapott le, mire bokán rúgtam.

- Csak – adtam magyarázatot számomra is érthetetlen ellenkezésemnek.

- Clary, az alkohol beszél belőled. Gyere, menjünk – húzott fel gyengéden a könyökömnél fogva. A pár perccel korábbi szilárdság elpárolgott a lábaimból, Steve tartott meg egyedül, nélküle össze-vissza düledeztem volna. – Te is Wade! – szólt rá a férfira és felrángatta annak gallérjánál fogva. Hát, velem kedvesebb, ez vitathatatlan. Miközben kifelé tartottunk, olykor elmosódott előttem a táj, de ahogy kiléptünk és megcsapott a szokatlanul hideg levegő, az agyamban átkapcsolt valami. Az alkohol már csak tompa lüktetést okozott a fejemben és felszabadított, de valahogy már határozottabban álltam a lábamon, a cselekedeteim tisztábban eljutottak az elmémhez.

- Tudok járni egyedül is – léptem távolabb Stevetől. Zavart a teste közelsége, a hő és erő, energia, ami áradt belőle. Ő bizonytalan tekintettel kísérte utamat Tony egyik tűzvörös sportkocsijához. Biztos voltam benne, hogy ez az ő kocsija... Másé nem is lehetne.

Erre a gondolatra kesernyésen elhúztam a szám.

Steve kinyitotta nekem a hátsó ajtót, becsusszantam, mellém pedig Wade került. A visszapillantóból Sam méregetett éjfekete szemeivel.

- Mi van? – kérdeztem egy halovány mosoly kíséretében, hogy ne tűnjek ellenszenvesnek. Viszonozta a gesztust, majd fáradtan csak ingatta a fejét.

- Ízig-vérig Stark vagy – motyogta végül, majd ahogy Steve is beült mellé, beindította a motort.

Csöndben ültem végig az utat, a kis tükrön keresztül szemezve hol Sammel, hol Stevevel. Tekintetük nem volt haragos, a Kapitányé talán kissé aggódó... De ezt bizonyára csak bele láttam. Wade viszont már nem volt ilyen hallgatag. Végig dumálta a tíz perces utat, bár arra nem emlékszem, mi is olt a témája. Talán fel sem fogtam a szavait, vagy csak ő beszélt érthetetlenül.

- Dead! – szólaltam meg vontatott hangon, mikor már csak a Toronytól egy utcányira, egy forgalmi dugóban mulattuk az időnket. – Fogd be!

Csend telepedett ránk. Wade talán el is aludt, amint befogta. Csöndben szuszogott mellettem az ülésén, a biztonsági öve természetesen nem volt bekötve.

- Miért jöttetek el? – törte be a járó motor hangjától terhes némaságot Steve.

- Mert – dünnyögtem kifelé tekintve a kristálytiszta ablakon. A velem szemben lévő boltocskát figyeltem, a színei összemosódtak. A feliratot sem voltam kibogozni, ami a táblácskáján állt; és ennek nem az alkohol volt az oka.

- Clare – próbálkozott a lelkemre beszélni Sam is. – Ugyan már, nem vagyunk dühösek vagy ilyesmi. Csak tudni akarjuk, mit mondjuk apádnak, miért...

- Ne nevezd az apámnak – szakítottam félbe a kelleténél nyugodtabb hangon. – Egyen lőre minden, csak nem az apám...

A két férfi zavartan össze nézett, majd tekintetük rám vándorolt, ami kifejezetten zavart.

- Zöld a lámpa – nyögtem be.

- Honnan veszed? – grimaszolt Sam és felpillantott a lámpára. A szája kissé leesett.

- Az előbb dudáltak ránk – feleltem nyúzottan és hátradöntöttem a fejem a fejtámlára, miközben az autó meglódult alattunk és bevette az utolsó kanyart is a földalatti garázshoz. Viszont még mindig éreztem magamon; egy fürkésző tekintetet, ami próbál belém látni. Tudtam, kié az égető pillantáshoz tartozó szempár, elégszer láttam, ahogy egy szőke nőt pásztáz aggodalommal és törődéssel telve.

- Ne bámulj – motyogtam lehunyt szemekkel, fáradtan, de az égető érzés nem szűnt. Kissé türelmetlenül felnyitottam szemhéjaim, rá akartam szólni ismét, ezúttal erélyesebben, de ahogy tekintetünk találkozott, megakadtam. Nem jött ki hang a tokomon, csak bámultunk egymást Stevevel.

Végül a halkan megnyikorduló fék zaja zökkentett ki a révületből, amibe gyönyörű szeme varázsolt. Ahogy a motor leállt, kipattantam a kocsiból. Erőt gyűjtöttem a lábamba, hogy ne essek majd össze, de erre lehetőségem sem lett volna; szinte egyből nekiütköztem egy körülbelül velem egy magasságú testnek.

- Clarissa – kapott a karom után az illető. Tony...

- Megvagyok – dünnyögtem hirtelen kómás fejjel. Kibújtam a markából és a lépcső felé vettem az irányt, de visszarántott.

- Zsebibaba várj! Hiszen te részeg vagy! – eszmélt fel csodálkozó hangon. Gúnyos, de egyben kesernyés mosoly kúszott az arcomra.

- Ezt úgy mondod, mintha te sosem nyúltál volna alkoholhoz – vetettem rá egy érzelemmentes pillantást. – Így belegondolva... ebből a szempontból összeillettetek volna az iszákos anyámmal.

Tony arca elkomorult, fájdalmas kifejezés hullámzott végig rajta, hogy a szemében partot érjen és megállapodjon. Valaki előlépett a háta mögül, Wadet szidalmazva és támogatva.

- Felügyelet nélkül többet tuti nem hagyjátok el a Tornyot! – sziszegi a vállára támaszkodó férfinak.

- Majd felügyelünk egymásra – feleli Dead kómás hangon.

- Meg a sivatagi kaktusz barátodat, azt, Wade! – suttogja idegesen.

Barna, kócos haja alatt arcán neki is érzelmi kavalkád ült.

- Az alkohol beszél belőle – mondta Tonynak Peter elhaló hangon, mikor mellé ért.

- Honnan tudod, hogy részeg? – kérdezte suttogva Tony a fiút.

- Maga is így beszél, mikor leissza magát.

- Á...

- Csak az ital beszél belőle – ismételi meg bíztatóan Peter.

- Remélem – a férfi hangja elcsuklott kissé szó végén. – Gyere, Zsebibaba. Kikúrálunk.

- Bizonyára gyakorlott vagy benne – csipkelődtem tovább.

- Casy – szólt rám szinte suttogva Peter.

- Ugyan már! Az alkohol hibája, igen, az, hogy őszintébb vagyok. Ez van – vontam vállat nem törődve a kissé értelmetlen fogalmazásommal.

- Most akarjuk ezt megtárgyalni? – sóhajtott idegesen Tony.

- Mit? Hogy elbasztál egy gyereket?

- Nem feküdtem le anyáddal! – szakított félbe kissé dühösen. Hogy a haragja rám, vagy esetleg saját magára irányult, azt most a szeméből sem tudtam kiolvasni.

- Jaj, ne gyere azzal, hogy a gólya hozott! Hallottam a nagy Anthony Stark nőcsábász oldaláról! De azt azért tőled sem vártam volna, hogy az állítólagos haverod nőjét fektesd meg – rántottam ki a kezem az övéből és ismét a lépcső felé vetettem magam. Nem szólt utánam senki, nem állított meg senki. Csak a tekinteteket éreztem a hátamba fúródni; legfőképp az övét.

Feltántorogtam pár emeletet, amilyen gyorsan csak tudtam, majd mikor megelégeltem a saját szerencsétlenségem, beszálltam a legközelebbi liftbe. Bediktáltam a gépnek az emelet számát, amin a szobám rémlett, majd egy sóhaj kíséretében nekidőltem a jéghideg üvegfalnak. A kellemes hűvös szétáradt a testemben, lenyugtatva zakatoló bensőmet, elűzve pár pillanatra a fájdalmat és a kavargó gondolatokat.

Csak jussak el az ágyamig – rimánkodtam magamban.

A liftidegesítő, agyba hasító csilingeléssel kitárult, én pedig kitántorogtam a fülkéből. Végignéztem az elém tárulkozó folyosón; kihalt, egy lélek sincs kinn, az ajtók mind zárva. És nem emlékszem, melyik is pontosan az enyém...

Találomra lassú, bizonytalan léptekkel elindultam az egyik felé, majd erőtlenül belöktem az ajtót. Egy tiszta, rendezett szobában találtam magam; bevetett ágy, a könyvek nagyság szerint rendezve a polcon, a virágok az ablak mellet burjánzottak, csipkés függöny mögül kapva az égető napsugarakat.

- Nem tudsz kopogni?! – jött egy dühös hang a fürdőszoba felől -gondolom, az a fürdő, hisz nálam is ott van-. Majd pillanatokkal később Wanda trappolt ki vizes hajjal, pár számmal a kelleténél nagyobb méretű pólóban és egy csipkés alsóban a hang forrásából. Dühös tekintete ellágyult, ahogy meglátott esetlenül szobája bejáratában, az ajtófélfába kapaszkodva, valószínűleg nyúzott, borzalmas arcábrázattal. – Clare! Clares, mi történt? – sietett hozzám. Nem szóltam rá a név miatt, tőle valamiért elfogadtam, bár azt sem tudom, honnan vette igazból ezt a becenevet, amit még Dead akasztott rám.

- Wanda? Hát te? Nem küldetésen kellene lenned? – tértem végre magamhoz.

- Pár perce értünk vissza Vízióval – lépett mellém aggodalmas arckifejezéssel. – Hamarabb végeztünk, mint az várható volt. De az Istenre, Clares, mi történt veled? – ölelt szorosan magához, erejével csöndesen betette mögöttem az ajtót.

- Ezt meg hogy érted? Jól vagyok – feleltem zavartan, kissé vontatottan.

- Persze – morogta a nyakamba a lány. – Olyan vagy, mint Stark, miután Potts dobta...

- Nem dobott senki! – csattantam fel, mire ő halkan kuncogva elhúzódott tőlem.

- Nem is ezt mondtam, butus.

Durcásan néztem rá, az ajkam sértetten lebiggyesztettem, de Wanda csak mosolygott rám és az ágya felé kezdett terelni.

- Másokat is ilyen bőszen hívsz az ágyadba? – csipkelődtem.

- Nem – felelte továbbra is vidáman, figyelmen kívül hagyva bunkózásom. – Vedd megtiszteltetésnek!

Lenyomott az ágy szélére, majd minden szó nélkül bevonult a fürdőbe. A nyakamt nyújtogatva bámultam utána, de pár pillanat múlva vissza is tért egy vizes kendőcske társaságában. Leült mellém és nem törődve magyarázatra váró arckifejezésemmel, törölgetni kezdte az arcomat. Jól esett a hűs érintés, kellemes volt, hogy a vizes hajtincseim a halántékomhoz simulnak.

- Mit művelsz? – suttogta lehunyt szemmel, türelmetlen hangon.

- Pietronak ez szokott segíteni – felelte egyszerűen.

- Pinek? Ugyan miben? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

- Amikor részeg, hogy kijózanodjon – emelte el a kendőt a homlokomtól és immár nyitott szemembe nézett még mindig vidám arcmimikával. – Minden lelki bántalma miatt ital után nyúl – forgatta meg szemeit tettetett dühvel színezve a mozdulatot.

- Tony bizonyára jó példaképe volt – fűztem hozzá kifejezéstelen hangon.

- Nem – rázta meg mosolyogva a fejét. – A férfiaknál valahogy ez... gyakori. Még a Kapitány is van, hogy az italhoz nyúl, mikor túl sokat rágódik a múltján.

- Te aztán sokat tudsz – jegyeztem meg csipkelődős hangon, de ő fel sem vette. – De hisz Steveen nem is hat az alkohol.

- Nem. De ettől emberibbnek érzi magát.

- Mond Wanda, téged nem zavar, ha bunkózok veled? – csattantam fel.

- Nem – felelte egyszerűen, mire én magyarázatot várva megvontam a szemöldököm. – Látom a gondolataid, tudom, mit gondolsz komolyan, és mit az alkohol hatása miatt.

Nem feleltem, csak csöndben figyeltem, ahogy felkel, kivesz egy törülköző az egyik szekrényéből és dörzsölgetni kezdi vele gyönyörű sötét fürtjeit. Előhalászott egy nadrágot is, amit az edzéseken szokott viselni, majd ismét rám pillantott. Kifejezéstelen, elgondolkodott arcára újra visszakúszott az a mindent beragyogó mosoly, a kupola kapuja, amit senki nem tud megtörni.

- Na, mi van, Clares, nagyon elhallgattál – nevetett fel. Valami epés megjegyzés ötlött fel bennem, de mielőtt megszólalhattam volna, nyílt az ajtó, majd szinte ugyan abban a pillanatban csukódott, és úgy fél méterre tőlem, nagy huzat társaságában megjelent Higanyszál. Szóra nyitotta a száját, ám ahogy tekintete húgáról rám vándorolt, a torkán akadt a hang.

- Azt hittem eltűntél – szegezte nekem a kijelentést. Sértődötten felhorkantottam.

- Nem tűntem el! Wilsonnal elmentünk az egyik ismerősének a bárjába – álltam ki saját becsületem mellett... Bár, valószínűleg, nem ezzel a kijelentéssel fogom megvédeni. – Senki nem mondta, hogy nem mehetek el.

- De a chip...

- Nem működik! – szakítottam félbe unott hangon. – Túlsütöttem. Mikor szétcsaptam a ramazurit.

Világos, szinte fehér tekintete zavartan végig mért, egyszer, kétszer, majd még jó párszor, mielőtt ismét megszólalt.

- Te ittál – jelentette ki, mire egy „Nahát Sherlock!" pillantással ajándékoztam meg. – Sokat ittál.

- Megeshet – vontam vállat.

- Mennyit?

- Nem emlékszem.

- Ca...

- Ne játszd a gondoskodó nagytesót, oké?! – szakítottam félbe és elterültem Wanda rendezett ágyán, összegyűrve ezzel annak huzatát. – Így is van elég bajom, nem kell még az is, hogy neked megfeleljek.

Csönd állt be a szobába, amit Wanda lágy, kedvesen csilingelő hangja tört meg.

- Miért jöttél, Pietro? – hanglejtése nem sürgető volt, nem le akarta koptatni a bátyját, egyszerűen csak hallani akarta annak hangját. Különben egyszerűen csak kiolvasná a fejéből a gondolatokt.

- Csak... csak hallottam, hogy visszaértél, és gondoltam, edzés előtt beugrok hozzád – léptek zaja, bizonyára megölelte oly régen látott egyetlen hugicáját.

- Örülök, hogy nem idegesítettél fel senkit annyira, hogy kidobjanak – nevetett Wanda tompa hangon, gondolom Pietro medveölelése felfogta a hanghullámjait. Újabb rövid csönd állt be.

- Kimegyek ám, ha kell - szólaltam meg nyúzott hangon és felültem, azzal a céllal, hogy szavaimnak eleget tegyek, de épp, hogy felálltam, vissza is szédültem.

- Nem – szólt rám erélyesen Wanda. – Maradsz!

- Nem vagyok kutya! – méltatlankodtam.

- Csak részeg – jegyezte meg csípősen Pi.

- Nem érdekel – csattantam fel. – Minden jogom megvan leinni magam! Natasha majdnem kinyírt! Aztán kiderül, hogy Anthony Kibaszott Stark a biológiai apám! Mindemellé elvesztem az irányítást a testem felett és lerombolok egy emeletet a Toronyból! Sőt, még akkor ott van a tény, hogy tégla van közöttünk...

- Mi?! – szakítanak félbe döbbenten. Kirohanásom alatt is furcsállva néztek rám, főleg Wanda, aki az események felénél sem volt jelen, de mikor kiejtettem az árulóról a tényt, komolyan, mintha valami ufónak tűntem volna nekik.

- Igen, tégla – vontam vállat. – Ja, várjatok, erről nem kéne tudnotok. Na, mindegy.

- Te tényleg részeg vagy – ráncolta a homlokát Pi.

- Végre felfogtad – sóhajtottam.

- Ki a tégla? – terelte vissza a beszélgetést a témához Wanda.

- Nahát, ezen még nem is gondolkodtam – jegyeztem meg ironikusan.

- Clares! – nézett rám ezúttal kissé szúrós tekintettel.

- Fogalmam sincs! – dünnyögtem unottan. Az ikrek felsóhajtottak. – De asszem, ezt jobb, ha nem adjátok tovább.

- Rendben, megígérjük – válaszolt bátyja nevében is Wanda, aki halkan, kissé felháborodottan felsóhajtott.

- De – nyújtottam el a szót. – Mi lenne, ha majd kiderítenénk? Minket, gyerekeket nem felügyelnek annyira.

- Nem vagyok gyerek! – méltatlankodott Pi.

- Nem vagy normális! – vágta hozzám ezzel egy időben Wanda. A testvérek összenéztek, majd pár perces szemcsata után szinkronban felsóhajtottak.

- Rendben – egyezett bele Wanda mosolyát ismét visszavarázsolva az arcára. Pietro azonban a fejét rázta.

- Ha elkapnak, ránk fognak gyanakodni. Hosszú időbe telt az is, hogy elfogadjanak és megbízzanak bennünk, nem kell, hogy most meginogjon a belénk vetett hitük.

- Mikor lettél te ennyire megfontolt? – pillantottam a szemébe, de ő lesütötte a tekintetét.

- Ugyan Pietro – érintette meg testvére vállát Wanda. – Nem lesz semmi baj. Csak egy kis ellenőrzés.

- Mennem kell, Clint már vár – bújt ki a válaszadás alól Higanyszál.

- Mi van, Pi, megy a vonatod? – kekeckedtem.

- Sokkal gyorsabb vagyok azoknál a tragacsoknál! – vágott vissza, de továbbra sem nézett rám.

- Pont ezért kellene a segítséged, ha ki akarjuk deríteni, ki a tégla. Anélkül, hogy lelepleződnénk – húztam cinkos mosolyra a szám, Pi viszont nem viszonozta a gesztust. Csak sóhajtott egy keserűt, majd kurtán bólintott.

- Rendben, segítek. De most már tényleg mennem kell. Clint engem szervezett be edzésre, mert Natasha nem hajlandó belépni sem az edzőterembe mióta rátámadt Clarissara.

Ahogy befejezte a mondatot, ledöbbentem. Ám mire bármit kinyöghettem volna, Pietro már elviharzott, messze járt. A részeg érzés egy pillanat alatt teljesen elpárolgott, elég volt hozzá ez az egy szó, egyetlen egy ember szájából.

- Minden rendben lesz – érintette meg a vállam Wanda. Bizonyára valami fura képet vághattam, mert gyengéden lenyomott az ágyára. – Sápadtnak tűnsz, jobb, ha pihensz egy kicsit. Nem lesz semmi baj. Majd felkeltelek, aludj csak – mosolygott rám, mintha a világ legjobb édesanyja lenne és erejével rám terítette a takarót. Nem feleltem, csak hagytam, hogy betakargasson. Éreztem, hogy a vér teljesen kifutott a vér az arcomból. Émelygés tört rám, bár, ehhez az alkoholnak semmi köze nem volt. Ó, nem, az furcsamód teljesen elillant, mintha nem is lett volna. Visszasírtam a homályt az elmémre.

Clarissa...

Pietro sosem hív Clarissanak... Soha...