Nos, igen, sajnálom, most egy ideje nem volt rész :/ Ezért a tanároknál tessék panaszkodni ;) Ez a fejezet pedig... hát nem tudom XD Lehet, van, akinek ez kitöltő jellegű, nem tudom XD Jó olvasást  ;) Remélem tetszeni fog a legtöbbeteknek ^^ [és ez most egy nagyon értelmes "beszólás" lett XD]

- Mi van? Mégis, ki? – akadtam ki.

- Szerinted, Zsebibaba, ha tudnánk, most itt toporognánk? – húzta fanyar mosolyra a száját apa. Láttam mindkettejük arcán; erősen, frusztráltan gondolkodnak, mérlegelnek. Én is végig pörgettem a lehetőségeket, minden érzelem nélkül tanakodva. Fájdalmasan nyögtem fel az eredménytől.

- Clary, mi a baj? – nyúlt a kezem után Steve. Fájdalmasan, keserűen emeltem rájuk a tekintetem.

- Azt hiszitek, én vagyok az, ugye? – erőltettem egy halovány mosolyt az arcomra, hogy erősnek tűnjek. De a szememet könnyek csípték. Hisz, én hülye meg abban reménykedtem, hogy itt majd otthonra lelek. Pedig ha jobban belegondolok, összeáll a gép; ugyan ki fogadná örökbe egy régi barátja lányát, akit soha nem is látott? Egyáltalán honnan tudja, hogy ugyan arról a férfiról beszélünk, mikor én még csak a nevét sem tudom felidézni az apámnak? Ráadásul nem is hasonlítok rá... azt hiszem. Oh, neem, nem azért vagyok itt, mert a Bosszúállók örülnek a társaságomnak, nem azért, mert immár Clarissa Stark vagyok – hisz ez csak egy név -; azért vagyok itt, hogy megfigyeljenek... - Végig úgy gondoltatok rám, mint egy kémre?

Valamit éreztem, ami meglepett; egy bíztató, kedves szorítást a kezemen...

- Te hivatásodnak érzed a hülye kérdések feltevését? – kérdezte lágy hangon Steve. Döbbenten, enyhén homályosan pillantással emeltem rá mosolygó alakjára a tekintetem. De ő csak bazsalygott tovább, ahogy a háttérben apa is. És ez jól esett. Nagyon. Mert mind a kettő; őszinte mosoly volt.

- Steve... - suttogtam.

- Hm?

- Vigyázz a szádra! A hülye az obszcén, bántó, csúnya szó.

Apa jóízűen felkacagott, míg Steve csak szemforgatva rám nézett. Mosoly bujkált a szája sarkában ismét. Boldoggá tett a bizalmuk. Jól esett. De milyen érdekes, hogy épp az ő hatásukra az arcomra kúszó mosoly miatt gördült ki egy könnycsepp a szememből.

Steve gyorsan odanyúlt és letörölte, amiért hálás voltam. Aztán apa felé fordult, aki eddig perverz mosollyal nézte kettősünket (persze ez Stevenek nem tűnt fel).

- Ki tud még a tényről, hogy áruló van közöttünk? – kérdezte.

- Hát... mivel Clary infója miatt most lett biztos; senki. Esetleg Bruce sejtheti... nem. Nem, senki.

- Ez maradjon is így – felelte komoly hangon Steve. – Nem kell, hogy a csapattagok még inkább ne bízzanak egymásban. De ez után óvatosabbnak kell lennünk...

- Én Wadere tippelnék... - morfondírozott hangosan apa, Steve mondandóját figyelmen kívül hagyva. Amiért kapott is egy csúnya pillantást a Kapitánytól.

- Wade idegesítő, de szereti Petet; soha nem árulná el – keltem Dead védelmére.

- Szereti? Mármint, úgy szereti? – vonta fel szemöldökét perverzen mosolyogva apa.

- Hallottátok egyáltalán, amit mondtam? – szólt közbe Steve.

- Tökéletesen, Capsicle. És igen, fel is fogtuk. De visszatérve a témához...

- Nm térve vissza a témához – szakítottam félbe apát. – Beszélni akarok a többiekkel. Segítsetek felkelni! – böktem részben az infúzióra.

- Még nem vagy elég jól – mondták egyszerre, fej rázva.

- Legalább ebben egyetértetek – húztam el a szám. – Én viszont érzem, hogy van bőven erőm ahhoz, hogy felkeljek és elmenjek a többiekhez! – de ők továbbra is kételkedve bámultak rám. – A mutációm miatt több sérülést elbír a szervezetem, mint az átlagé – próbálkoztam.

- Az már biztos. Különben már a HYDRAnál meghaltál volna – mosolygott rám apa. Oké, ez egy kicsit sem volt groteszk...

- Akkor most, hogy ezt megbeszéltük, engedelmetekkel felkelnék – emeltem át a lábam az ágy szélén. A lábujjam megérintette a padlót, mire szisszenve visszahúztam. – Hiiideg! – nyafogtam.

- Azt mondtad, sokkal többet ki bírsz, mint az átlag – kacsintott rám apa csipkelődve.

- Anthony Stark! Vagy adsz egy rohadt papucsot, vagy puttiban viszel ki a nappaliba!

- Á! Annyira már nem vagyok fiatal – legyintett, majd egyszerűen kisomfordált a szobából. – És Cap, vedd le a mancsod a lányomról! – kiáltott még hátra, nem törődve fontosabb gondjaimmal.

- Szemét – morogtam.

- Hogy is van az az obszcén, bántó, csúnya szavakkal? – pillantott rám sokatmondóan mosolyogva Steve. Megforgattam a szemem. – A cipőd az ágy alatt.

Erre viszont már hálásan pillantottam rá. Elengedtem a kezét és előkotortam a cipőm, anélkül, hogy leléptem volna a jeges padlóra. Vagyis, csak esetlenül próbálkoztam vele... Végül Steve volt az, aki nevetve kihalászta nekem.

- Köszi – pirultam el kissé. – Néha utálom a HYDRAt, amiért nem jedi erővel ruházott fel.

- Néha? – kérdezett vissza csintalan mosollyal. Igen, Amerika Kapitány tud csintalanul mosolyogni. – Szólok Tonynak, hogy meg van a tégla – felkacagtam.

- Jaj, ne! Most lebuktattam magam! – mentem bele a játékba. – Hol a bilincsem, Kapitány?

Ő is elnevette magát. Jaj, ha hallanátok, Stevenek milyen gyerekes nevetése van... De már csak egy mosolyától is felragyog az arca és ez a másikat is jobb kedvre deríti. Elég ránézni, hogy az ember szerelmes legyen...

Várjunk csak, mi a szent szar?!

- Clary, minden rendben?

Most egy arc előtti csettintést várna az ember, de nem, Steve nem ilyen. Ő udvarias, nem tolakodik be a másik magánszférájába. Ő tudja, mi az etikett. És már csak rímbe kéne mindezt foglalnom és meg is volna a Steve Grant Rogersről szóló áriám! Istenem, Clarissa, mi lelt hirtelen?

- P- persze – dadogtam.

- Elkalandoztál – jelentette ki a nyilvánvalót. Ó, ha te azt tudnád, Rogers...

- Csak gondolkodtam – mentegetőztem, miközben belebújtam fekete tornacsukámba. Vá, de nem szeretem a cipőket... Viszont a lábam akár egy jégkocka és ezen a jégkocka sem segít.

- Min? – kérdezte enyhén oldalra billentett fejjel. Oh, hogy így milyen aranyos... Clarissa, állj le! Inkább ki kéne találni egy ép kéz-láb magyarázatot. Hisz, azt mégsem mondhatom, hogy róla ábrándoztam...

- Jamesen – bukott ki a számon az első épkézláb gondolat. Gyorsan lecsúsztam az ágyról, hogy mielőbb indulhassunk, és a társaság elfeledtesse velem egy kicsit Stevet, de ahogy padlót értem és a gerincemre nyomás nehezedett fájdalmasan felnyögtem. – Ich ficken... / Azt a kurva... - káromkodtam egy grimasz kíséretében.

- Héhé, csak lassan! – kapott a karom után Steve. Az érintése furcsamód égetett; eddig nem fordult elő velem ilyen... vagy igen?

- Ezt mondd a fájdalomnak! – sziszegtem.

- Támaszkodj rám – karolt át. Nem volt tolakodó, csak segítőkész; én mégis fülig belepirultam.

A súlyomat Stevere helyezve botorkáltunk ki az emeleti nappaliba. Ahogy beléptünk az ajtón, minden jelenlévő Bosszúálló felénk kapta a fejét.

- Casy! – ocsúdott fel először Peter. Odaugrott hozzám – szinte szó szerint, jobb lábát kímélve -, én pedig Stevet elengedve szorosan megöleltem.

- Igen, Pet, én is örülök, hogy látlak, és köszi a múltkorit – suttogtam, spórolva a rendelkezésemre álló kevéske levegővel. Végül megveregettem az érzelmekben túlcsorduló Pet hátát, jelezve, hogy már tényleg alacsony az oxigénellátásom.

- Cas! – kapott egyből a karjai közé Pi, ahogy elengedtem Petet. Még egy kicsit meg is emelt.

- Szia, Pi! – fúrtam orromat a vállába. Olyan erősen szorított, mintha ezen múlna az élete. Én is hasonlóan voltam. Majdnem elbőgtem magam. – Kösz, hogy megmentetted az életem – morogtam a fülébe, hogy csak ő hallja.

- Ramatyul nézel ki – tett le egy enyhén pimasz mosoly kíséretében; de a szemei csillogtak.

- Te sem festesz jobban, szilvaorr – nyomtam egy lágy puszit a félig bekötött, kékes-lilás orrra (mindehhez természetesen lábujjhegyre kellett tornásznom magam). Aztán végignéztem a többieken; Clint, Sam, Bruce, Thor és Natasha. Apa sehol. A jelenlévők viszont még mindig kissé döbbenten néztek rám. Valószínűleg azt hitték, betegeskedő napjaimat ágyban töltöm.

- Hello – intéztem feléjük egy szerencsétlen, bugyuta mosolyt.

- Clare, jobban vagy már? – lépett mellém dr. Banner is, bár tőle a csonttörő szorongatás helyett csak egy óvatos vállba veregetést kaptam.

- Igen, már sokkal – erőltettem mosolyt az arcomra. Steve hangos köhintéssel fejezte ki 'egyetértését'.

- Azért annyira nem – fűzte hozzá halkan.

- De, annyira – villantottam rá egy ördögi mosolyt, majd ismét a többiek felé fordultam. A lehajtott fejű Natashat kezdtem fixírozni; odaléptem elé. Kissé összerezzen a közelségemtől, de nem nézett fel.

- Már nem irányítanak? – kérdeztem érzelmektől semleges hangon. Nem felelt; az ujjait tördelte. Dr. Banner torokköszörülését hallottam a hátam mögül.

- Átmostam a vérét; az idegen anyag el lett teljesen távolítva belőle. Natasha már a maga ura. Viszont, Clare, ő... - de félbeszakítottam.

- Kösz, dr. Banner! – ezúttal az sem érdekelt, hogy félig megint magáztam. Letérdeltem az alacsony puffon ülő Natasha elé, aki már nem tudta, hova nézzen szégyenében. Az arca nyúzott volt, a szemei karikások és sütött belőlük az önmarcangolás. Olyat tettem, amivel nem csak a többieket, hanem kissé önmagamat is megleptem.

Átkaroltam Natet és szorosan megöleltem. Éreztem, ahogy összerezzent az érintésemtől, ahogy zakatolt a szíve. Eszembe jutott, ahogy kótyagosan felállt, miután kiütöttem; ahogy, ha figyelmesen visszapörgetem a képeket, néha megremegett a keze, vagy visszafogta az ütést. Pi is csak azért nem végezte egy bénult lábbal, egy szép kis lyukkal a combján; mert Natasha az utolsó pillanatban megváltoztatta a kés pályaívét. Láttam, csak akkor még nem fogtam fel vérveszteség és a harc okozta adrenalin túltöltöttségtől.

De mindezen tény fölött áll; hogy ismerem az érzést, mikor olyat teszel, amit nem akarsz. Mikor máshogy mozdulsz, mint azt öszt9neid szerint akarsz. Mikor azt mondasz, amit nem gondolsz komolyan. Mikor irányítanak.

- Sajnálom, Nat – súgtam a fülébe, úgy, hogy ez csak a kettőnk titka legyen. – És köszönöm.

Megrándult a karjaim közt; a válla rázkódni kezdett, a felsőm anyagát átitatta a nedvesség. Hozzám bújt, már nem is tudtam, ki ölel kit. A haját kezdtem simogatni, míg ő erősen markolta a pólómat.

Az élmény, a tény, hogy olyat bántasz, akit nem akarsz, akit ismersz, akit szeretsz; bármelyik erős, bátor, okos embert, bárkit összetörhet.

¤¤¤¤¤

Az utolsó emlékem, hogy leültünk és beszélgettünk. Mindenféle jellegtelen, nem fontos dologról. Steve mellett ültem a kanapén, a lábunk összeért. Sokat nevettünk. Bár a Cap néha kimaradt, nem szólt hozzá a témához. A többieket vizsgálgatta, elemezte. A mozzanataikat, a beszédjüket. Hibát keresett, lebuktató jelet.

Aztán filmszakadás. Elaludhattam, mert mikor ismét kitisztult a kép a kanapén feküdtem, a szobában pedig már csak Pietro volt. Velem szemben ült egy karosszékben. Egy könyvet olvasott, aminek nem értettem a címét. "Les deux Lotti"

- Pi? – suttogtam rekedtes hangon, miközben felkönyököltem.

- Igen? – kapta rám a fejét. A könyvet ledobta a dohányzóasztalra.

- Mi történt? – kérdeztem. Megpróbáltam ülésbe tornászni magam, de éreztem a hátamon, ahogy a seb húzódik. Felszisszentem.

- Jól vagy? – suhant mellém hipersebességgel. Vagyis, Higanyszál-sebességgel. Segített felülni. – Bealudtál. Steve megkért, hogy maradjak itt veled, amíg visszajön.

- Mikor ment el? – húztam a szám.

- Alig pár perce. De jól vagy? – ismételte meg a korábbi kérdését. – Sápadtnak tűnsz.

- Csak fáradt vagyok – feleltem nyúzottan.

- Akkor pihenj még egy picit, amíg a Kapitány vissza nem jön. – mosolygott rám bátorítóan.

- De ez a kanapé olyan kényelmetlen.

- Nem tudom; valakinek, akit ilyen jól elvertek, lehet bármi is kényelmes? – lehuppant mellém és megpaskolta a combját. Egyetlen röpke pillanatig nem értettem, mit is akar. Aztán mikor leesett, minden kétely nélkül döntöttem fejemet az ölébe. Egy kósza hajtincsemet kezdte birizgálni.

- Nagyon aranyos volt, ahogy ott horkoltál Rogers vállán – szólt Pi, arcán egy ördögi mosoly kíséretében.

- Nagyon aranyos az a szilva a pofád közepén – böktem meg az orrát.

- Hé, hagyd békén! Az én nózim egyedi! – felnevettünk.

- Pietro, te olyan lüke vagy! – kacagtam, vigyázva, nehogy megint rám jöjjön egy köhögő roham. – Amúgy, Steve hova ment?

- Sehova – toppant be az említett. Lassan ültem fel, emlékeztetve magam sérüléseimre. A Kapitány az ajtóban állt, a keretfának dőlve; onnan nézett minket mosolyogva. – Pietro, dr. Banner keres!

A fiú bólintott, felpattant és már el is szelelt – de még éreztem, ahogy útközben egy lágy csókot nyom a homlokomra. Nem először csinálta ezt, de mégis, belepirultam. Fogalmam sincs; miért, hisz, eddig sem zavart.

- Neked pedig el kéne menned a szobádba pihenni – lépett mellém mosolyogva a másik férfi.

- Eddig is azt csináltam – álltam fel kissé részeges módon.

- Viszont rád fér. A testednek ki kell pihennie magát.

- Most te, vagy Bruce a doki? – kérdeztem, ahogy beléptünk (a sérüléseimre való tekintettel - kivételesen) a liftbe.

- Bruce – felelte nagy komolyan.

- Nem érti a viccet – gondoltam fancsali pofával. – De így is cuki...

A folyosón a rövidke utat csöndben tettük meg. Aztán megálltunk az ajtóban; egyikünk sem akart mozdulni. De volt valami, amiről kötelességem volt neki mesélni

- Steve? – kérdeztem halkan.

- Hm? – mindig így felel.

- Valamiről beszélnünk kéne... Azt hiszem, itt a majd ideje – céloztam. A szeme megcsillant; tudta, mitől beszélek. Bólintott. Én is, csak úgy magamnak. – Akkor... gyere be! – léptem az ajtó felé, de megszédültem; meginogtam és majdnem elestem. Lehunytam a szemem; de a padlónál valami sokkal puhábba ütköztem.

- Foglak – hallottam édesen csengő hangját. Ráemeltem a tekintetem; de bár ne tettem volna... Túl közel volt az arca. Az ajka. Reszketeg levegőt vettem és rajta is éreztem, ahogy megfeszül. Túl közel, túl közel... és mégis... Túl közel és mégis túl távol; elvesztem a tekintetében.

Aztán Steve nagyon is meglepett a következő cselekedetével; közelebb hajolt. A túl közelből fokozatosan még közelebb lett. Még közelebb, még közelebb... Az ajkunk szinte már összeért, éreztem a leheletét. Majd egyszerre rebbentünk szét, vöröslő arccal, ahogy meghallottuk Freitag hangját.

- Rogers kapitány, Mr. Stark kéri, hogy jelentkezzen a gyülekező szinten.

Steve mély levegőt vett; nehézkesen szólalt meg. Engem fürkészett, hol a szemem, hol a szám, hol, mintha nem is engem, hanem belém látott volna. Az arca a szokásosnál sötétebb színben játszott.

- Miért? – nyögte ki végül. – Mi a baj, Péntek?

- A Bosszúállók kivonulnak. A városban zavargás támadt.

- Miféle zavargás? – kérdeztem ezúttal én, megmentve Stevet a beszédtől. Még mindig alig pár centire álltunk egymástól.

- HYDRA csapat támadt a város egyik kerületére Brooklynban – jött a válasz. Aztán csönd; csak néztük egymást. De már tudtam; ez a pillanat elúszott. És hogy bevalljam; nem értettem saját magamat. Az edzésen lazán megcsókoltam őt, most meg úgy dörömböl a szívem, ahogy egy tizenévesnek a legelső csók előtt kéne.

- Ez... - kezdte Steve. Láttam rajta, hogy zavarban van. Igen, emberek, Amerika Kapitánya zavarban... miattam.

- Rosszkor jött – fejeztem be saját változatom szerint. Ő csak bólintott. Elléptünk egymás mellől.

- Megyek – biccentett hátrafelé.

- Persze -feleltem zavartan.

- Miss Stark, Mr. Stark szeretné, ha felmenne a 67.emeletre. Ott biztonságban lesz, amíg a többiek nem küldetésen lesznek.

- Igenis, Freitag – suttogtam a gépnek, miközben elkísértem Stevet a lifthez. – Steve!

- Hm? – sosem szokik le erről; mosolyodtam el. – Tessék?

- Ezt még befejezzük! – vigyorogtam rá. Biccentett viszonozva a gesztust. – Vigyázz a többiekre!

- Meglesz – megnyomta az emelet gombját.

- És Steve! Vigyázz magadra is! – kiabáltam be neki,mielőtt a liftajtó bezárult volna. – Utálom a HYDRAt! Teljes szívembőlgyűlölöm!