Elnézést az újabb kimaradásért ^^" De most itt van!!

Mikor a lift visszajött értem, kelletlenül beszálltam.

Persze, a HYDRAnak is épp most kellett megjelennie! Miért ne? Még nincs eléggé elcseszve az életem! Azt a gyönyörű pillanatot is el kellett venniük!

Ni? Mi van? Clarissa, te nem lenni normális?! Az nem volt gyönyörű pillanat! Lehet, hogy közel voltunk hozzá, hogy megtörténjen, de az csak egy szerencsétlen helyzet volt! Egy ballépés! Köztem és közte nem lehet semmi! Nem lehet semmi...

A lift csipogva kinyílt én pedig dühösen kiléptem az ajtón.

Mérges voltam magamra. Amiért nem tudom, mit akarok. Egy farönkön egyensúlyozok a viharos tengeren és egy gyerekes fangörcs fog a víz mélyére juttatni! Na, azt aztán nem!

- Jól van, Clarissa, nyugodj meg! Nem történt semmi! – de az ajka olyan közel volt... - Mondom, nem történt semmi!

Magamat szidalmazva lehuppantam a fotelba és kibámultam az ablakon. A felhőknek sokkal könnyebb, jobb az életük. Csak vannak. Érzelmek nélkül. Mindent megfigyelhetnek, és ha valami gond adódik, megkérik a szelet és egyszerűen tovaúsznak.

A szikrázó napsütést hirtelen árnyék takarta el. Egy repülő, oldalán a Bosszú Angyalai feljégjelével. Szomorkásan figyeltem, ahogy felemelkednek, majd elsuhannak a város másik felébe.

Én is ki akartam menni. Nem harcolni, természetesen, hanem, mondjuk csak egy séta erejéig. Több mint egy hete ki sem tettem a lábam a toronyból (ugyanis az a zuhanás nem számít), előtte pedig ugyebár két évet lényegében egy edzőteremben és kínzókamra keresztezésében töltöttem.

Ezúttal viszont csak egy szaros chip áll az utamban, nem egy egész HYDRA sereg! Ez... Ez nem igazság! Persze, danke schön apunak, amiért legalább a toronyban biztonságban vagyok (elvileg), de... ez más, mint kinn!

Deszkázni akarok az utcán, a folyosós vandálkodás helyett!

Kacsákat etetni a tónál a sok kísérlet helyett a szememmel!

Randizni a parkban a kőkemény edzések helyett!

Meg ilyen átlag dolgokat. Én nem ez vagyok. Nem ez voltam. A gyilkos, akit a HYDRA teremtett, nem lehet a részem! Az lehetetlen! Én egyszerűen... Én nem lehetek Ő!

- Freitag! Hol van apu szobája? – pillantottam fel a plafonra. Még mindig jobb a falnak beszélni, mint a levegőbe.

- Mr. Stark arra kérte, hogy maradjon ebben a teremben – jött a 'válasz'.

- Elméletileg itt is fogok maradni. Csak egy gyors kitérő. És te nem fogsz elárulni – csönd. – Ugyan, Freitag, csak a chipem távirányítóját akarom megvizsgálni.

- Mr. Stark nem örülne. Bárki félreértheti azt, hogy Mr. Stark szobájában kutakodik. Azt fogják gondolni, hogy maga a feltételezett áruló.

Nyeltem egyet.

- Hányan tudnak a tégláról?

- Mr. Stark, Mr. Rogers, Dr. Banner és ön. Valamint Mr. Parker is sejt valamit – Mr. Parker? Majdnem elröhögtem magam. Ha nem féltem volna a következő kérdésemtől, tényleg megteszem.

- És... Hányuk hiszi, hogy én vagyok az? – kérdeztem elhaló hangon.

- Mindannyian meg vannak róla győződve, hogy nem magam az – jött a válasz Freitag monoton hangján.

- Ez igaz?

- Tejes egészében. Saját maguk mondták, mikor hármasban átbeszélték a történteket.

- Engem akkor miért hagytak ki? – vontam össze a szemöldököm. Hibát kerestem a történetben.

- Ön akkor épp aludt, Mr. Maximoff vigyázott magára.

Oh... Oh! Mikor Steve elment valahova, majd szól Petnek, hogy Bruce keresi. Mielőtt majdnem orra estem, de elkapott. Mielőtt majdnem megcsók... vagyis, nem csókoltuk meg egymást! Nem volt ott semmi majdnem, csak egy bazi nagy, határozott nem!

Pár pillanat csönd telepedett a szobára. A sarokban álló téve arra várt, hogy valaki bekapcsolja és elmondhasson néhány szörnyű hírt.

- Freitag, hol van apu szobája? – ismételtem meg követelőző hangnemben. Felpattantam és gyorsan hátat fordítottam a televíziónak. Nem akartam hamis információkat kapni belőle a családomról... Mert, ha a Bosszúállókat nem nevezhetem annak, akkor senkit.

- Egy emelettel lejjebb, Miss Stark.

- Danke – nyögtem, miközben beszálltam a várakozó liftbe.

- De kérem, Miss Stark, óvatosan! A sérülései...

- Tökéletesen jól vagyok – szakítottam félbe. Hát, ez nem volt teljesen igaz, a hátamban állandóan éreztem a tompa fájdalmat, a halántékom lüktetett. De mindez csak apróság, lényegtelen tényező. Kell az a távirányító! Hisz, azzal lehet, ki tudom iktatni a chipet a fejemben.

Ez nem lopás; csak kölcsön veszem egy picit...

A lift a szokásos hanggal jelezte, hogy elértem a kívánt emeletet. Ugyan olyan volt, mint az a szint, ahol én voltam Nattel és Wandaval; hosszú folyosó, egyik oldalt üvegfal, a másikon öt ajtó egymástól egyenlő távolságra.

- Freitag, melyik apué? – mértem végig a szobákba vezető fémlapokat.

- Az első, Miss Stark – oh, hát persze. A második Steveé, a negyedik Clint tulajdona, a harmadik pedig Thornak van fenntartva. A legtávolabbi pedig kényelmes távolságra van Pinek. Ötből négy kilőve, de azért sosem árt az óvatosság. Istenem, Clarissa... Hát, egy hét után jó lesz ezt is égre megtanulni.

- Danke – léptem az ajtóhoz, a kezem az érzékelő elé tartottam. Hallottam, ahogy kattan a zár. Benyitottam.

A berendezés és azok elhelyezése hasonlított az én szobáméra. De itt határozottan nagyobb volt a rendetlenség. Pizzás dobozok az ágy mellett, halomban. A párna az ágy rossz végén. Az alsógatyák szétszórva... Na, igen... Mint egy tizenéves rendetlen kisfiú szobája...

- Vá... Szemétkupac – motyogtam, miközben felvetem a földről egy összegyűrt ruhadarabot. – Oh, hát szia! – köszöntem a régen látott Metalica pólónak. – Na, keressük meg, amiért jöttünk – dobtam a ruhát az ágyra miközben visszafordultam a szoba felé. – Ha én lennék apu, hova tenném azt a nyavalyás távirányítót? – tüzetesen végig pásztáztam a helységet, míg a tekintetem meg nem akadt a keresett tárgyon. – Persze! A TV mellé! Hogyne, okos apuci! Majd a hírek helyett engem kapcsol be! Lüke – húztam el a szám.

Felkaptam a kontrollert, miután átküzdöttem magam a padlón alkotott akadálymezőn és már húztam is volna vissza a felsőbb emeletre, de ahogy megfordultam, hangos csattanással feldöntöttem valamit, ami így a padlón kötött ki.

- Fick dich! – káromkodtam és felkaptam a sötét foltot a parkettáról. Ahogy megforgattam a kezemben, leesett az állam a keretbe foglalt fénykép láttán. – Was zum Teufel? / Mi a fene? – makogtam döbbenten. A fotón három ember volt; középen egy fiatal nő, nagy pocakkal, két oldalán egy-egy férfival. A jobb oldali apu volt, a szokásosnál őszintébb mosollyal. Tony boldognak látszott, tekintetében nem bújkált a mai bizonytalansága és megtörtsége. A bal oldali férfi elsőre nem mondott semmit. Még egyszer átfutottam az arcokat.

- Ezt nem hiszem el! – hökkentem meg még jobban.

A nő középen az anyám volt. Fiatal, szép, mosolygós. Rá sem ismernék... Pedig ő az! Az arca ugyan az! Akkor...

És ahogy a tekintetem ismét a másik, sötétebb szürke bőrű férfira siklott, beugrott egy emlék. Egy kacagó férfi, kezében egy úgy hat éved kislánnyal. Egy sírkő; rajta egy hasonló, kissé idősebben ugyan ezt az arcot ábrázoló fotó.

- A... pa – a szó a torkomon akadt. Miért lepődtem meg ennyire? Hisz apu mondta, hogy ismerte apát... vagyis... na! Mégis, ez a kép olyan érzelmi lavinát indított el bennem, hogy egy pillanatra minden fehér lett.

Zavarodott visszatettem a képet az asztalkára, ahonnan levertem. De, nem is én lennék, ha a tekintetem ne kalandozott el valahova.

A kép mellett egy dosszié volt, hozzátűzve egy meggyűrődött kép. És az a kép... Ebben a pillanatban én új értelmet adtam a zavarodottság fogalmának, az egész definíciót magasabb szinte emeltem.

Tony Kibaszott Stark volt rajta, mellette az anyámmal, a kezében egy csecsemővel! A csecsemő kezén karszalag, ellátva egy névvel. Nem kellett közelebb hajolnom, hogy elolvassam. Kezembe vettem a mappát és kinyitottam. Orvosi leletek, nevek, adatok, néhány kép. De egy bizonyos tény leírt formájánál megakadtam, nem bírtam tovasuhanni rajta, mintha nem is vettem volna észre. Ott volt. Leírva. Betűről betőre, az alján orvosi pecsét. Nem bunda; igazság.

- Lehetetlen... - leheltem kiszáradt ajkaimon a szót. – Ez... ez nekem túl sok...

- Miss Stark! A többiek megjöttek! – hallottam Freitag hangját, de nem fogtam fel. Egyszerűen a sokk magába szippantott. – Miss Stark? Minden rendben?

Erőtlenül megráztam a fejem. Nagyot sóhajtottam, nehogy elájuljak.

- Persze, Freitag! Alles ist in Ordnung / Minden rendben – suttogtam.

Erőt vettem magamon, a mappát belebugyoláltam a Metalicas pólóba, nehogy a többieknek feltűnjön. Majd a csomagot a hónom alá csapva, a távirányítót a zsebembe süllyesztve kirobogtam a szobából, felszaladtam a lépcsőn és épp abban a pillanatban értem vissza a számomra kijelölt emeletre, mikor kinyílt a lift ajtaja a Bosszúállók előtt.

- Cas? – hallottam meg egyből egy ismerős hangot. Pi leharcoltan lépett ki a szerkezetből, majd egyből hozzám sietett és átkarolt. Viszonoztam az ölelést.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva. Pi rémülten pillantott rám; bizonyára kiérezte a hangomból, hogy még mindig az előbbi trauma alatt állok.

- Persze. Peter megsérült, de nem súlyos. Banner most látja el, Wandaval egyetemben. Sharon van egyedül kórházban, ő súlyosabban sérült.

- Steve? Tony? – remegett a hangom. Pi az aggódás jelének tudta be.

- Steve Sharonnal a kórházban. Tony a laborjában – húzta el a száját. Bólintottam. Gyengéden megérintettem az arcát.

- És te?

- Én? Jól vagyok. Tudok vigyázni magamra – fellengzett. Elhúztam a szám.

- Mindent te sem láthatsz előre – csíptem bele óvatosan szilvaorrába. Elmosolyodott, ismét magához húzott. Por, szappan és vér illata volt. Meg még valami... mint... mikor valami kissé megég... mikor lecsiszoljuk a fémet... Ezt nem lehet leírni; ez Pi illat.

- Beszélnem... beszélnem kell Tonyval – húzódtam el tőle kissé.

- Elkísérjelek? – kérdezte kedves, lágy hangon. Másokkal ritkán ütötte meg ezt a hangszínt.

- Nem. Ezt... ezt kettesben szeretném vele megbeszélni – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Bólintott, végül elengedett. Gyorsan megöleltem a többieket is; Clintet, Natet, Thort, Samet. Víziónak csak biccentettem.

Beszálltam a liftbe, amivel az előbb ők feljöttek, majd Tony laborja felé indultam.

- Tony? – dugtam be a fejem az ajtón.

- Igen, Zsebibaba? – hallottam a választ. Tony a vaspáncélt bütykölte, érkezésemre félredobta a csavarkulcsot. Felállt és felém fordult. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz...

- Beszélnünk kell – feleltem erőtlenül. Tony mosolyogva felvonta a szemöldökét. De hiába a görbület az arcán; a szemében más csillan. Ez nem az az arc, mint a fotón.

- Halljuk! Nekem bármit elmondhatsz – nyomott egy puszit a homlokomra. Jól esett, mégis beleborzongtam.

- Nem esett bajod? – indítottam egy könnyeb kérdéssel.

- A páncél kissé meghorpadt, egy helyen kiégett, de semmi komoly.

- Tony... én... öm... - zavartan ráncolta a homlokát. Felsóhajtottam. - Egyszerűbb, ha megmutatom...

Kikaptam a hónom alól a pólóba csavart dossziét, majd a kezébe nyomtam.

- Mi ez?

- Bontsd ki – feleltem tömören. A hangom már nem remegett, erőt vett a döbbeneten valami más. Marta a bensőm, összeszorította, megkeményítette a szívem. Tony bizonytalanul kihámozta a mappát a pólóból. Ki sem nyitotta, már a külsején lévő képről felismerte. Az arcán egy eddig tőle nem látott érzelem jelent meg; a zavar, a csalódottság, a remény, és a fájdalom keveréke. Fekete szemeit rám emelte.

- Elolvastad? – ennyi volt a tömör kérdése.

- Nem végig. De eleget láttam – feleltem keményen. A fájdalom nagyobb mennyiségben suhant át a szemén.

- Clarissa, én...

- Miért nem mondtad? – kérdeztem visszafojtva az indulataimat.

- Clarissa, megmagyarázom...

- Miért, Tony? A miértre vagyok kíváncsi! – tört ki belőlem kiabálva. Tony nem felelt. Hol rám, hol a mappára, hol ki tudja hova nézett. – Miért titkoltad el?! Miért nem mondtad el?!

- Clarissa, én...

- Igen, te! Rólad van szó! – kiabáltam. Könnyek csípték a szemem, alátásom homályossá vált. – Miért nem mondtad el, hogy valójában te vagy az apám?!

A választ meg sem várva kirohantam, be a lépcsőfordulóba, át a saját emeletemre, be az ajtón, majd annak támaszkova, zokogva összeestem.

„Most őszintén, Clarissa, biztos nem vagytok ti rokonok Starkkal?" rémlett fel, amit Thor mondott. „ Nem hogy természetre, de még külsőre is... Barna haj... Barna szem... Testmagasság... Szarkazmus..."

Hangosabban sírtam. Ez nem lehet! Én... én... Az Istenit, miért nem mondta el? Azt hitte, nem érteném meg? Az, hogy így derült ki sokkal jobban fájt...

„Apja neve: Anthony Stark..."

Előkotortam a telefonom, kikerestem annak az embernek a számát, akire most szükségem volt. Szinte egyből felvette.

- Clary?

- Steve! – próbáltam elrejteni a sírás nyomait a hangomból. – Ide tudsz jönni? Kéne valaki... akivel beszélhetek.

- Most nem, Clary. Sharont meg kell műteni, itt kell maradnom vele. De utána rohanok, rendben?

- Rendben – szipogtam, majd még előtte megszakítottam a hívást.

Tony becsapott, Stevet hidegen hagyom. Ennyi lennék? Egy háttérszínész? Csak azért, mert nem harcolok? Mert a HYDRAtól vagyok? Mert nincs szép szőke hajam, mint Sharonnak? Mert gyilkos vagyok?

Mert színvak vagyok?

Zokogtam; órákon át csak sírtam. Már rég este volt, de se Steve, se Tony nem járt erre.

Aztán, valaki hirtelen kinyitotta mellettem az ajtót. Összerezzentem, arcomat a kezembe temettem. Nem akartam, hogy bárki is így lásson.

Az illető könnyen mozgott, szinte hangtalanul mellémlépett, szorosan átölelt. Az orromat átjárta a fémhez súrolódó fém szaga...