______________

AMANDA
______________

Laptopomat a tévére csatlakoztatva nézem a brit X-Faktor egyik adását. Éppen Saara Aalto énekli Sia Chandelier című számát.

Az elmúlt időben megérkezett plazma tévém valamint beszereztem egy fekete bőrkanapét, amin jelenleg is fekszem.

Pink papucsom szokásához híven hívogatóan vár zoknis talpaimra a szófa előtt pihenve, miközben tűsarkú cipőim valahol elszórva az irodában.

Még csak reggel fél tizenegy, de én már vagy egy órája itt dekkolok a bárban. Sajnos a kínzó álmok nem hagynak aludni, mióta Krisztiánt utoljára láttam.

'- Azt hiszem, most már tudom, miért utálsz.- Beszél higgadtan, mintha csak az időjárásról lenne szó.

Szinti, mit sem törődve a focista kijelentésével továbbra is kifelé toloncolja a férfit.

- Kifelé- üvöltöm el magamat.

Magam sem értem honnan jött belőlem ez az óriási hang. De azt, hogy miért tettem, pontosan tudom.

Megijedtem. Megijeszt az, hogy tudja rólam ki vagyok. Ismeri már a múltamat is. Mindent tud rólam. 

Majdnem mindent.

Asztalomra roskadok. Arcomat tenyereimbe temetem és próbálok megnyugodni. Szívverésem több ezerszeresére nő a normáliséhoz képest. Nem tudom kontrollálni magamat, eltörik a mécses. Vállaim a sírástól rázkódnak, arcomon fekete szemfestékemmel színezett könnyek cikáznak végig. Utálom ezt az érzés. Utálok kiszolgáltatott lenni.

Nem tudom eldönteni mennyi ideje sírhatok, de biztosan nem két perce. Egyszerűen sok ez már. Krisztián mindent tud. Utolsó mondata cseng fejemben megállás nélkül, mialatt visszaemlékszem egy- egy emlékre.

A tekintete, amibe beleszerettem. A kedves, olykor perverz megjegyzései érces hangjával. Érintései. Minden érintése zavarba hozott, még akkor is ha már századjára simított végig az adott pontomon. Az első csókja velem, ami nekem az első volt. Nekem minden szempontból ő volt az első.

- Mendi- szólít meg valaki közvetlen közelről, mire ijedtemben megugrom.

Szinti aggódóan csillogó barna szemeivel találom szembe magamat. Gurulós székemmel felé fordulok. Leguggol lábaim elé és letörli elmaszatolódott sminkem egy részét.

- Rájött- motyogom a lánynak.- Tudja ki vagyok. Mindent tud. Veszítettem. Újra vesztettem vele szemben.

Nem szól semmit, pusztán ölelésébe von. Némán tűröm a meleg karok közelségét. Jó érzés tudni, hogy van valaki, aki mellettem áll még ilyenkor is.

- Kérte, hogy adjak át neked egy üzenetet.- Szólal meg suttogva, mintha csak azt remélné, hogy így nem hallom.

Lehunyom szemeimet. Mit akarhat még?

- Micsodát?- Tolom el magamtól a fekete lányt, hogy a szemébe tudjak nézni.

Szájat kezdi el harapdálni. Azt hitte, nem fog érdekelni a srác mondanivalója, pedig nagyon is érdekel.

- Szereted?

- Az hiba lenne.

- Mindenki hibázik.

Csend telepedik le a szobában. Afféle feszült csend. A levegőben szinte tapintani lehet a felgyülemlett stresszt.

- Nos, csak annyit mondott, hogy küzdeni fog a bocsánatodért.'

Tekintetem a dobozra vándorol, ahol Krisztián "engesztelő ajándékait" tárolom. Harminckét napja minden nap jön egy férfi a bisztróba és mielőtt elfogyasztana egy fekete kávét átadja a nekem szánt csomagot. Ha nem vagyok itt, behívattat a lányokkal. Hiába mondtam már el neki többször is, hogy ne szállítsa ki ezeket az ajándékokat, mindig, csak a szokásos "megbízást teljesítek" kifogással válaszolt. Ma még nem érkezett meg a férfi. ezen a napon fog érkezni a harmincharmadik ajándék, a harmincharmadik üzenet és a hatszáz-harmincharmadik szál vörös rózsa.

Hogy miféle ajándék?

Kizárólag ékszerek. A nyaklánctól kezdve a medálon át egészen a karperecig. Minden, amit csak pénzen meg lehet vásárolni. Eszem ágában sincsen egyiket sem megtartani.

Az üzenetek már valamelyest személyesebbek, mint az ugyan méregdrága, de számomra semmit sem érő csecsebecsék. Ezeknek az irományoknak köszönhetem azt is, hogy tudom ki a feladó.

Sosem írja kétszer ugyanazt. Kedves kis semmiségeket küld ugyan, de mégis megmelengetik a szívemet.

A virágok darabszámának kiszámolásához lassan már matematikusnak kell lenni. Amióta visszament Katarba -ezt is az egyik üzenetből tudom- számolja a napokat, amivel megegyeznek a rózsák számai. Naponta eggyel növekszik a számuk. Így jutottunk el a kezdeti egytől a száz darabig.

Vajon ez lenne az, amire Cintia által átadott üzenete utalt? "Küzdeni fog a bocsánatomért"

Az egy hónap leforgása alatt valamelyest tisztábban látok már több szempontból is. Csak azok a fránya álmok hagynának végre nyugodni, elvégre most is úgy nézhetek ki, mint egy felmosórongy.

Az ajtón kopognak, mire azonnal felpattanok fekvő pozíciómból. És adok egy "gyere" felszólítást miközben már az érkező ember felé tartok.

- Látogatód érkezett- nyit meg Dóri.

Arcán ezúttal kedves mosoly ül, nem úgy, mint általában. Barna szemei várakozóan pislognak rám műszempillái alól. Haja szoros lófarokba felkötve. Fekete felsője gondosan feszül telt kebleire és lapos hasára. Őszintén megmondva, irigylésre méltó alakja van.

- Kicsoda?- Húzom össze szemöldökeimet értetlenkedve- nem vártam vendéget.

- Hozta a szokásos virágot és táskát magával. A nevét nem mondta.

Biztosan Gellértre utal, csupán nincs elég esze, ahhoz, hogy megjegyezze a férfi arcát, akivel minden héten többször találkozhatott már eddig is.

- Ismerem. Küldd be kérlek- biccentek neki.

- Ja és megérkeztek az új pólók és kötények is.

Utal az általam rendelt darabokra.

Úgy érzem, jobban mutatna az egész ha minden alkalmazott a hely nevével ellátott ruhában dolgozna. Vettem a fáradtságot és megterveztem egy internetes tervező segítségével a textileket és legyártattam őket.

- Majd kimegyek érte, tedd csak le valahova- rendezem le ennyivel az egészet.

Izgatott vagyok a ruhákkal kapcsolatban, de nem tudom mennyi időbe fog telni mire megértetem a futársráccal, hogy a jövőben nem fogom átvenni a csomagokat, szóval küldje vissza a feladónak mindet.

- Gyere- hívom be a szőke, tizenéves srácot, miközben belebújok a fekete magassarkúba.

Az nehéz faajtó lassan nyílik. Szívem kihagy egy ütemet, mikor felismerem az embert. Szóval Dóri csak nem néz focit és nem ostoba -mint, ahogy hittem. Ez részben megnyugtató. Viszont a tudat, hogy Németh Krisztián több, mint egy hónap után ismét itt áll velem szemben megrémiszt.

Hiába akarok megszólalni, egy árva hang sem jön ki torkomon. Na nem, mintha tudnám mit kéne mondanom neki.

- Szia- találja meg először ő a hangját.

Fekete fehér talpú cipőt visel fekete farmerral és egyszerű sötét pólóval. Kezében ott hever sötétkék kabátja. Ajkai enyhén elnyílva egymástól épp csak annyira, hogy levegőt tudjon rajta venni. Kék íriszei alatt hatalmas táskák merednek rám.

- Csak egy kérdésem van- tesz egy lépést felém és látva, hogy nem hátrálok elmosolyodik.- Te vagy az?

Szavaiból nem vehető ki, hogy kire gondol, de természetesen van egy biztos feltételezésem.

- Az, akinek tönkretetted az életed? Igen, én lennék- tárom szét kezeimet ingerülten.- Nem ismertél meg? Már nem az az esetlen, naiv, dagadt, átbaszni való kislány áll előtted, mint tizenhárom évvel ezelőtt?- Buknak ki belőlem a szavak gondolkodás nélkül.

Mindjárt felrobbanok.

- Csak hallgass meg kérlek!- Vág közbe.

- Minek? Hogy elmond mennyire sajnálod? Nincs szükségem a sajnálatodra, kösz.- Fordítok neki hátat, ami elég vicces, elvégre a falat bámulom és itt hagyni sem tudom.

- Mendi...

- Ne merészelj még egyszer így szólítani!- Üvöltök fel hisztérikaként, amivel egyszerre visszapördülök felé, mire megtántorodik.

Hangomat talán még az utcán sétálok is hallhatták, de jelen pillanatban nem tud ez érdekelni. Csak az tud érdekelni, hogy tudja ki vagyok és itt áll előttem. 

Beszélni akar velem.

- Ígérem nem szólítalak így soha többé, csak hallgass meg!- Néz rám könyörgő szemeivel.

Istenem, de szépek azok a kék íriszek!

- Te meg az ígérgetés, az nagyon megy neked- forgatom meg íriszeimet.- Mondd csak Krisztián! Emlékszel rá, amikor én akartam veled beszélni?- Felhúzott szemöldökkel foglalok helyet íróasztalomnál.

Nagy levegőt vesz és követi példámat ő is. Nem emlékszem rá, hogy megkértem volna arra, hogy üljön le. Mindegy.

- De Jana kiröhögött és elküldött téged- válaszol üreges tekintettel.- Életemben nem csináltam még egy akkora faszságot, mint akkor veled. Ez az egyetlen egy dolog, amit visszacsinálnék az életemben. Tudod, ezt rólam ma már senki sem tudja. Nem mondom senkinek mert szégyenlem, hogy mekkora egy nyomorék, gerinctelen féreg voltam. Egyik felem mindig azt remélte, hogy soha többé nem találkozom veled és nem kell azzal szembenéznem, amit tettem. A másik felem viszont évek óta bocsánatot akar tőled kérni. És ha már úgyis itt vagyok és úgyis utálsz, akkor szeretnék bocsánatot kérni mindenért, az egészért. Egy idióta voltam. Ma már nem így csinálnám veled...

Szemeiben őszinte megbánás csillog. Az én fránya szerelmes szívem egyből őrült zakatolásba kezd. Fáj őt így látnom.

Nem mer rám nézni, csupán a padlót vizslatja. Hangszálaim cserbenhagynak így egy árva szót sem tudok magamból kipréselni. Lehunyom szemeimet és elkezdek tízig számolni.

- Kérdezhetek valamit?- Töri meg a csendet hirtelen.

- Persze.

- Mit akart tőled az az újságíró?

- Infókat rólad.- Válaszolok tömören amennyire csak tudok.

- Mit mondtál neki?

Keserű mosolyra húzódik szám.

- Semmit. Hogy nem ismerlek- kapom el a focistáról a tekintetem.

Hiába tanulmányozom éppen Saara Aalto leállított arcát, fél szememmel így is látom őt. Ajkaira szomorú vigyor húzódik. Testemet melegség járja át, annak tudatára, hogy boldoggá tehettem.

- Miért nem tálaltál ki rólam mindent?- Teszi fel a legnehezebb kérdést.

Csupán egy fáradt mosolyt húzok ajkaimra és megrázom fejemet.

Jó kérdés.

- Ne haragudj, de nekem most el kell mennem- néz Krisztián a telefonjára.

Sután biccentek egyet. Szóval ismételten lepattint.

- Ismerem ezt a nézést, Mendi- lép közelebb hozzám, mire én hátrálok.- Csak kérlek bocsáss  meg- suttogja maga elé üreges tekintettel.

Megkövülten állok irodám padlóján. Tizenhárom év után bocsánatot kér tőlem életem minden hibájának okozója.