Nos, akkor először is bocsi, hogy csak most hozom a részt ^^" és bocsi, hogy kissé unalmas lett ^^" :// De mindemellett, jó pontként, mint néhányan már a "mindenes könyvemben" a The Becky - Me :3 -ben már láthatáttok/olvashattátok/hallgathattátok, elkészült az UC trailere ^^ vagyis, az a video, amit ennek csúfolok :P

(( A Shadow [The Flash] és a Hail Hawkeye [Avengers] egyfejezeteseimmel kapcsolatban később infót dettó ebben a kis "könyvben" olvashattok majd, a G&B részt pedig igyekszem holnap hozni ^^" Azt is mára terveztem, csak apró gond adódott ^^" De sietek))

És bocsi, hogy ennyit tépem itt a szám ^^"

Álltam az ölelésében és sírtam – semmi más nem is lehetett volna megnyugtatóbb számomra jelen pillanatban. De ez sem volt elég. A szívem zakatolt és marcangolta saját magát a tetteimért.

Bántottam a többieket. olyanokat, akiket szeretek. És tudatában voltam!

A sírásom egyre intenzívebb lett, Tony erre erősebben tartott, szorított magához. Csakis a karjainak köszönhetően nem estem össze. Elhúzódhattam volna, még ha rozoga lábakon is sikerült volna csak megállnom. Hogy, haragudtam-e rá? Igen! De hogy még mindig szerettem-e apaként? Sajnos igen. Hogy akkor mindennek ellenére miért nem hátráltam el tőle? Mert nem lettem volna képes még egyszer a romos folyosóra, a többiekre nézni. Látni, mit tettem velük. Így is az agyamban cikáztak az előbbi pillanat képei, mikor végre tiszta tudattal mérhettem végig őket; de azok a képek beleégtek a retinámba... Steve arca, a jobb oldalán apró lila folttal, ruhája szakadt, a bőre horzsolásokkal tarkított. Az ajka mégis puha és gyengéd volt. Pietro tekintete, ami arról árulkodott, mintha eltört volna benne valami. Még így, színek nélkül is jól kivehető volt a fájdalom belőlük. De nem a fizikaié. Peter, ahogy a még a zuhanása óta is gyógyulófélben lévő karján ejtett sebre szorítja a kezét. Ujjai közül sötét folyadék szivárgott elő, megfestve kedvenc pulóvere anyagát. Azt a felsőt még Gwentől kapta. Nat fájdalmat sugárzó arca, felrepedt ajka. Tekintete együttérzésről árulkodott, de valami más is csillant bennük. Épp, mint az üvegen tátongó hatalmas lyuk szilánkjain, ahol Thor repült ki, bár, nem saját akaratából.

- Semmi baj – suttogta már sokadszorra a fülembe Tony rekedtes hangon. Nyugtatóan végigsimított kósza fürtjeimen. – Zsebibaba, nyugodj meg! Nyugi! – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Gyere, Bruce megvizsgál – akart kissé eltolni magától, de én csak jobban mellkasába fúrtam a fejem, miközben vadul, tiltakozón megráztam. – Zsebibaba...

- Ne! – zokogtam fel és ellöktem magam tőle. – Ne! Hagyjatok! Nem akarlak megint bántani titeket!

Épp hogy befejeztem a mondatot kék villanás szelte át a folyosót, megcsapott az általa keltett szél, és egy szempillantás alatt Bruce orvosi laborjának ajtaja előtt találtam magam, pár emelettel feljebb, egy dühösnek tűnő Higanyszállal szemben. Az arcomhoz kaptam és szégyenlősen törölgetni kezdtem a könnyeimet.

- Pi? Mit művelsz? – a hangom erőtlenebb volt, mint vártam.

Ő nem felelt, csak pár kínos percig még szigorúan nézett rám, majd elszáguldott. De az a tekintet egy kérdésekkel teli lyukat hagyott maga után a bensőmben. Aztán a következő pillanatban megjelent előttem Tony, hatalmas huzat kíséretében. A szemem elé kaptam a kezem, de még láttam, ahogy Pietro sarkon fordult és otthagyott minket.

Tony zavartan pislogott párat, majd miután a tudata felzárkózott az előbbi cselekményekhez, aggódón rám pillantott, félve elmosolyodott és felém lépett. De én elhátráltam.

- Ne gyere közelebb! – mondtam amilyen hangosan csak tudtam a sírás okozta gombóc miatt, amilyen határozottan csak erőm engedte.

- Zsebi, nyugi! – lépett ismét felém. Magamra kellett parancsolnom, hogy ne meneküljek el ismét. – Ennyire gyűlölsz? – kérdezte elcsukló, fájdalmas hangon, ahogy ismét megeredtek a könnyeim. Ne! Tony azt hiszi, a korábbi veszekedésünk miatt van ez?

Hevesen megráztam a fejem.

- Nem erről van szó – emeltem rá homályos tekintetem. – Az előbbi... az nem... nem én voltam! De... In die Hölle! Meg is ölhettelek volna! – bukott ki belőlem, és anélkül, hogy átgondoltam volna, vagy csak indokot kerestem volna rá, ismét az ölelésébe menekültem. – Mind meghalhattatok volna! Was wäre passiert, wenn ich Sie verletzt?! / Mi lett volna, ha bántalak?! Ha megöllek?!

- De nem tetted – túrt bele szolidan a hajamba. Valamiért ez a mozdulat, gesztus lenyugtatott. Ismerős volt... csak a fém hidege hiányzott. – Gyere, Bruce megvizsgál – nyomott ismét egy puszit a homlokomra.

- Inkább a többiekkel – kezdtem szipogva, de félbeszakított.

- A többiek jól vannak. Majd Sam és Wade ellátja a horzsolásaikat. Most te vagy a legfontosabb.

- De te is megsérültél – érintettem meg a homlokán egy kis horzsolást, amit akkor szerezhetett, mikor a plafonhoz vágtam.

- Csak egy karcolás, Zsebibaba. Lényegtelen – vezette el a kezem a karcolástól.

- De... de Thort is meg kéne nézni, hogy...

- Majd előkerül. Csak nem repült olyan messze. Mondjuk, az üveg miatt majd még számolunk – gúnyolódott. Pár percig tanulmányozta az arcom, addig csodával határos módon csöndben volt. – Kifogásokat keresel. Miért akarsz kibújni a vizsgálat alól?

- Én nem – kezdtem volna tiltakozni, de ismét a szavamba vágott.

- Félsz? – kérdezte egyszerűen.

- Hogy kiderül, 100%-ig az én hibám volt az egész? Igen! Naná! Még szép! – kezdtem idegesen hadonászni a kezemmel és a hajamba túrtam. Természetes, hogy magamat hibáztatom, hisz az én testem, az én erőm okozott gondot. Hisz emlékszem mindenre. Tudatában voltam annak, amit teszek, de képtelen voltam megakadályozni. Mintha zsinóron rángattak volna, mint egy marionett bábut.

- Héhéhé – érintette meg az arcomat. – Ne hibáztasd magad, kicsim. Ez nem a te hibád. Valami nem kóser az erőddel. Mindenkivel előfordul, Zsebibaba – mosolygott rám; a gesztus mögött emlékek rejlettek a saját ballépéseiről.

- Miért vagy ebben olyan biztos? -kértem számon, miközben letöröltem a könnyeimet az arcomról.

- Ennyire azért ismerem a saját lányom – vigyorgott rám.

- Oh, hát persze, hisz a véred vagyok – vettem gúnyosra a formát. Tony az ajkába harapott és egy nevetséges grimaszt vágva felszisszent.

- Ezt megkaptam – pillantott ismét a szemembe.

- Meg is érdemelted – vágtam rá erőtlen hangon.

- Jogos... - kissé félve végigmérte az arcom. – Egyezzünk meg valamiben, Zsebi; Bruce megvizsgál téged, rögtön utána pedig mindent elmagyarázok – hangjából és tekintetéből sugárzott a remény a megbocsájtásra. De biztos voltam benne, talán mert ez volt a számomra legfájdalommentesebb magyarázat, hogy csak azért nem mondta el eddig, mert kényes neki a téma. Semmi másért. Nem azért, mert egy félrekefélt potyakölyök vagyok.

Tudom, látom a szemében, hogy Tony csak jó apa akar lenni, olyan, amilyen neki nem volt. És, talán pont e miatt a tény miatt nem tudom eldönteni, hogy haragszom-e rá... Mert ő csak próbálkozik... megvédeni? Talán. A múltamtól mindenesetre igen.

Bólintottam, mire a világ legőszintébb mosolya jelent meg az arcán.

- Gyere ide, Zsebibaba – tárta szét a karjait én pedig egyből a az ölelésébe vetettem magam. Jól esett a közelsége, de mégis, volt bennem egy szálka, aminek okát viszont nem tudtam volna pontosan megmagyarázni.

- Szeretem, ha így hívsz – morogtam gyűrött ingjében, bár, eredetileg nem terveztem hangosan kimondani ezeket a szavakat. Tony nem felelt, csak kissé elhúzódott, bárgyún rám mosolygott majd benyitott a mellettünk lévő ajtón.

- Bruce! – lépett be a küszöbön, engem kézen fogva vezetve maga mögött. A kézfejem szinte elveszett hatalmas markában.

- Tony! Clare! Péntek mutatta, mi történt. Hogy érzed magad? – fordult egyből felém ösztönös doktoros viselkedéssel.

- Hullának. Kimerülten. Egy szóval; szarul – festettem cinikus mosolyt az arcomra.

- Értem – húzta el a száját dr.Banner. – Gyere, essünk túl rajta.

Vérvétel, vérnyomás, röntgen, meg rengeteg olyan vizsgálat, amiről azt sem tudom, mire jó. Bruce tényleg mindent elvégzett rajtam. Nem viccelek. Aztán pár percre eltűnt a véremet tartalmazó fiolával, így kettesben maradtunk Tonyval. Én a vizsgálóasztalon üldögéltem az ujjaim tördelve, míg ő elmélázott tekintettel a falat támasztotta. Szellemileg valahol nagyon máshol járt...

- Tony! – szóltam oda neki, de nem reagált. – Tony! Tony!

- Hm? – kapta felém hirtelen a fejét.

- Min gondolkodsz ennyire? – döntöttem kíváncsian oldalra a fejem, minek következtében néhány rakoncátlan fürt az arcom elé hullott. Egy hanyag mozdulattal elsöpörtem őket onnan.

- Őszintén?

- Őszintén.

- Rajtad – zavartan összevontam a szemöldököm, mire kapkodva elkezdte kifejteni a gondolatait. – Hogy hogy fogom neked ezt elmagyarázni úgy, hogy ne legyél dühös vagy épp elkeseredett. Hogy milyen hamar megbarátkoztál azzal a gondolattal, hogy a mostohaapád legyek. Hogy mi okozhatta az erőkitörésed. Hogy Pietro csókja miért nem vált be, míg Capsicleé igen. Hogy most már nem hívsz apának.

- Túl sok a hogy! – szakítottam félbe és védekezőn magam elé húztam a kezeimet. Félelmetes, mire képes a genetika; Tony mintha a fejemben olvasott volna, ugyan azokat a témákat hozta fel, amik engem is foglalkoztattak.

- Ne haragudj – nevetett fel, majd ellökte magát a faltól és mellém sétált. Megérintette az arcom, gyengéden, a tekintete végigfutott rajtam. De mintha... nem engem látott volna. Mondani akart valamit, rá nem jellemző módon valami komolyat, de az ekkor berobogó Bruce belé fojtotta a szót.

- A jó, vagy a rossz hírrel kezdjem? – tért a lényegre, tekintetét fel sem emelve az egyik kezében tartott tabletről.

- Van jó is? Nem is tudtam – ironizáltam.

- Essünk túl a rosszon – sóhajtott Tony, miközben Bruce felé fordult, ujjai lehullottak a bőrömről és minden figyelmét a másik férfinak szentelte.

- A vérminta – emelte fel a kezében tartott fiolát – ugyan olyan rendellenességeket fedeztem fel benne, mint amilyet Natashajében találtam. Valószínűleg mindkettőtöket ugyan azzal a droggal fertőztek meg... Az a baj, hogy semmit nem tudok erről a szerről; hogy milyen formában jut a szervezetbe, mennyire hamar fejti ki a hatását és az meddig tart. A mellék -és utóhatásokról nem is beszélve! Az egész anyag... - kereste a megfelelő szót – idegen.

Csönd telepedett a szobára a kijelentést követően. Mindannyian magunkban mérlegeltünk. Bruce határozottan az ismeretlen anyagon morfondírozott; úgy vizslatta szemeivel a vérmintámat, mintha a váéaszt várná szerencsétlen folyadéktól. Tony arca viszont káosz volt, akárcsak valószínűleg a fejében a gondolatok. A tekintete össze-visszaugrált a szobában, a tárgyakon, az arcizmai folyton máshogy rándultak meg, másodpercről másodpercre más érzelem jelent meg az arcán.

- Azt mondtad, van valami jó híred is – törtem meg a csöndet tettetett izgatottsággal a hangomban.

- Az erő kitörésed – ragyogott fel hirtelen Bruce arca, visszanyerve ezzel megszokott kutató vonásait – kisütötte a chiped.

Néma, hosszan tartó döbbent csend állt be a szobában.

- Was?! – nyögtem be végül udvariasan.

- Nem használtál fel valami nagy erőmennyiséget, de a testedben a szer hatására valószínűleg akkora energia gyűlt össze, és irányult egy pontra, hogy azt teljesen összepréselte. Ez a pont pedig teljes pontossággal a chip volt a fejedben – felelte lelkesen.

De én még mindig nem értettem. Vagyis az a chip, amit Tony és Bruce nem mert kivenni a fejemből már több mint egy hete, mert le is hülyülhetek, csak úgy besült? Egy szertől, ami a társaim ellen uszított? Na, nem! Ezt én nem veszem be! Ez lehetetlen! Unmöglich! / Lehetetlen!

- De... - vakargatta az állát elmélázva apa. – Ez csak annyit tesz, hogy nem működik. Előbb-utóbb így is el kell távolítanunk. Mi van, ha valami veszélyes, mérgező anyagot juttat Clarissa szervezetébe és...

- Nem érdekel! Tony, ez azt jelenti, hogy szabad vagyok, kimehetek a friss levegőre, a szabadba! – szakítottam félbe, ahogy bennem is tisztázódott ez a tény. Mint egy három éves, felpattantam ültömből és örömtáncot kezdtem járni.

- Héhéhé, Clare, nyugi – nevetett fel produkciómon Bruce és Tony egyszerre. Megálltam és tekintetem reménykedve mostohaapámra vezettem.

- Ezek szerint én is kedvem szerint járkálhatok ki és be a toronyból?

Ő csak bólintott és mosolyogva engem fürkészett; de a tekintetében feszültség, nyugtalanság csillant. Érzelmi bomba ez a férfi.

- Mi a baj? – kérdeztem félve. Tartottam a választól.

- Ígértem valamit – harapta be az ajkát és kivételes pillanatok egyike képp, nem kezdett kapásból regéket mondani. Magamban felsóhajtottam, hogy csak erről van szó. De ő viszont határozottan...

- „Félsz?" – idéztem korábbi tömör, mégis mindent magába foglaló kérdését. Keserűen felnevetett és végre ismét a szemembe nézett. Igen, félt. Teljes mértékben. Anthony Stark berezelt. – Gyere, igyunk meg közben egy kávét – mosolyogtam rá, hogy oldjam a feszültéget. Bólintott, de épp hogy ellépett a kivizsgálóasztal mellől kitárult az ajtó és Natasha dugta be a fejét.

- Fiúk! Gyertek, Fury látni akar minket! – csalódott pillantást küldtem Tony felé, de meglepetésemre, az ő arcáról is ugyan ezt olvastam le. – Most!

- Menjetek csak! – előztem meg bármi féle tiltakozást. – Én addig beszélek Wadedel – mondtam ki az első szóba jöhető cselekvést, ami az eszembe jutott.

- Rendben – bólintott nyugodtan Bruce és követte Natet ki a szobából. Tony mellém lépett és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Erre majd utána visszatérünk, ígérem. A kontaktlencséd a szobádban, tovább fejlesztettem. Ha minden igaz, sikerült befognom vele a narancssárgát is – mosolygott rám kissé csalódottan. Bólintottam és én is adtam neki egy puszit. Megérdemli. Azzal a többi Bosszúálló után sietett. Bár, ahogy ismerem, úgyis szándélkosan elkésik.

Felsóhajtottam. Talán nem is olyan rossz ötlet beszélni egyet Wadedel. Legalább nem foglalkoznék annyit az égető problémáimmal. És meglehet, másokkal is összefutok, akikkel tisztáznom kéne egyes dolgokat...

Kisiettem a szobából és beszálltam a liftbe majd megnyomtam a megfelelő emelet számát. Azt, ahol a fiúk vannak elszállásolva. Hogy miért azt? Ahol Peter, ott van Wade is.

A csilingelést hallva, meg sem várva míg rendesen kinyílik az ajtó kiviharzottam a kabinból; így majdnem feldöntöttem Amerika nagy hősét. De mint a korábbi alkalmakkor, lepattantam róla.

- Ezt nem hiszem el – nevettem fel. – Steve, mindig így futunk össze? Ne haragudj, nem figyeltem – mosolyogtam a katonára, aki viszonozta a gesztust.

- Semmi baj. Hogy vagy? Nem fáj nagyon a karod? – kérdezte kissé kétségbeesett hangon.

- Nem, nem fáj. Csak egy karcolás. Te jól vagy? Elég rendesen a falnak vágtalak – sütöttem le szégyenemben a tekintetem és azt hiszem, az arcom is sötétebb lett pár árnyalattal.

- Semmi bajom – érintette meg a vállam, hogy magára vonja a figyelmem. – Miattad jobban aggódtam. Biztos minden rendben? – csak zavartan bólintottam. – Akkor oké. Mennem kell...

- Fury látni akar titeket – fejeztem be helyette a mondatot. Helyeslőn megrázta a fejét egy sóhaj keretében. – El is felejtettem... Sharon hogy van?

- Jól. Hamarosan rendbe jön – mosolyodott el egy pillanatra aztán bűntudatos kifejezés kúszott az arcára. – Ne haragudj, hogy nem tudtam jönni. Nagyon sajnálom, komolyan. Ha gondolod, és még aktuális, Fury után beszélgethetünk.

Nem tudtam mit felelni, hirtelen nem jutottak eszembe a frappáns visszavágások, beszólások, vagy a félreérthető megjegyzések. Egy pillanatra kihagyott az agyam, így csak bólintottam és néztem, ahogy Steve kivételesen a liftet használva elhagyja az emeletet. Elfelejtettem megmondani neki, hogy sajnálom, hogy bántottam, hogy meg kellett csókolnia, és hogy remélem, Sharonnal minden rendben lesz. Ezt valaki olyan mondaná neki, aki társként tekint rá. Munkatársként. De én... Nem tudom, hogy is gondolok rá. Olyan zavart minden, nincs időm az érzéseimmel törődni!

Sarkon fordultam és eltrappoltam Peter szobájáig, majd minden jelzés, kopogtatás nélkül benyitottam. Parker egy szál tréningnadrágban az ágy szélén ült, Wade pedig mögötte törökülésben a takarón. Egy vattát szorított Peter egyik horzsolására.

- Wade! – köszöntem a férfinak. – Peter! Hogy vagy? Úgy sajnálom ami történt, én...

- Most hagyd abba! – emelte fel mutató ujját. – Nem akarok erről egyetlen szót sem hallani. Nem haragszom, oké? Főleg, mert Maximoffot is jól elverted, így nem veszem személyesnek – kacsintott rám nevetve.

- Re- rendben – motyogtam az orrom alatt és már ki is fordultam volna a szobából, mikor eszembe jutott a jó hír. – Képzeld, mi történt!

- Na, mi? – állt fel az ágyról és megára kapott egy sötét felsőt. – Azt leszámítva hogy kiütötted Thort, lesmároltál két Bosszúállót és átrendezted a Stark toronyt?

- Te minden áron azt akarod, hogy még szarabb legyen a hangulatom?! – fontam össze a karjaim a mellkasom előtt. – Ki lett iktatva a chip a fejemben – nyögtem be durcásan.

- Komoly? – kapta rám döbbent tekintetét Pet cipővétel közben. Nem feleltem. – Ne szórakozz, Casy! Komoly?

- Az – vigyorodtam el.

- Ez tök klassz! – kiáltott fel Wade.

- Király! Majd elmegyünk valahova a megbeszélés után, oké? – bújt ki mellettem a szobából Peter.

- Téged is hívtak? Nem csak a Bosszúállókat? – vontam össze a szemöldököm.

- Casy! Egy Bosszúálló áll előtted – hajolt meg elegánsan és az arcán egy beképzelt mosollyal.

- Hol? – húztam az agyát, majd a nyakába ugrottam. – Ez remek hír! Mindig is Bosszúálló akartál lenni! Gratulálok, Pet! De mond csak, mikor akartad ezt elárulni nekem?

- Hát – húzta el a magánhangzót. – Mielőtt hozzáragasztottál a plafonhoz és áthajítottál egy ajtón – vigyorgott rám. Beharaptam az ajkam szégyenemben. – Hé! Semmi baj, butus. Nem történt semmi. Viszont nekem most mennem kell, különben azt hiszem, nem úszom meg épp bőrrel – nyomott egy puszit az arcomra és már el is sietett a lift felé. Mi van ma, pusziljukmegclarissat nap?

- Akkor – rázott vissza a valóságba Wade hangja a hátam mögül, mire ugrottam hirtelen egy fél métert.

- Wilson! – szakítottam félbe. – Ezt. Ne!

- Mit? – nevetett fel, nekidőlve az ajtófélfának.

- Ne ijesztegess! – fejtettem ki bővebben.

- Akkor – kezdte újra a mondanivalóját. – most már kimehetsz az épületből? – bólintottam válaszképp. – És? Nem megyünk? – vonta fel a szemöldökét... mármint azt, mai megmaradt belőle. Nem válaszoltam egyből. Nem tudtam.

Ami azt illeti, azt terveztem, kifaggatom, mi is van most vele és Peterrel, majd leiszom magam a sárgaföldig, de... a sorrendet megfordíthatom, nem? Hisz, ne szórakozzunk, hova akarna vajon Wade menni, ha nem egy kocsmába?

- Egy bárba akarsz menni? – adtam hangot gondolataimnak.

- De csak akkor, ha nem szólsz az apádnak – húzta el a száját, de ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellett. – Tudok egy jó helyet, ahol van karaoke is.

- Jaj, nem! Soha nem veszel rá megint karaokera! – tartottam fel az egyik kezem, miközben ő kilépett a szobából és bezárta maga mögött az ajtót.

- Miért? Még eddig sem karaokeztunk együtt – nézett rám zavartan.

- De én karaokeztam már korábban... Nem is egyszer – feleltem elborzadva. Míg a lift felé indultunk ő hanyagul felhúzta a fejére a kapucniját.

- Tényleg? Magyarban? – pillantott rám.

- Ja. A volt pasim bátyjának volt egy bára. Gyakran énekeltünk ott. Hülyéskedtünk. De ne beszéljünk Alexről, hallani sem akarok róla már. Nagyon régi történet.

- Oké, vágom. Kényes téma. Ismerős – beszálltunk a liftbe és Wade megnyomta a földszint gombját. – Pedig kíváncsi lettem volna a hangodra.

- Igen? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Én meg tudod, mire vagyok kíváncsi? Rátok!

- Ránk?

- Na, tudod, miről beszélek! Mi van veled és Peterrel?

- Na, álljunk csak meg! Van olyan, hogy én és van olyan, hogy Peter, de olyan nincs, hogy mi! Vágod?

- Jaj, ne már, Wade! Emlékszem, hogy néztél rá – böktem meg a könyökömmel.

- Clares, ne!

- Tudod, hogy utálom a Clarest! – morgolódtam.

- Én meg nem akarok Peterről beszélni – felelte zavartan.

- Még mindig tetszik? – nem felelt. – Elmondtad már neki? – újabb néma válasz. – Wade, egyszer úgyis megtudja. Fel fog neki tűnni.

- Hogy mondják magyarul, hogy nem akarok róla beszélni?!

- Nem akarok róla beszélni – feleltem az anyanyelvemen, mire ő csak dühösen fújt egyet. – Na, jó, erre majd még később visszatérünk. Ha részeg leszel, úgyis kiöntöd majd a lelked – vigyorogtam rá.

- Összevesztünk – felelte.

- Mi? – kérdeztem értetlenül.

- Peter és én. Kb az után, hogy elrabolhattak. Londonban futottunk össze megint, aztán valahogy itt kötöttem ki – mutatott körbe az épp megálló liftben. Kiléptünk az ajtón és a bejárat felé vettük az irányt.

- Azt akarod mondani, hogy két évig nem is beszéltetek?! – akadtam ki.

- Azt – felelte kurtán, majd kilökte az ajtót és elengedett maga előtt.

- De min – vesztetek össze így? akartam kérdezni, de a szó a torkomon akadt.

- Clares? – pillantott vissza rám az előttem lévő pár soros lépcsőről. – Minden oké?

Nem, semmi sem volt oké. A színek... vagyis, inkább azok hiánya. Minden vagy túl egysíkú volt, vagy túl ellentétes, és mégis, egyforma. A nagy forgatag, az embertömeg, a közlekedési dugók, a füst, ami még szürkébbé tett mindent; megijesztett. Rémisztő volt. Nagyon.

- Én... - elcsuklott a hangom. – A szobámban hagytam a kontaktlencsém, és minden olyan... zavaros, vagyis... Nekem ez nem megy, Wade! El fogok tévedni! Már most elvesztem – fontam körbe ösztönösem magam körül a karjaim, mint annak idején a HYDRA bázison.

- Nem lesz semmi baj – nyújtotta felém égésnyomos kezét. – Gyere! Vigyázok rád!

A szemébe pillantottam, majd félve bólintottam. A tenyerem az övébe helyeztem, majd hagytam, hogy vezessen az ismeretlen, ijesztő, egysíkú városban.

¤¤¤¤¤

Egy kissé lepukkadt kocsmába tértünk be, ami Wade barátjáé volt. Nem voltak sokan, a törzsvendégeknek még túl korán volt a mulatáshoz. De nekünk ez tökéletes volt, Wade kapásból kikért négy felest, kettőt nekem, kettőt neki. Azt mondta, ő áll mindent, én csak élvezzem és nyugodjak meg. Nem zavarta, hogy itt, Amerikában még kiskorúnak számítok. De mai azt illeti, nem ellenkeztem, jól esett az alkohol maró íze és az, hogy ellazultam tőle. Talán túlságosan is...

- Akkor... min is vesztetek össze? – kérdeztem miután egyben lehúztam egy pohárral az italból.

- Lényegtelen – hárított. Még nem volt elég részeg. Én viszont már kezdtem érezni, hogy nem teljesen vagyok a magam ura. – Inkább mesélj te! Most akkor, hogy is an ez? Három egyszerre?

- Was? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Fu, remélem, ha részeg vagy, nem váltasz át németre, nem értek úgy egy szót sem.

- A magyar jobban megy? – gúnyolódtam.

- Nem.

- Hogy értetted, hogy három egyszerre.

- Peter, Pietro, Steven – sorolta a neveket, mintha ez mindent megmagyarázna, de én továbbra sem értettem.

- Nem tudom, mi az összefüggés hármójuk között.

- Mindhárommal kavarsz?

- Was?! – kiáltottam fel tiltakozón, felháborodva, mire a bárban lévők felém kapták a fejüket. – Mégis miről beszélsz, du prangt Ochse?!

- Clares!

- Ne hívj így! És ne mond, hogy hármójukkal kavarok! De te tudod ezt nagyon jól! Peter a legjobb haverom, Pietro meg mintha csak a bátyám lenne.

- Hát, a tekintete nem erről árulkodik – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Képzelődsz – feleltem kurtán és beleittam a soron következő poharamba.

- És mi a helyzet Rogerssel? – húzta meg ő is az italát.

- Mi lenne? – kérdeztem hanyagul. – Semmi. Mi lenne? Ő amúgy is Sharonnal van. Neki ott van ő.

- Féltékenynek tűnsz...

- De nem vagyok!

Apró csend állt be közénk. A fejem kellemesen zsongott, a gondolataim nem cikáztak, és azt leszámítva, amíg beszéltünk róla, nem gondolkodtam egyik férfi nemű ismerősömön sem. Ahogy Tonyn sem. A családomon sem. Az életemen sem. Jamesen sem.

- Wade? – szólaltam meg, bár fogalmam sincs, miért is akartam feltenni a fejemben megfogalmazódott kérsdést.

- Hm? – pillantott rám a pohara felett.

- Te gyűlölnéd Tonyt a helyemben?

- Miért is?

- Ő az apám – feleltem, mire úgy nézett rám, mintha óvodásként kezelném, és ez bosszantaná. – Mármint az igazi. A vérszerinti.

- Ezt hogy érted? Elhagyott? Vagy, elbaszott? – kuncogott fel a saját viccén.

- Azt basztam el, hogy megkérdeztem. Idióta – morogtam, majd lehajtottam a fejem az asztal lapjára. Kellemes hűvös volt. Jól esett, úgy éreztem, már ég a fejem.

- Nem lennék dühös.

- Hm?

- Ha a helyedben lennék. Nem haragudnék rá. Azt hiszem – kissé döbbenten rá emeltem a tekintetem. – Ezt a választ vártad nem?

- De őszintén – morogtam.

- Őszintén mondtam. De te ezt is akartad hallani. Hogy megnyugtasd maga, az a kettős érzés, amit érzel, normális.

Döbbenten, tátott szájjal bámultam rá.

- Te olvasol a gondolataimban? – kérdeztem gyanakodva.

- Nem. Csak hasonlóképp éreztem, mikor életem első nagy szerelme szakított velem – húzta meg az italát. Igen, most már elég részeg, hogy megnyíljon. Ha megkérdezném, elmondaná, min vesztek össze Peterrel. De... Nem lenne helyén való. Legalábbis, én nem érzem annak. Nem helyes.

De van más, ami klassz ötlet lenne... így, megfelelő mennyiségű alkohol után.

- Hé, Wade! Remélem, ismered a Hollywood Undead no 5számát – vigyorogtam. – Mert karaokézni fogunk.