______________

AMANDA
______________

Mindig is a szerda este volt a legmozgalmasabb nap -már a hétköznapokra való tekintettel. Őszintén megmondva bánom, hogy egyedül vagyok egy pultba és szerintem barátnőm is így van vele, de legalább ezúttal nem unatkozom.

Az asztal túloldalához érkezik egy új vendég, aki int nekem mire futólépésben szelem keresztül a hosszú pultot, még mielőtt megunná a rám való várakozást és faképnél hagyva.

- Szia, mit adhatok?- Próbálom túlkiabálni a zenét, amit ezúttal Dávid előszeretettel üvöltet.

Komolyan, néha csodálom, hogy ennek a srácnak hogyan nincsen halláskárosodása. Vajon otthon is ilyen hangerővel hallgat zenét? A szomszédjai tuti élveznék -akárcsak én, mikor a mellettem lévő lakás gerlepárja nem bír magával és már a folyosón egymásnak esnek. Ingyen pornó, mindig is gyűlöltem a fizetős filmeket.

- Két sört és egy epres vodkát, valami minőségi vodkából- kiabál fülembe, hogy halljam hangját.

Nem is fáradok a válasszal, inkább csak nekiállok munkámnak. Sokak hülyének tartanak ezért, én sem értem magamat, de valamiért mégis szeretem ezt a munkát. Az esetek többségében pörgés van és nincs időm túlgondolni a dolgokat, amit a múltban előszeretettel tettem. Mivel a belvárosban vagyunk elég sok ember betér ide, akár csak egy gyors kávéra vagy csak az alkoholos pult kifosztására. A külföldi vendégeket sem vetem meg, akik igazán szeretnek bőséges jattal elhalmozni minket. Összességeben átgondolva, nem is ezt a fajta munkát szeretem, hanem a munkahelyemet.

- Kétezer-nyolcszázötven- tolom elé a három üveget.

A szőke srác mit sem törődve nyom a kezembe háromezer forintot és elkezdi kortyolni az egyik sört, de esze ágában sincs elmenni egy asztalhoz.

Már vagy öt férfit szolgáltam ki azóta ő mégis még mindig itt ül és ugyanazt az üveget emelgeti megállás nélkül. Lopva pillantok egyet felé, miközben a poharakat szedem össze és teszem a mosdókagylóba.

Bambán mered maga elé halványkék íriszeivel. Gyönyörű szép szemei vannak. Mit meg nem adnék én is ilyen szemekért!

- Amanda, igaz?- Kiállt valaki oda nekem, mire felkapom fejemet és a hang irányába nézek.

- Igen- a szőke férfi a hang tulajdonosa, egész szimpatikus ember- ez a nevem.

- Örvendek- nyújtja át kezét az asztal felett, mire az egekig szöknek szemöldökeim, furcsa megnyilvánulás egy ilyen helyen, de elfogadom mancsát- Balázs- mosolyog kedvesen.

- Amanda, de a barátaimnak csak Mendi- mosolygok rá és várom, hogy ő is beleesik e a csapdába.

Elmosolyodik.

- Na szóval, Mendi- kezdené, de félbeszakítom.

- Mondom, a barátaimnak- nevetem el magamat gúnyosan és egyben jóízűen, mire ő is ezt teszi.

Imádom ezt a játékot legalább annyira, mint a többit. Nos igen, egy játékos vagyok, egy idegtépő játékos.

- Akkor Amanda- javítja magát még mindig vigyorogva- innál velem valamit?

- Egy pillanat- tartom fel mutató ujjamat, jelezve, hogy várjon, mert dolgom van.

Két tizenéves lánynak keverek Mojitot és egyszerű vodkaszódát mellé, akik fizetés után leülnek egy asztalhoz. Mindketten inget viselnek farmerral és magassarkúval.

Várok egy kicsit, hátha jön egy újabb ember, aki mentsvárként szolgálhat a szőke, kék szemű sráccal való beszélgetéstől. Utolsó lehetőség reményében telefonomért nyúlok, ahol Szinti írt a Imessagen-ezúttal is. Megnyitom az üzenetet.

      Szinti: Ez dzsudzsak balazs a valogatott kapitanya, tegnap o is itt volt nemoval
      Vigyazz vele kerlek

      Amanda: vigyazok, igerem
      Kosz a figyelmeztetest edes

Visszateszem a telefont, mintha mi sem történt volna és magamban kezdem énekelni a dalt, ügyelve rá, hogy véletlenül se tekintsek Dzsudzsák felé.

Kipihenten ébredek másnap reggel. Csütörtök van és az elmúlt két napnak köszönhetően a mai napom szabad. Tegnap mindent megbeszéltem Simonnal, csupán majd egy új lányt kell szerződtetnünk, aki teljes munkaidejében ott tud lenni- helyettem.

Gyakran mondják, hogy a vendéglátás szívás, mert a vendégekhez van kötve minden szabadidőd. Nos, ez így igaz, de ezek az emberek könnyen be is tudják aranyozni a mindennapjaimat -és a szabadnapot nem tudják tőlem elvenni.

Mosolyogva nyújtózom egyet hófehér ágyamban. A -szintén- fehér éjjeliszekrényemen lévő telefonomért nyúlok. Fél egy, pedig tegnap időben hazaértem. Hiába volt dugásig a hely tizenegy óra felé elkezdtek fogyatkozni az emberek, záráskor már egy árva lélek sem kóválygott arra.

Fellépek a mindennap használt közösségi oldalakra, körbenézek picit az ismerősök körül. Keserű mosoly kúszik arcomra, amikor meglátom, hogy egy győri ismerősöm, Nina ma hazament a családjához Debrecenből, ahova költöztek barátjával. Gyorsan belájkolom és inkább már tovább is megyek mielőtt végleg elfog a féltékenység -neki van családja.

Lezárom a készüléket és zuhanyozni megyek mielőtt egy újabb napi hangulatomat megpecsételné ez az egész. Hiába a hat eltelt év, a mai napig fáj, hogy csak azért elfordultak tőlem, mert nem feleltem meg az elvárásaiknak.

Alig lépek ki a zuhany alól mikor máris hallom csengőhangomat, mit sem törődve vele kezembe veszek egy törülközőt és letörlöm magamról a cikázó cseppeket. A hófehér lakás olykor kórház szindrómát is hozhatna az életembe, de szerencsére ilyen még sosem történt. Szeretem ezt a színt, olyan letisztult és tiszta, nincs benne semmi rossz. Jó, néha kicsit könnyen koszolódik, de egy kis odafigyeléssel minden megoldható.

Körültekerem az anyagot magamon mikor újra meghallom azt az idegesítő zajt. Fene vinné már el! Idegesen trappolok a nappalin keresztül át a hálószobámba, mikor elhallgat. Szidva mindent és mindenkit kapom fel a mobilt. Tikkelve oldom fel a képernyőt. Simon már harmadszor hívott, most szórakozik velem? És még Szinti is írt, hogy találkozzunk ma. Nem is rossz ötlet.

- Oh, Amanda, végre- szól bele felszabadultan főnököm a telefonba.

- Ne haragudj, zuhanyoztam és nem hallottam- hazudok könnyedén.

Tinédzser korom még erre is megtanított. Szemrebbenés nélkül tudtam hazudni a szüleimnek, azért, hogy a saját bőrömet mentsem. Azóta is akárkinek, akármit tudok hazudni. Nem szép dolog, de legalább a saját érdekeimet tükrözi.

- Nem baj. Megkaptam a munkaközvetítőtől a lehetséges jelöltek anyagát. Be tudnál jönni délután átnézni őket? Összesen csak húsz darab van, se perc alatt el tudsz vele készülni!

Soha többé nem hagyom bekapcsolva a telefonomat, amikor szabadnapom kellene, hogy legyen. Miért nem jutott ez eszembe korábban?

- Természetesen- próbálok hangomba valami örömet is csenni, de kinek van kedve két éjszakai műszak után még életrajzokat olvasgatni egész nap? Senkinek.

- Szuper, akkor ott hagyom Lívinél a mappát. Király vagy Mendi, szia- köszön el, meg sem várva válaszomat bontja a vonalat.

Remek! Akkor töltsünk egy újabb napot munkával.

- Mendi, hát te ilyenkor is itt?- Lép oda Kriszti az asztalhoz, amihez az imént ültem le.

- Ne is mondd- forgatom meg szemeimet- Simon állítólag hagyott itt egy mappát Lívinél, arra lenne szükségem- nézek rá kérlelően.

- Mindjárt megkeresem- mosolyog együtt érzően- hozhatom mellé a szokásosat?- Utal a kedvenc kávémra.

- Aha, az jó lenne- nevetem el magamat.

Pár perc alatt megérkezik fahéjas lattem és a majd' fél méter vastagságú papírköteg. Hatalmasat sóhajtva kezdem el böngészni a papírokat. Komolyan, kinek van ehhez kedve akármikor is? Idegen emberek unalmas életét olvasgatni nem valami érdekes elfoglaltság.

Egy óra felesleges olvasgatás és két energialöket elfogyasztása után kezdem megunni a munkára jelentkezőket és inkább elmegyek mosdóba. Cuccaimat nyugodtan hagyom szétszórva a boxban, hiszen a két munkatársam úgyis figyel rájuk.

Erőtlenül ugyan, de rámosolygom tükörképemre ezzel is ösztönözve azt -vagyis magamat. Szívesen frissíteném fel arcomat egy kis vízzel de a rajta lévő sminket ezzel tönkretenném, inkább hanyagolom a felvetést.

Nyűgösen lépek ki az illem helyiség ajtaját és halkan becsukom magam mögött. Kiérve a kis folyosóról, ami ide vezet megpillantom a pultnál könyökölő Krisztit, aki éppen egy srácnak magyaráz intenzíven. Végül is délután fél négykor nincsen túl sok vendég, arról nem beszélve, hogy hamarosan lejár a munkaideje és Dia sincs itt, hogy leszúrja lazsálásért.

Hirtelen felém mutat kolleganőm, mire a beszélgető partnere is megfordul -akit ilyen távból nem ismerek fel. Rám férne egy szemüveg. Értetlenül húzom össze szemeimet, mire csak integet, hogy menjek oda. Mit veszíthetek vele?

Feléjük veszem az irányt és mikor már csak lépésekre vagyok tőlük megpillantom a rejtélyes férfit.

Krisztián.