Ezúttal is zihálva ültem fel a rozoga ágyon, miután sikeresen elszakadtam a rémálmomtól. Ugyanaz, mint mindig; az elrablásom.

Két éve történt, azóta a HYDRA egyik kisebb létesítményében van az 'otthonom'. Legalábbis ők így nevezik a börtönömet, hol szerintük az életnek épp nem nevezhető valamimet kéne letöltenem.

Két év gyötrelem, fájdalom, és a tehetetlen düh. Ez alatt a több mint hétszáz nap alatt egy hosszas kísérletnek vetettek alá, és a felszínre hozták az állítólag már születésem óta birtokomban lévő természetfeletti erőmet. Kiképzéseken mentem keresztül, rengetegszer meg is vertek, de nem tudtam tökéletesíteni a képességem.

Végül jött az a néhány küldetés, amit az utóbbi egy hónap során kellett elvégeznem. Lopás, rablás, kémkedés, beépülés, likvidálás. Mindre volt példa. És egyiket sem önszántamból tettem.

Még az elrablásom napján helyezték belém; egy chipet, amivel kényük-kedvük szerint irányíthatnak. Bármikor használhatnák rajtam, bár, eddig csak a bevetéseken alkalmazták, mondván, nincs elég tapasztalatom, és túl fontos az életem.

Oh, ez ne tévesszen meg! Nekik valójában az erőm a fontos, nem a jónlétem. Ha képes lennék olyan mértékben használni az erőm, mint ahogy azt a HYDRA akarja, akkor az egész világ sorsa megpecsételődne...

Visszahanyatlok a kemény párnára, közben igyekszem normális gyorsaságúra csillapítani a légzésem. Gyűlölöm, hogy ez az emlék nem hagy békén; nem hogy mikor magamnál vagyok, de minden álmomban is elém áll és a képembe röhög...

Ki kell jutnom innen! Én ezt már nem bírom. Meg kell szöknöm. Az erőmmel végül is ki tudnám ütni a katonákat, és ismerek egy titkos kijáratot is... Ja, hogy akkor miért vagyok még itt? Lehet, hogy a világmeghódításhoz elég erőm van, de az ajtót nem tudom kinyitni. Igen, lehet röhögni; a HYDRA új fegyvere elpusztíthatja az emberiséget, de egy vacak cellaajtóval nem bír el.

Ha most lenne egy őrangyalom, ami nincsen, akkor most vagy küldene egy faltörőkost, vagy egy kulcsot, ami csodák csodájára illene a zárba. De két év alatt nem tette meg, akkor miért pont most lenne...

Gondolataimból egy hatalmas robbanás ráz fel, a szó szoros értelmében. A talaj megdől, én meg legurulok az ágyról. Félig álló helyzetbe állok, mikor jön a második robbanás és térdre zuhanok. Hatalmas reccsenést hallok a hátam mögül. A vállam fölött odapillantok. Ez lehetetlen...

Úgy tűnik, az őrangyalok a faltörőkos mellett tették le a voksot.

Az ajtó zsanérjai leszakadtak a helyükről, és a hatalmas fémlemez most a szoba padlóján hever, porfelhővel körül lengve. A folyosó romokban áll, mindenhol törmelék és vakolatdarab, néhol kikandikál egy-egy betemetett katona végtagja.

De ez most kit érdekel? Az ajtó nyitva; szabad vagyok!

Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok és kirohanok az ajtó helyén maradt lyukon. Ahogy ide-oda cikázva futok a törmelékkupacokon keresztül, csak reménykedni tudok, hogy egy újabb robbanás nem temet maga alá. Nagy hévvel befordulok a sarkon, és ugyanezzel a lendülettel egy kemény mellkasba ütköztem. Szinte lepattantam róla. Ha az illető nem ragadja meg a karom, valószínűleg a földre hanyatlok. Én azonban kapásból gyomorszájon könyöklöm és ellépek mellőle. Hiába van furcsa göncbe öltözve, ő is biztos csak egy HYDRA katona. Rám pillant, tetőtől talpig végigmér. Szürke szemei a tekintetembe fúródnak.

- Clarissa Moon? – inkább kérdezi a nevem, mint kijelenti. Lehet, hogy mégsem HYDRAs?

- Ki akarja tudni? – hangom kissé rekedt és bármennyire is nem akarom, de megremeg.

- Segíteni akarok – kezdi barátságos hangon.

Kételkedve mérem végig. Ruhája sötét, mellkasán azonban a szokványos koponya helyett egy ötágú csillag van. Karján hatalmas pajzs, közepén ugyanazzal a szimbólummal. Arca felét maszk takarja, ami mögül két, szürke szem pillantott rám. Látva bizonytalanságom, némi aggodalom is megcsillan benne.

- Ki vagy te? – kérdeztem végül.

- Hallottál a Bosszúállókról? – kérdezte.

- Néhány dolgot. Tudod, két év börtön után az ember nincs tisztában az aznapi divattal – húztam el a szám.

- Közülük vagyok. Azért jöttünk, hogy kivigyünk innen.

Kinyújtotta felém a pajzs nélküli kezét, majd türelmesen várta, hogy elfogadjam.

- Még mindig nem tudom, ki vagy.

- Steve. Steve Rogers.

Pár percig még mérlegeltem, majd ujjaimat a sötétkesztyűs kézbe csúsztattam. Végül is, amit mond, az reális. Ahogy ki tudtam venni a katonák beszélgetéseiből, a HYDRA nincs jóban egy Bosszúállóknak nevezett csoporttal, és valakinek mégiscsak kellett robbantania. Steve megszorította a kezem. Az övében nagyon aprónak és sápadtnak tűnt a sajátom. Bíztatóan rám mosolygott, majd beleszólt az adóvevőjébe.

- A lány megvan! Stark, merre vagy? Ez a hely mindjárt a nyakunkba omlik.

- Épp el vagyok foglalva, Kapitány! Próbálom feltartani a katonákat, hogy időt nyerjek NEKED! – jött a válasz.

Steve arcára egy fáradt mosoly kúszott. De ahogy megjelent, el is tűnt. Hirtelen a földre rántott. Mielőtt bármit mondhattam volna, felhangzott a fegyverropogás és a pajzsról lepattanó golyók hangos ricsaja. A férfi magához húzott, így a mellkasának préselődtem, de egymás kezét még mindig nem engedtük el.

- Akkor eléggé rossz munkát végzel, Tony! – szólt ismét az adóvevőbe, ahonnan ezúttal nem jött válasz.

- Én ezt inkább szarnak mondanám – jegyeztem meg.

- Vigyázz a szádra! – pillantott rám komoly arccal, de a tekintetében valami gyerekes pajkosságot véltem felfedezni. Elmosolyodtam. Épp záporoznak ránk a golyók, ennek meg az a legnagyobb problémája, hogy hogyan beszélek.

- Natasha, a tetőn fel tudsz venni minket a helikopterrel?

- Öm, a tetőre inkább ne gyertek – hallatszott egy férfi hangja a készülékből (aki bizonyára nem Natasha volt) amit egy hatalmas csattanás követett. Nem, a csattanást nem csak az adóvevőből hallottam, az egész épület beleremegett. Olyan volt, mint egy villámcsapás.

Aztán minden elcsöndesült. A fegyverropogás elhalt. Kíváncsian Stevere pillantottam, így találkozott a tekintetünk. Nem tudom, meddig bámultuk egymást így, a pajzsa mögött kuporogva, néma csöndben, de egyikünk sem szakította meg a szemkontaktust, még csak egy pislogás erejéig sem. A géppisztolyok nem nyitottak ránk ismét tüzet, az omladozó vakolaton, és légzésünkön kívül semmit sem lehetett hallani.

Épp meg akartam kérdezni, mi történt, mikor egy hatalmas üvöltés szelte át a levegőt, a forrása pedig alig néhány méterre tőlünk állhatott. Azt hittem, beszakad a dobhártyám. Megijedtem, felsikoltottam és hátrébb kúsztam elengedve Steve kezét. Az elém táruló látvány megrémített... és egyszerre el is varázsolt. Abbahagytam a sikítást, és csak bámultam az előttem álló három méter magas kolosszust.

- Nem kell félni – állt fel Steve. Mellém lépett és ismét a kezét nyújtotta. Oda sem néztem, úgy fogadtam el a gesztust és hagytam, hogy felhúzzon. Végig csak a nagy, sötétszürke lényt néztem, de nem rémülettel. Nem féltem. Csodáltam. – Velünk van.

- Milyen színű? – meglepte a kérdésem.

- Mások nem ezt szokták kérdezni – kuncogta.

- De most komolyan! Milyen a színe?

- Nem ismered a színeket? – döbbent le.

- A kísérletek során színvak lettem, mert valamit elcsesztek – feleltem még mindig a hatalmas lényt bámulva. – Nyögd már ki a színét!

- Zöld – felelte. Hangjából melegség áradt. Rápillantottam; mosolyogva fürkészte az arcom, a kezemet még mindig a sajátjába zárva. Égni kezdett az arcom a pillantásától.

Aztán a zöld gorilla felé fordult.

- Hulk! Azt hiszem Tonynak kéne egy kis segítség a katonákkal. Nem válaszol az utolsó hívásra.

A monstrum csak morgott valamit, majd megfordult és mennydörgésszerű léptekkel nekilódult. Elhaladt egy kisebb kupac mellett, amit valószínűleg ő maga készített: a katonák testéből állt, akik ránk lőttek.

- Natasha, hol tudnál felvenni minket? – szólt ismét a kis készülékbe Steve.

- Az erdőnél – jött a válasz recsegve. Steve megrázta a fejét, bár valószínűleg tudta, a nő a gesztust nem látja.

- Nem jó ötlet. Túl jó célpontok lennénk.

- Nem feltétlen – kotyogtam közbe, majd felmutattam. – Ott az a szellőző. Abban megyünk úgy egy száz métert. Akkor ott lesz egy terminál, aminek a hátsó ajtaján kijuthatunk a szennyvízvezetőbe. Az elmegy az erdő mellett, és ott ki tudunk mászni. Kissé büdös lesz, meg koszos és neked talán egy kicsit alacsony, de megoldható.

Steve néma maradt még pár pillanatig.

- A terminált őrzik? – kérdezte végül.

- Nem. Szerintem már nem is használják.

Bólintott, majd ismét Natashahoz kezdett beszélni.

- Nat, légy készenlétben! Az erdőnél találkozunk.

Elmosolyodtam. Ezek szerint bízik bennem. Csak nem tudom, mire alapozza ezt a bizalmat.

- Clarissa? – hallom meg hirtelen Steve hangját, aki egész eddig beszélt és én észre sem vettem.

- Hogyan? Tessék? – ocsúdtam fel.

- Hallottad, mit kérdeztem? – húzta fel egyik szemöldökét. Nem tűnt mérgesnek, sőt, még mindig mosolygott.

- Nem. Valahol máshol jártam – vallottam be. – Elnézést. Megismételnéd?

- Azt kérdeztem, van-e valami, amire jobb figyelnünk? Lézer, mozgásérzékelő...

Hirtelen eszembe jutott valami.

- Rajtam kívül semmi – sütöttem le a szemem. Értetlen pillantására magyarázkodni kezdtem. – Beleültettek egy chipet az agyamba, amit igaz, csak úgy tudnak aktiválni, ha a távirányítóval öt méteres körzetben vannak tőlem, de ha sikerül bekapcsolni, lehet bántani foglak. Attól függ, ők mit akarnak.

Steve arcára kiült a döbbenet.

- Most lefújod a küldetést, igaz? – kérdeztem.

- Mi? Dehogy! – szorította meg még jobban a kezem.

- De hát veszélyes vagyok! És kiszámíthatatlan!

- Vagyis pont olyan, mint Stark – vigyorgott. – Nem kell aggódni emiatt.

Észrevehette, hogy nem sikerült meggyőznie, mert még jobban elmosolyodott, a pillantása égetett. Aztán hirtelen pajzsos kezével megérintette az arcom, a homlokunk egymásnak döntötte.

- Kiviszlek innen, oké? Megígérem! Ha pedig ez megvolt, Tony kiszedi a chipet a fejedből – próbáltam nem foglalkozni arcom színével.

- De bármikor rád támadhatok – nyafogtam.

- Majd kiütlek.

- Meg kéne nyugodnom ennek tudatában?

- Hát légyszíves!

Felkacagtam. Elléptünk egymástól, a kezem is kicsúszott a markából. Lekapta a pajzsát az alkarjáról, majd a szellőzőrendszer fedeléhez vágta. Az hangos csattanással a földre esett.

- Én felugrok, bemászok, aztán felhúzlak – pillantott rám.

- Nekem jobb ötletem van – vigyorogtam. – Add a kezed!

Furcsálló pillantással végigmért, de azért immár harmadszorra összekulcsoltuk az ujjainkat. Lehunytam a szemem, aktiváltam magamban az erőm. Steve rémült, meglepett kiáltása jelezte sikeremet.