Bizonyára álomba sírtam magam, mert mikor ismét kinyitottam fájó, duzzadt szemeimet már reggel nyolc óra volt.

Ugyan úgy sírhatnékom volt, mint este, de a könnyeim kiapadtak. A fejfájás azonban rám tört, de nem panaszkodok; ennél sokkal rosszabbat érdemlek. Azon sem csodálkoznék, ha amint kilépnék azon az ajtón, Tony kidobna a toronyból.

Az sem lenne elég büntetés azért, amit Stevevel tettem.

Fájó szemekkel pillantottam körbe a szobában. Minden ott volt, ahol tegnap, csak én nem. Ugyanis ha jól emlékszem, akkor a földön roskadtam magamba, nem a pihe-puha ágyamban.

Zavarodottan ültem fel és fúrtam csupasz lábam a szőnyeg rojtjai közé. Tekintetem megakadt az éjjeliszekrényen heverő rövidke üzeneten.

Ha nem lenne ekkora bűntudatom, tuti azt mondanám; hát már minden reggel egy hódolói levél fog várni?

De így... féltem érte nyúlni és elolvasni.

Próbáltam elodázni, így előtte még bevonultam a fürdőszobába. Komótos, élettelen mozdulatokkal kibújtam a tegnapi göncömből és hagytam, hogy a földre hulljon. Beletúrtam a Tonytól kapott doboznyi ruha tartalmába és kivettem, mai először a kezembe került; buggyos, vászon rövidnadrág és egy kockás ing. Mindkettő sötét színű, ennél pontosabbat nem tudok mondani. De nem baj, a sötét tökéletesen tükrözi lelki állapotom. Mondjuk a kockás ingen kissé elméláztam, túlságosan Steves volt...

Éreztem, ahogy megint szúrni kezd a szemem a gondolatra. Egy nemtörődöm mozdulattam kitöröltem a könnyeimet és gyorsan felöltöztem. Lábbelit ezúttal sem húztam. Aztán bizonytalan lábakkal odaálltam a tükör elé. Mondhatom, gyönyörű voltam; duzzadt, sötét szemek, elkenődött tegnapi szempillaspirál. Elmehettem volna egy horrorfilmbe... Gyorsan és alaposan megmostam az arcom, majd ismét megcsodáltam magam a tükörben. Így már nem is látszik... annyira... Egy elkeseredett sóhaj kíséretében leráztam a kezemről a vizet. Fölkötöttem a hajam lófarokba, hagytam, hogy pár tincs rakoncátlanul kicsússzon. Pár pillanatig még bámultam a tükörképem, talán arra várva, hogy a tükör darabokra törik, majd sarkon fordultam.

Visszamentem a szobába, a szemem ismét a levélre tévedt. Felsóhajtottam.

- Essünk túl rajta – remegő kezekkel felvettem az éjjeliszekrényről a papírost, majd néhány másodpercnyi habozás után szétnyitottam.

Casy,

sajnálom, hogy személyes búcsú nélkül megyek el, de este nem voltál valami jó passzban (szépen fogalmazva). Nem tudom, mi történt, de én mindig itt vagyok neked, ha beszélni szeretnél valamiről, még ha egy óceán választ is el minket. Kérlek, hívj majd fel, tudni szeretném, jól vagy-e!

A te Peted :)

Megkönnyebbülten mosolyodtam el. Egyrészt, mert a levél nem azt közölte, hogy ki vagyok dobva. Másrészt talán azért, hogy nem kellett szemtől-szembe elbúcsúznom Pettől. Bizonyára ő tett fel az ágyra is... A papírt összehajtottam, majd visszaejtettem az asztalkára.

Körbe néztem a szobában, hátha akad valami, amivel lefoglalhatom magam. De semmi. A dobozokat Pettel már kipakoltuk, olvasni meg nem volt kedvem.

Felsóhajtottam. Az agyam két dolog között mérlegelt; menjek, vagy ne menjek?

Hogy hova?

Bocsánatot kérni... Még ha valószínűleg nem is kapom meg.

Félve az ajtóra pillantottam és vacilláltam. Mi a jobb? Ha abban a tudatban hagyom, hogy amit tegnap mondtam, komolyan gondoltam és örökre gyűlölni fog, vagy mondjam el, hogy sajnálom, és úgy gyűlöljön továbbra is. Mert gyűlölni fog, ezen nem lehet csodálkozni.

Zsebre vágtam a kontaktlencse tokom, majd kelletlenül kislattyogtam a folyosóra és amilyen halkan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót. Az emelet kihalt volt; lehet, a többiek még alszanak. Mondjuk már fél kilenc. Milyen nap is van? Szombat? Nem mintha a Bosszúállóknál a hétvége mérvadó volna. Ők akkor dolgoznak, ha szükség van rájuk.

Elindultam az egyik irányba, amerre a liftet sejtettem. Mivel fogalmam sincs, hol van Steve szobája, a lehető leghalkabban megszólaltam;

- Freitag, ébren vagy? – megijedtem saját magamtól. A hangom rekedt és visszataszító volt.

- Mindig, Miss Stark.

Elfintorodtam a megszólítás hallatán, de nem tettem megjegyzést.

- Merre találom Rogers kapitány szobáját? – kérdeztem továbbra is suttogva. Úgy éreztem, azok után, amit tettem vele, már ahhoz sincs jogom, hogy Stevenek szólítsam.

- Egy emelettel feljebb, a lépcsőtől jobbra a második ajtó – jött egyből a válasz.

- Köszönöm – motyogtam bizonytalanul a lépcső előtt állva. Felsóhajtottam és felléptem az első fokra. Egy emeletet több mint öt perc alatt másztam meg. Nem mintha olyan magas lett volna, csak úgy haladtam, mint aki a kaszás karjaiba igyekszik. Ami, valahol igaz is. Ha még egyszer olyan szomorúnak látom azokat a szemeket, abba én belehalok. Inkább nézzen rám gyűlölettel fűtött tekintettel, mint ahogy tegnap. Összetörve. Becsapva. Remény vesztve.

Felléptem az emelet padlójára és megtorpantam.

Mi van, ha látni sem akar? Ami eléggé valószínű...

- Gyerünk, Clarissa! Ezt már nem hozhatod teljesen rendbe, legalább részben próbáld meg! – dorgáltam meg magam. Csoszogva elindultam a második ajtó felé. Az Ő szobája felé.

De egy méterre a bejárattól ismét lefagytam. Szúrni kezdett a szemem, mire idegesen kezdtem törölgetni. Nem, ez nem megy. Nem tudok a szeme elé kerülni...

Mire észbe kaptam, már a zárt ajtójú liftben álltam.

- Hova? – szólalt meg egy hang.

- Tony laborjához – szipogtam és az üvegfalnak támaszkodtam. Felsóhajtottam és kiengedtem néhány keserű könnyem. De alig pár másodperc múlva a lift megállt, és pedig a kívánt emeleten találtam magam, ugyanott állva, mint tegnap, de egy ismerős nélkül a z oldalamon. Csak szemeztem a labor ajtajával, be nem nyitottam.

Felerősödött bennem az érzés, hogy nem tartozom ide.

Hogy miért jöttem Tonyhoz? Útmutatásért. De ugyan minek segítene? Mert most már az apám? És miért kéne belekevernem a saját hibám következményeibe?

Bizonytalanul hátrálni kezdtem, mintha az ajtó előttem a saját bűneimet személyesítette volna meg. Szembe állítana velük. Nekiütköztem a falnak és a földre csúsztam.

*- Bejössz velem?

- Ha szeretnéd.

- Szeretném...*

Tegnap itt álltam Stevevel. Mellettem, volt, mert én arra kértem. Pedig nem volt kötelessége, hogy kedves legyen velem, hogy akár csak rám nézzen...

Kitört belőlem a zokogás. Homlokomat a térdemre hajtva, lábaimat átkarolva engedtem szabadjára önsanyargató könnyeimet.

Az ajtó váratlan nyílására kaptam fel a fejem. Tony állt előttem, kócos hajjal, kialvatlan, karikás szemekkel. Döbbenet és aggodalom keveredett az arcán.

- Clarissa – suttogta és mellém lépett. Nem, ezúttal nem Zsebibaba voltam. Ez nem az a pillanat volt. Leguggolt hozzám és megához húzott. Gyengéden, nyugtatóan végigsimított a hátamon egyszer, kétszer, többször megismételve a mozdulatot. – Ssss... Semmi baj – suttogta. Először szégyelltem magam, amiért valaki sírni látott. De ahogy eszembe jutott Steve tekintete, már nem érdekelt. Ki akartam adni magamból mindent. Tonyba kapaszkodva folytattam a sírást. – Nyugi, Clarissa, nyugi... ssss... Mi a baj, kicsim?

- Egy szörnyeteg vagyok! – szipogtam elkeseredetten. – A HYDRA egy mocskos szemetet csinált belőlem!

- Ugyan már, Clarissa! Miket beszélsz? – tolt kissé el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Én... én valami szörnyű dolgot tettem...

- Rólad van szó; nem lehet olyan borzalmas – simogatta meg az arcom mosolyogva. Képtelen voltam viszonozni a gesztust.

- Honnan veszed, hogy olyan jó vagyok? – bőgtem tovább.

- Capsicle megbízik benned. Ennyi elég az egész csapat számára. Bár, ezt jobb, ha nem tudja. Elszállna magától...

Erre még jobban kezdtek potyogni a könnyeim. Fejemet Tony mellkasába fúrtam, aki zavartan ismét magához ölelt.

- Ugyan, ugyan kicsim. Mitől tört el így a mécses?

- Szemét voltam Rogerssel! – nyüszítettem.

- Nem lehet olyan rossz! Talán letatáztad?

- Összevesztünk Bucky miatt! – Tony mélyen beszívta a levegőt, de nem szólt semmit. – Csúnya dolgokat vágtam hozzá...

- Jaj, ne már! – meglepett, hogy Tonynak ilyen felszabadult volt a hangja. – Biztos vagyok benne, hogy nem haragszik. Capsicle nem egy haragtartó ember. Különben velem sem jönne ki, márpedig hozzám nagy megbocsájtó képesség kell!

- Veled nem is jön ki – piszkáltam a könnyeimet törölgetve.

- Ki kérem magamnak! Ha nem akarsz nekiesni a másik nyakának, valahányszor meglátod, akkor igenis kijöttök!

Felnevettem, amiből egy újabb síró-köhögő roham lett. Tony mosolyogva simította végig az arcélem.

- De ha úgy érzed, nagyon megbántottad, akkor csak simán kérj bocsánatot. Meg fogja érteni, hogy nem gondoltad komolyan, amit mondtál és sajnálod – vont vállat. – Aztán ismét egymás nyakába borulhattok, csorgatva a nyálatokat a másik után, szerelmes pillantásokat váltva.

Megjátszott dühvel meglöktem a mellkasát, amitől seggre esett. Amolyan 'ez most komoly?' pillantást vetett rám.

- Szerinted megbocsájt? – suttogtam lehajtott fejjel.

- Persze – bólintott mosolyogva. – Lehet, nem hiszed el, de még senkit nem engedett ilyen gyorsan és ilyen közel magához, mint téged.

Ez meglepett és egy apró mosolyt csalt az arcomra. De nagyon hamar le is hervadt.

*- Miért nem bízol bennem?

- Miért kéne?

- Mert a barátod vagyok...*

És én aztán igazi barátként viselkedtem, valóban! Helyre kell hoznom!

- Akkor... - pattantam fel lelkesen. Jóvá fogom tenni! – Akkor én most megyek... és beszélek Stevevel!

Tony mosolyogva kezdett terelgetni a lift felé.

- Menj csak. De ezt, - kapta ki a zsebemből a kontaktlencsetokot – most visszavenném egy kicsit.

Elvigyorodtam. A mai nap először igazán. Egy ilyen apróságon.

Beléptem a liftbe, de mielőtt elindultam volna, még odaszóltam a férfinak;

- Tony!

- Hm? – pillantott hátra érdeklődve a válla fölött.

- Remek apa vagy...

¤¤¤¤¤

Ez a fránya ajtó! Direkt szúr ki velem? Mintha szándékosan állítana meg mindig a célom előtt.

Ismét Steve szobája előtt álltam és már a századik bocsánatkérő nagybeszédemet pörgettem végig a fejemben, de még mindig nem nyitottam be. Felsóhajtottam.

- Gyerünk, Clarissa! Ha igaz, amit Tony mondott, nem lesz olyan vészes...

Vadul dübörgő pulzussal, kopogás nélkül nyitottam be Steve szobájába. De amint megláttam, ki van odabenn, a szívem elfelejtette egy pillanatra verni.

- Nat? – motyogtam zavarodottan. Háttal állt nekem, ruhákat hajtogatott.

- Clare? – kérdezett vissza anélkül, hogy megfordult volna. Majd halkan, csilingelő hangon felnevetett. – Gondolom nem rám számítottál. Stevenek dolga akadt. El kellett kísérnie Sharont egy megbízásra.

- Oh... - ez volt a legtöbb, amit ki tudtam nyögni. A torkomban ismét gombóc gyűlt. Hát persze, Sharon! Hova is gondoltam...

- Valami fontos miatt jöttél? Esetleg én tudok – fordult felém vidáman, de ahogy meglátott, ledöbbent és suttogóra fogta – segíteni... Istenem, Clare, mi történt?

Nem feleltem, csak lesütöttem a szemem. Nat mellém sietett és anyáskodó ölelésbe vont.

- Clare, mi a baj? – kérdezte a hajamat simogatva. Szúrt a szemem, de nem sírtam. Nem volt hozzá erőm.

- Semmi – mormoltam.

- Vörös a szemed a sírástól, mint a paradicsom. Nem hiszem, hogy ez azért van, mert valami fantasztikus dolog történt!

- Összevesztünk Stevevel. Legyen ennyi elég – erőltettem egy hamiskás mosolyt az arcomra. Nat arcmimikája megváltozott; mintha ennyiből mindent megértett volna.

- Pár nap múlva visszajön. Akkor majd tudtok beszélni.

Csak némán bólintottam.

- Akkor én mennék is – léptem ki az ajtón.

- Clare!

- Igen?

- Úgy láttam, Pietroval jól kijöttök. Talán 'lelkizhetnétek' egyet. Ő is összeveszett a húgával és most... tombol.

Halványan elmosolyodtam.

- Beszélek vele – ígértem.

- Megtalálod a...

- Sejtem, hol an – szakítottam félbe.

¤¤¤¤¤

Ahogy sejtettem, Pi épp bosszút állt az egyik ártatlan boxzsákon. Mezítelen felsőtesttel püfölte a kopott zsákot, a haja csapzottan a szemébe lógott, kezén a bőr már véres volt. Nem hallotta meg, ahogy bejöttem, így óvatosan mögé lopakodtam és két ütés között hirtelen a földre nyomtam. Én a hátán kötöttem ki, ő pedig előzőleg lefejelte a himbálózó zsákot. A boxzsák bosszúja...

- Mi az Isten?!- kiáltott fel és már indította is a támadást a könyökével.

- A Claret jobban szeretem – húztam az agyát, miközben visszanyomtam a kezét a földre.

- Cas? – hangja meglepettségről árulkodott. – Ne már, Cas! Szállj le rólam!

- Nem! Megígértem, hogy egyszer még elverlek.

- Ne most...

- Wanda miatt?

- Had forduljak meg! – morogta, kitérve a válasz elől. Szemforgatva fekvőtámaszba nyomtam magam, ő pedig szerencsétlenkedve a hátára szenvedte magát. Miután megfordult, visszaereszkedtem a mellkasára, fejemet a kezemre támasztva, egyenesen a szemébe nézve. Nem zavart, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz; megnyugtatott. Láthatólag őt sem, bár kíváncsi tekintettel méregetett.

- Mi van? Hagytam, hogy megfordulj! – húztam el a szám.

- Mi történt a szemeddel? – bel kezével óvatosan megérintette a járomcsontom.

- Sírtam – feleltem egyszerűen. Fölösleges volt hazudni. És Pinek nem is tudtam volna, mellette ösztönösen őszinte voltam, önmagamként viselkedtem. – Akárcsak te... - nyúltam én is a szeme sarkában, fehér bőrén világító sötét, kidörzsölt folthoz.

- Miért vagy itt? – tette fel a következő kérdést.

- Hogy azt tegyük, ami a feladatunk...

- Vagyis? – kérdezte fásult hangon.

- Hogy újjáépítsük egymás összetört lelki világát...

Ahogy ígértem, meghoztam. Remélem azért akad, akinek tetszett a rész, még ha nem is volt egy fordulatos kis fejezet :)

Egy gyors közvélemény kutatás; nektek melyik páros lopta be eddig a szívetekbe magát?:

Clarissa - Pietro

Clarissa - Peter