Ahogy ígértem, a kövi rész :) Ez is egy kicsit rövidebbecske rész lett, de ezt nézzétek el nekem, ha lehet... A KÖVI rész ismét a napokban várható, és feltűnik majd benne valaki, akinek szerintem sokan fogtok örülni ;)

- Nat! – sikoltottam, miközben kitértem a vágás elől. A hirtelen mozdulattól hanyatt estem. – Mégis mit művelsz?!

Nem válaszolt, a szeme sem rebbent. Mintha meg sem hallott volna.

Felemelte a karját, a pengén megcsillant a fény. Végül a kés hangos csattanással beleállt a földbe, ott, ahol egy tized másodperccel ez előtt feküdtem. Nem sokon múlt, hogy engem lyukaszon ki; a karomat így is megvágta.

- Natasha Romanoff! Mégis mi a büdös francért csinálod ezt?! – kiáltottam rá szamon kérő hangon. Nem reagált a kérdésre, benyúlt a zsebébe és előhúzott valamit. Alig láttam meg egy pillanatra, tudtam, mi az. A táviránytó. Az én chipemhez. Amilyen gyorsan csak tudtam fellendítettem a lábam és megpróbáltam kirúgni a kezéből. A szerkezet hangos csattanással esett a földre a bokszzsákok között és gurult még messzebb. Most ne volt időm azzal foglalkozni, hogyan került hozzá, épp az életemért küzdöttem.

Natasha dühösen felém vetette magát, így a legkézenfekvőbb az volt, hogy a talpammal gyomorszájon rúgtam és átdobtam. Bukfencezett egyet és már talpon is volt. Nem akartam bántani, de nem hiába kapta a Fekete Özvegy nevet. Ha ezt az egészet komolyan gondolja, akkor be kell majd keményítenem, kivéve persze, ha a kelleténél eggyel több életem van... Ami, ugye, nincs!

- Natasha, fejezd be! – tápászkodtam fel, tekintetemet folyamatosan ellenfelemen tartva.

Újabb kést kapott elő és hajított felém. Hasra vetődtem; már csak azt hallottam, ahogy a penge beleékelődik a falba. Épp hogy kiegyenesedtem, Nat rám vetette magát és visszanyomott. A kezemet a földhöz szorította. A meglepetés erejével lefejeltem és fordítottam a helyzetünkön. Mindkettőnknek felhasadt a homloka. A vérem végig folyt a homlokomon, le az államon, majd lecsöppent Nat arcára. A két vörös folyadék pár pillanat alatt összekeveredett, pedig az enyém sokkal sötétebb volt.

- Nat, miért csinálod ezt? – hisztiztem. Fájt, hogy a nő rám támadt, méghozzá azzal a szándékkal, hogy megöljön. De nem felelt, az állkapcsa megrándult ugyan, de néma maradt. – Azt hittem, barátok vagyunk.

Hirtelen, erősen térdelt bele az oldalamba. Felnyögtem, a levegő kiszorult a tüdőmből és a következő pillanatban ismét alulra kerültem. Natasha rá ült a karomra és ütésre emelte a kezét. Nem tudtam mit tenni anélkül, hogy bántottam volna, így csak szorosan lehunytam a szemem és vártam az ütést...

Nat igen erősen torkon vágott. Pár pillanatig lebegőt sem kaptam, fulladoztam, közben bekaptam még pár ütést az arcomba. Talán egy pillanatra el is ájultam.

Aztán az erőm hirtelen magától életre kelt és Nat teste a levegőbe emelkedett. Magzatpózba gömbölyödtem, szaporán kapkodtam a levegőt. Egész testemben rázott a hideg, szédültem és remegtem. Éreztem, ahogy én magam, úgy az erőm is gyengül. Nat visszazuhant a parkettára, pár méterre tőlem. Ahogy felállt mozgása szédelgős és bizonytalan volt.

Odajött hozzám, sötét tekintettel végig mért, majd megmarkolta a hajam és talpra rángatott.

- Nat... - szipogtam esetlenül. Nem reagált, úgy viselkedett, mint egy robot, aki nem is érti, mit mondok. - Нат, пожалуйста ... / Nat, kérlek...

Nekihajított a falnak. Összecsuklottam, de ő ismét felrántott. Megmarkolta a pólóm nyakát és hátra lökött. Valami a hátamba fúródott, iszonyatos fájdalom járta át az egész testem, azt hittem, szétszakadok. Felordítottam.

Nat lerántott és ismét eldobott, de ezúttal mielőtt földet értem volna, valaki elkapott; meleg, gondoskodó ölelésbe vont.

- Cas! Cas, nyisd ki a szemed! Cas! A kurva életbe! – kiabálta egy ismerős hang. A szavakat sikerült felfognom, de nem akartam eleget tenni nekik. Amíg be van csukva a szemem nem kell szembesülnöm a valósággal. De a hang csak nem akarta befogni, egyre csak a nevemet hajtogatta, hogy ébredjek fel.

Végül, nagy nehezen kinyitottam a szemem.

Pi volt a hang gazdája, ő tartott a védelmező ölelésben. Az arca véres volt, de nem az enyémtől; az orra sötét, (talán lila) folyt belőle a vörös folyadék, a homlokától, át (valószínűleg törött) orrán, egészen az állkapcsáig csúnya vágás húzódott. Világos fürtjeire is jutott a ragacsos vérből. Szemében tőle szokatlan félelem csillogott.

- Pi... - suttogtam erőtlenül. A fiú felsóhajtott és nem törődve a mocsokkal, ami borított homlokon csókolt.

- Hál' Isten... Hál' Isten... - motyogta.

Mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Nat a falnak támaszkodva szenvedte állásba magát. Bizonyára Pietro a meglepetés erejével kiütötte. Mellette a falban kétoldalú kés, rajta az én véremmel.

Kirántotta a tőrt majd felénk indult. Pi óvatosan ülőhelyzetbe húzott és elengedett. Felpattant, támadóállásba helyezkedett Nattel szemben. A nő azonban pár könnyed, de gyors mozdulattal elhajította néhány méterre és közben még a lábát is megvágta.

Nem törődött tovább Pivel. Sokat mondó tekintettel rám pillantott; tényleg meg akart ölni.

Minden erőmet összeszedve, a fájdalom miatt összeszorított foggal felkeltem a földről, a saját véremből. Nat bevitt egy jobb horgot az arcomba, minek következtében nekitántorodtam az üvegfalnak.

Dobásra emelte a kést, ám keze félúton megakadt, Nat pedig hátrébb tántorodott.

- Clare! – jelent meg Thor és lefogta a pókhálóból szabadulni próbáló Natet. – Natasha, hagyd abba! Nem hallod! Hagy abba!

Pet is feltűnt és gyorsan mellém ugrott. Átkarolt támogatásképp.

- Casy! Casy, mi történt? – idegeskedett arcomat simogatva, letörölve róla a vért. Minden porcikámat végigmérte, arca egyre borúsabb lett.

- Ne... Nem tudom – motyogtam kótyagos fejjel. – Nat...

Ám nem volt alkalmam befejezni a mondatot. Hiába fogta le Thor és Clint közös erővel, Nat meglendítette a lábát és felénk rúgott.

Ablaküveg csörömpölése töltötte be a döbbent csöndet; Pettel kizuhantunk a torony ablakán...

¤¤¤¤¤

Zuhantunk. Nem volt elég erőm, hogy megállítsam magam a képességemmel. Láttam magam mellett egy elmosódott foltot; bizonyára Peter. Rá koncentráltam, de nem történt semmi. Tovább zuhantunk, méghozzá egyre gyorsabban...

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

A halálos némaságot mindössze a szilánkok földre esésének zaja színezte be egy darabig.

- Ne! -kiáltotta Pietro kétségbeesetten.

- A francba! Tony! – kiabált bele az adóvevőjébe Sólyomszem. – Szükségünk lenne rád, de kurvára! – az utolsó szót Natasha egy ütésének köszönhetően elharapta.

- Már úton vagyok – jött a recsegős válasz. – Clarissa megvan, Petert nem fogom tudni elérni!

- Őt Wade intézi – szólt közbe Sam a törött üvegen kibámulva.

- Wade?

- Utána ugrott. Most értek földet. Megyek, megnézem őket – fordult sarkom Sólyom és kirohant a teremből.

- Mi folyik itt? – lépett be az ajtón egy újabb Bosszúálló.

¤¤¤¤¤

A lift idegesítően lassan haladt Sam szemében. Türelmetlenül dobolni kezdett a combján. Aztán a szerkezet csilingelve megállt, ő pedig meg sem várva, hogy az ajtó rendesen kinyíljon, kirohant.

Néhány dolgozó, akik valószínűleg a cigaretta szünetet töltötték még néhány perccel ez előtt, most egy félkörbe csoportosult. Sam odafutott hozzájuk, átbújt két reszkető titkárnő között.

Peter és Wade valóban ott voltak. Parker megúszta az üveg által vágott karcolásokkal és egy csúnya sérüléssel a jobb lábán. Meg egy lehetséges agyrázkódással... Wade viszont a földön feküdt, háton, teljes mozdulatlanságban.

- Wade! – rázta meg esetlenül a férfi vállát idegesen és félve Peter. – Wade, ébredj! Gyerünk! Halhatatlan vagy, ébredj már fel!

De Wilson nem reagált. A fiúnak szúrni kezdett a szeme a kétségbeesés okozta könnyektől.

- Wade... - elcsuklott a hangja. Eltelt pár iszonyatosan hosszú másodperc és ez alatt nem történt semmi. Mintha megállt volna az idő. Aztán valami mozdult; először a szemöldök, majd a természetellenes helyzetben álló kisujj.

- Wade?!

- Hát... ez... ütős... volt... - szűrődött ki egy gyenge hang a mozdulatlan ajkak közül.

- Wade, az Istenit! Miért nem szólaltál meg már előbb!? – kiáltott rá dühösen a fiú. Az egész lényéből elillant az aggodalom. – Megijesztettél! Ha még egyszer halottat mersz játszani, én foglak kidobni! – pattant fel a férfi mellől. Mérgesen, bicegve sántikált a torony felé. Sam követte és támogatta.

- A... ge...rin...cem... Le...bé...nul...tam... - suttogta még Wade, de ezt már csak az ott maradt döbbent dolgozók hallhatták.

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

Becsapódás; de sokkal gyengédebb, mint vártam.

A zuhanást valami kemény fékezte meg és egy aggódó hang szakította meg a kellemes csöndet.

- Zsebibaba, nyisd ki a szemed! – felnyögtem, de több erőt nem pazaroltam arra, hogy jelezzem; élek.

Natasha rám támadt, kiestem a toronyból; de élek.

Két évet töltöttem a HYDRAnál; de élek.

Amerika Kapitány gyűlöl; de még mindig élek.

De miért?

- Péntek, életjelek? – Gyenge, de mérhető, uram. – Zsebibaba, mondj valamit! – szólt rám már sokadszorra apa. Aztán már nem repültünk, leszállt, és a hangok összemosódtak körülöttem.

- Valaki hívja Brucet! – kiáltotta valaki.

- Mi folyik itt? – kérdezte egy másik.

- Miért?! – ez a hang követelőző volt, de csak halk szipogást kapott válaszul.

Aztán valaki átvett Tonytól. A hideg fémkart felváltotta egy meleg, gyengéd ölelés. Az illető megsimította az arcom, kisöpörve onnan a hajam, kissé szétkenve a vért. Ez az illat...

- Clarissa, kérlek, mondj valamit! – jött gyengéd, elcsukló hangja. Az ő hangja. Ráparancsoltam magamra, hogy kinyissam a szemem. Még ha fájt is, meg akartam győződni a kilétéről.

Végül megláttam; az arcát, az ajkát, az állát, a haját, a szemét... ő volt az. Milyen érdekes; vele töltöttem a legkevesebb időt eddig, mégis, még az álmomban is ő kísért. A tekintetünk pár pillanatra összefonódott. Az enyémet könny csípte, az övében aggodalom csillogott. Semmi gyűlölet, vagy megvetés...

- S... Ste... ven... - nyöszörögtem. Erősebben szorított magához. Kissé fájt, de nem érdekelt; bocsánatot akartam kérni, hátha meghalok. Nem akartam, hogy az a rövidke kapcsolatunk ilyen borzalmasan érjen véget...

De nem volt elég erőm egyik betanult monológomra sem. Hát, igen, nem így terveztem a viszontlátást...

- Entschuldigung – suttogtam erőtlenül, majd minden elsötétült.