______________

AMANDA
______________

Az elmúlt két napban csupán írásban beszéltem Krisztiánnal. Talán ez nem is akkora baj. Nem szeretnék ismét abba a hibába esni, hogy pár kedves szó, valamennyi perzselő érintés és néhany nap után már megint menthetetlenül beleszeretek. Nem hibázhatok újra.

Bátorítóan mosolygok tükörképemre.

Elég jó vagy neki!- Bizonygatom saját magamnak.

Hajamnak ezúttal csak az alja hullámos egy picit. A szokásosnál több sminket ezúttal sem tettem magamra - alapozó, púder, pirisító, bronzosító, spirál és halvány piros matt rúzs. Sanszos, hogy fázni fogok púderszínű  hasított műbőr szoknyámban, melynek középen a két oldal találkozásánal V alakú bevágása van. Az amúgy csatos övet könnyedén csomóra kötöttem. A hidegre való tekintettel egyszerű, fehér garbót, vastag testszínű harisnyát és sötétbarna, szinte már fekete magassarkú csizmát viselek fekete szövetkabátommal és színben passzoló táskámmal.

- Min agyalsz ennyire?- Helyezi vállamra Szinti gondosan manikűrözőtt ujjait.

- Miért pont én?- Fordulok felé.- Megint csak át akar baszni? Vagy üldözi a lelkiismerete?

Szinti torkából felszakad egy fájdalmas sóhaj. Neki sem illene bele az elmúlt néhány napja valami nyálas szappanoperába, amit az alattam lakó, a halláskárosult Marika néni előszeretettel néz minden áldott nap. Balázzsal azóta sem váltott egyetlen egy szót sem. Büszkeségére való tekintettel nem ír a férfinek, akinek úgy néz ki, jobb dolga is akad, mint legjobb barátnőmmel foglalkozni. És, hogy én miért nem beszéltem erről Krisztiánnal? Nem tartom telefontémának.

- Nem tudom kicsim- simít végig arcélemen.

Fehér hosszú ujjú, felül gombos felsőt visel mintás nadrággal és egy egyszerű, fehér magassarkú csizmával. Kabát céljából egy fekete dzsekit kerített magának. Kedvenc táskája most is ott pihen a közelében. Arcán a szokásos smink mennyiség hever.

Ezúttal rajtam van a sor, hogy felsóhajtsak. Reménykedtem benne, hogy nem ez lesz a válasza, hanem valami pozitív és biztató. Ettől nem lett könnyebb a szívem.

- Induljunk!- Adja meg a végső mondatot.

A stadionig az út csendben zajlik, mindketten elmerülünk a magunk kis világában. Emésztjük magunkat. A mérkőzésen sem zajlik sokkal izgalmasabban, számomra biztosan nem. Szinti élvezettel szurkolja végig, ami a végeredményben is meglátszik; Magyarország- Andorra 4:0. Büszke voltam Krisztiánra. Már csak a vacsora van hátra ebből a napból. Na meg barátnőmet valahogyan fel kell mosnom a padlóról, miután megpillantja Dzsudzsákot.

Áldom az Istent, hogy Szinti az, akit szétvet az izgalom így rám marad a nyugtató szerep és nincs időm aggódni minden apróságon. Így jutunk el a kordonokig, amiken belül már jönnek ki néhányan. Az emberek már beteges módon sikoltoznak és lökdösik egymást arrébb, pusztán egy közös képért vagy egy aláírásért egy teljesen hétköznapi embertől.

Nem verekedjük magunkat előre azért, hogy felnyomjanak a kordonra és a szuszt is kinyomják belőlem az elvetemültebb egyedek. A tömegtől nagyjából öt méterre álldogálunk egymás mellett.

Körülbelül tíz perc csendes várakozás után megszólal a telefonom, Ő hív. Gondolkodás nélkül húzom el a zöld ikont.

- Szia- lehelem bele a telefonba.

- Szia- érzem, amint mosolyog- merre vagy?

- A rengeteg nyomorgó ember mögött- állok lábujjhegyre, hátha így megláthatom alakját.

Elneveti magát. Ő maga is elég jól tudja, hogy nem fogok senki kedvéért sem izzadt emberek között lökdösődni.

- Mindjárt megkereslek, csak még végig kell sétálnom a rengeteg nyomorgó ember között- hangsúlyozza ki azt a két szót, mire görbe vonallá húzódik szám.

- Siess!- Adok neki kedvesen egy felszólítást.

Mosolyogva csúsztatom táskámba az eszközt. Pár másodperccel később barátnőm érdeklődő arca tárul elém.

- Mi van?- Kérdezem zavarodottan.

- Te mosolyogsz!- Virul ki ő is.- Azóta  vigyorogsz, mióta megláttad, hogy hív! Te szerelmes vagy!- Valószínűleg elkezdne visítani, ha nem venne körbe minket száz futballrajongó.

Szégyenlően megforgatom barna íriszeimet. Szóval messziről lerí rólam, hogy nyolc méterrel a föld fölött repülök.

Egy kis álldogálás után két kar fonódik derekam köré, mire automatikusan simítom kezemet puha arcára. Úgy nézhetünk ki, mint akik már évek óta együtt élnek.

- Sziasztok!- Pillant a velem szemben ácsorgó feketére.- Mehetünk?- Duruzsolja fülembe halkan.

Óvatosan oldalra fordítom fejemet, pont annyira, hogy ajkaim füléhez érjenek.

- Balázsnak van barátnője?- Suttogom fülébe, majd figyelem reakcióját.

Eleinte ráncolni kezdi homlokát, fogalma sincsen miért érdekel ez engem. Szépen lassan enyhülni látszanak vonásai, talán leesett neki a tantusz. Óvatosan bólint párat, pont annyira, hogy csak nekem tűnjön fel. Szívem belesajdul válaszába. Sajnálom Cintiát. Kibontakozom az erős karok közül.

- Holnap találkozunk- ölelem át barátnőmet, aki megilletődik hirtelen jött szeretetemtől.

Úgy érzem, muszáj lekoptatnom mielőtt még meglátná a csapatkapitányt a barátnőjével. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy rosszul érezné magát. Talán még bántaná is.

- Főparkolóban állsz?- Biccent.- Gyere, át viszünk!- Legszívesebben megütném Krisztiánt, amiért még hívja is Balázs "területére" barátnőmet.

Cintia boldogan fogadja el az ajánlatot.

Szerencsére nem futunk össze egyetlen egy -általam ismert- játékossal sem a külön parkolóban, amíg elérünk Krisztián Porsche terepjárójához. A mindössze néhány perces út alatt barátom barátnőmmel cseveg. Nem csodálom, hogy ilyen kedves vele. Valahogyan ki kell engesztelnie.

Megköszöni a fuvart, majd kiszáll az autóból. Amint Szinti becsukja az ajtót megered a férfi nyelve.

- Mi volt ez a Dzsudzsis?- Húzza fel jobb szemöldökét, miközben kifordul az útra.

- Szinti- adom meg a tömör, ám annál többet mondó választ.

Nem reagál rá semmit, csak vezet tovább. Beszélgetés hiányában felhangosítom a a rádiót és magamban dúdolom a sorra következő dalokat. Nem beszélünk, mégsem feszeng egyikünk sem. Ez nem a kínos, ez az a nyugalmas csend, amit imádok.

Az kocsikázás a környéken kialakult hatalmas forgalom miatt kicsit elhúzódik, de így sem tart túl sokáig. Mikor Krisztián leállítja a motort nem vagyok képes a példáját követni; a biztonsági övemhez nyúlni és kikapcsolni magamat, ami neki is feltűnik.

- Nem mehetek be, ameddig nem tudom, hogy miért vagy itt most velem- motyogom magam elé, válaszolva a fel sem tett kérdésre.

- Nem értem miről beszélsz- rázza meg fejét, miközben mély levegőt vesz.

Nehezemre esik hangosan beszélni arról, hogy mennyire nem tartom magamat semmire, de a lelkem megnyugvásának érdekében muszáj vagyok megerőltetni hangszálaimat. Na meg érdekelne is az igazság.

- Miért én? Több száz híres ember vesz körül téged mindennap. Színészek, modellek, riporterek és még ki tudja mennyi gyönyörű nő! Ők mind a te világod, velem ellentétben. Nekem a tudásom megreked az alkoholoknál, de ők... Ők még talán az is feltudnák sorolni, hogy egy adott országban mi hol van. Sokkal többek nálam- hagyja, hogy végig mondjam, eszébe sem jut közbeszólni, amit borzasztóan értékelek.

Egy pillanatra lehunyja szemeit, mintha csak önmagával veszekedne.

- Mit szeretnél mit tegyek, hogy elhidd, hogy nekem te kellesz? Leszarom az összes csontkollekciót magam körül. Leszarom, hogy mihez értesz és mihez nem. Leszarom minden ember véleményét. Csak egy dolog számít, az, hogy veled lehessek.- Beszél még mindig csukott szemmel.

Szavai jól esnek, de úgy érzem van itt még valami, amit muszáj vagyok megosztani vele.

- Talán nem vetted ki a szavaimból, hogy mire akarok célozni. Úgy érzem nem vagyok elég jó neked.

Szemei hirtelen kipattannak és elhűlten pislog rám. Ujjaival határozott modulatokkal nyúl biztonságiövemhez, amit kikapcsol. Nem kerül nagy eröveszítésébe átemelnie ölébe. Úgy ügyeskedik, hogy vele szembe kerüljek.

Fekete inggel borított mellkasára simítom tenyeremet. Tekintetem összetalálkozik az övével. Kedvem lenne megcsókolni, de éppen egy komoly beszélgetés közepén tartunk.

- Kiteregettem eléd minden érzésemet és egyre és egyre többet adok neked ebből. Mindenemet odaadnám érted! Mondd meg nekem, mi kell ahhoz, hogy végre elfogadd, hogy TE KELLESZ?- Az utolsó két szót erősen kihangsúlyozza, talán még a hangja is megemelkedik közben egy picit.

Elszégyenlem magamat. Valóban igaza van. Amikor ő a kisujját nyújtja, nekem az egész karja sem lenne elegendő. Elégedetlen vagyok mindig mindennel.

- Ne haragudj. Igazad van- ismerem be hibámat, mire megkönnyebbülten elmosolyodik és magához volt egy csókra.

- Mehetünk?- Biccent az étterem felé.

- Mehetünk- jelentem ki izgatottan.

Ma hivatalosan is megismerem a csapattársait, barátait és azoknak a párjukat, mint Németh Krisztián barátnője.