A kártyánk mondá : "Sztriptízelj előtte, és dobáld felé csábítóan a ruháidat."

Félix Agreste nem volt kifejezetten az a nyugtalan típus, sőt meg kell mondjuk, hogy teljesen hidegvérű volt. Ám a könyvtárban ülve ezredszerre kellett magát lehűtenie, hogy ne durranjon el az agya amiatt, hogy sokadjára sem volt képes elolvasni az első bekezdését annak a könyvnek, ami után oly sokat kutatott. Átfésülte a megyei könyvtár minden zugát azután a kötet után melyben hosszan ecsetelték különféle babonák, rossz ómenek, továbbá elátkozott emberek eseteit, hogy végre a saját esetével foglalatoskodhasson. Nagyon nehezen tucatnyi utalás és fejtörő után végre a kezében tarthatta a több száz éves, vélhetően vérrel írt kötetet a boszorkányságok korszakából, vagy talán még az előttről. A torka kiszáradt, pupillái kitágultak, érzékei felerősödtek, s egyre csak azzal a bosszantó megérzéssel tudott foglalkozni, hogy az amúgy is félreeső asztalától nem messze folyamatosan figyeli őt valaki. Utálta ezt az érzést. Dühítette, hogy a neve miatt úton – útfélen olyanokba botlik, akik akarnak tőle valamit. A hírnév és a pénz átka egyenesen kellemetlen volt ahhoz az átokhoz képest, mely őt sújtotta, s melytől mindennél jobban akart szabadulni. A könyvtár csendes és kihalt volt, mint általában, így hirtelen talpra ugrása akaratlanul is zajt vert a falak között. Nem tudott nem azon bosszankodni, hogy leghőbb vágya egyedül maradni és az ezredfordulós nyelvezettel írt kötetet tanulmányozni. Pengevékonnyá préselt ajkakkal, sebesen lépdelt a sorokhoz, amelyek felől mozgolódást vélt látni, hogy meglepje a két kandikálás között pihenő kukkolóját. Egyik sort a másik után derítette fel, míg végül a következő mögött halálra ijesztett egy kékesfekete hajú lányt – ahogy ő nevezte az ilyeneket – egy csitrit.

– Mit keresel te itt? – villantotta rá méregzöld szemeit, választ követelőn. A lány egészen kibillent az egyensúlyából s fenékre pottyant zavarában. Egy pillanatig levegőt se volt képes venni, csak ijedten pislogni az elé toppanó, lenyalt hajú komor tekintetű, szikár szőkeségre. Félix már meg sem lepődött rajta, hogy megint azon kapja ezt a megátalkodott boszorkányt, hogy utána kémlel. Az elmúlt hónapokban igencsak szokásává vált ez a tevékenység, ami teljesen érthetetlen volt számára.

– Már mondtam neked, hogy hagyj békén. Ne leskelődj utánam, ne kövess, ne is szívj egy légtérben velem ugyanazon levegőt! Akadj már le rólam! – Nyomatékként ököllel az ódon szú rágta könyvespolc oldalára csapott. Kisebb porfelhőt és néhány rosszalló pillantást eredményezett az akciója. Behúzott nyakkal pislogott a sorok közül kidugott fejekre, s röstellte, hogy egy pillanatra elragadtatta magát és elfelejtette, hogy milyen helyen is van. Bosszúsan beletúrt sápadt szőke hajába és a gyöngyöző szemű lányra pillantott, aki még mindig a földön ült. – Most meg mi van? Te zaklatsz folyton engem, ne kezd itt pityeregni. Képzeld, az emberek nem szeretik a zaklatókat – jelentette ki dühösen, amire a lány az szája elé kapta a kezeit ijedten, s szemei ha lehetséges még jobban elkerekedtek. A srác azon volt, hogy megfordul és otthagyja a magába roskadt kukkolót. Talán most már végre megértette, hogy mi a szitu és ő végre visszaülhet a könyvhöz, melyet alig volt még esélye tanulmányozni. Több másik kötet ugyan futólag említett gyógyírt a bajára, de honnan a fenéből kellene szereznie egy szerencsés szűzlányt ahhoz, hogy átkot törjön? Ráadásul önszántából, mert a kényszer az ugyebár nem számít. Minden a varázslaton múlik. Az a nyavalyás macskadémonfene meg rohadtul nem segít semmit, csak kacarászik mint egy félőrült és döglik ahol csak tud.

– É-én csak szerelmes vagyok beléd – szakította félbe a gondolatait egy halk, pityergős sóhaj. Ez nagyon meglepte. Neki nincs ideje ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Hátrafordult, hogy jól megmondja neki a magáét arról, hogy hova dugja a szerelmét, de a látványtól a tüdejébe szorult a levegő, s elszáradt a torka. Zaklatója még mindig a földön ült, arcán reménykedő kifejezéssel, s vallomásától nyilván várt valamit. Mondott ugyan más hasonlókat neki, de egyszer sem volt képes komolyan venni, vagy túl elfoglalt volt, hogy odafigyeljen az ostobaságaira. Kelletlenül megdörzsölte keze élével a halántékát s nagyot fújt.

– Mit is mondtál, hogy hívnak? – Tisztában volt vele, hogy a lány már tucatszor küldött neki semmiségeket, vagy loholt a nyomában segítőkészen, de sosem találta megjegyzésre méltónak a személyét. Igazából most sem érdekelte, sőt le akarta rázni. De valami azt súgta, hogy nem kellene elűznie maga mellöl.

– Bridgitte vagyok – pirult el a kékesfekete hajú s enyhe pírfolt jelent meg az orcáin.

– Szeretnélek utoljára megkérni arra, hogy szállj le rólam – kezdte higgadtan, s komolyan. –  Nincs időm ostobaságokra és nincs időm rád és van jobb dolgom is mint veled bosszankodni.

– De én szeretlek!

– Ne! Ismételgesd ezt a baromságot! Nem vagyok rá kíváncsi. Menj és akaszkodj rá valaki másra! – Félix ajkait vékony vonallá harapta össze, s erősen remélte, hogy ezúttal végre nyugalomra lelhet és végre megszabadulhat a koloncától. A puha hófehér bőrű, cseresznye ajkú, ibolyakék szemű koloncától, aki esdeklően mered rá továbbra is egér szemszögből.

– Ez nem játék, komolyan bármit megtennék érted – hangzott a magabiztos ígéret a szerelmes lánytól, mely elgondolkodtatta a zöld szeműt egy egészen rövid pillanatig. A kezét nyújtotta, hogy felsegítse a földről, s úgy rántotta magához, hogy átkarolja a derekát és annak le kelljen sütnie szemeit az átható zöld pillantás elől.

– Gyere – mondta, s maga után húzta. Elhagyták a közös olvasói teret, fellépdeltek sietve az ősrégi végeláthatatlan és kitaposott lépcsőfokokon, melyeket tekergős kovácsoltvas korlátok szegélyeztek, s meg sem álltak egészen egy dohos kis részéig az emeleti részleg egyik hátsó szárnyáig. A falat teljes egészében polcok borították, a levegő nehéz és porral terhes volt, s a gondosan elrendezett hajú szőkeség lehuppant egy ott felejtett fellépőre, míg a lány kezét elengedte a százévesnek ható gurulós lépcső mellett. Egy másodpercig némán meredtek egymásra, majd Bridgitte céltalanul bámult körbe, s állapodott meg tekintete a királyi tartásban elhelyezkedett Félixen.

– É-és most?

– Most bebizonyítod, hogy mi mindent tennél meg a kedvemért – felelte vontatottan a szőke s látta felvillanni a riadalmat a rajongója szemében. Megeresztett egy fölényes mosolyt. Jól gondolta. – A nagy szavak, a szerelem, a mindent megtennél értem csak látszat. Valójában ezek mögött semmi nincsen. - Bridgette nagyot nyelt és egyetlen határozott pillantásával fojtotta a szót a fölényesen monologizálóba.

– Azt kérdeztem, most hogyan tovább? – Önbizalmát max a hangja enyhe megremegése árulta volna el, ha ezt a szőke észre vette volna, de túlságosan el volt foglalva azzal, hogy meglepődjön a hirtelen pimasszá váló hangnemen. Megköszörülte a torkát, s tekintetét végigjáratva a lányon, kinyögte az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Sztriptíz! – dőlt hátra s elégedett mosoly kúszott az arcára. Egyik karját átvetette maga előtt, a másikkal rákönyökölt s rátámasztotta az állát. Zöld szemei megcsillantak a félárnyékos sarokban. – Ha meguntad a zaklatásomat, akkor most el is mehetsz – jelentette ki, de a mondata végét el kellett nyelnie, ugyanis egy cipő landolt az ölében. Tekintete találkozott a kihívóan őt méregető ibolyakék szempárral. A lány teste megfeszült majd egy a csak a saját füle által hallható dallamra hullámozni kezdett. Kecsesen lehajolt akárcsak egy balerina, közben végigsimította két kezével a saját lábait, a mutatóujja hegyére lógatta a másik kis fekete mokaszinját, s azt is mintegy kihívásként vágta a srác mellkasának. Az topán tompán puffant, egyszerre mellbe vágva és felébresztve abból a megrökönyödésből, amibe az első lépések által esett. A lány közben remekül improvizálva belevonta a hajlongásba és guggolásig csúszásba a könyvtári létrát is. Ölelte a korlátot, ellökte magát, majd a térdét félig beakasztva ívben hátrahajlott s újra érzékien végig ölelte a hideg és érzéketlen korlátot. Menet közben lassan lecsúsztatta a vállairól a kis fekete kabátkáját, s egy újabb hátrahajlás keretein belül a hátranyújtott karjain lecsúsztatta a földre. Fejjel lefelé vetett egy átható kék pillantást az eltátott szájjal pislogó Félixre, s enyhén elhúzta a száját. Érdeklődés van a rögtönzött táncára.

A figyelőközönség nagyot nyelt. A fehér póló elindult fölfelé, kivillant alóla egy lapos fehér has, majd a mozdulat visszajátszódott, s egy újabb csábos csípőringatós tánccal lekerült róla és a fiú ölében kötött ki. A fehér bőrű srác arca lángolni kezdett a zavartól. Szeretett volna félrepillantani, de az apró fehér top, ami előtte kellette magát az alig valamicske, keletiesen vékonyka alkaton, egyszerűen hipnotizálta. Az előadóművész leült a lépcsőfokra, térdeit szélesen széttárta, majd összezárta, végül vékonyka ujjaival a rövidnadrágja gombjával és cipzárjával játszadozva megindult a közönsége felé. A szemkontaktust mélyen tartva hajolt előre, fogta meg a merev, hideg kezeket, vezette a keskeny, darázs derekára, akasztotta be a hüvelykujjakat a nadrág két szélébe, s a pillantását el nem eresztve csábosan ringatta a csípőjét mindaddig, amíg a nadrág le nem csusszant róla. A visszavonuló mozdulataiba azonban hiba csúszott. A kezek visszacsúsztak a derekára és a tulajdonosuk megbabonázva bámulta az egyszerű fehér tophoz illeszkedő, kislányosan egyszerű fehér pamutbugyit, amin egyetlen kicsi masni árválkodott. Bridgette megtorpant, megállt, összezavarodott. Félix fölnézett, zöld szemei homályosan, ködösen meredtek rá. Maga sem értette a dolgot, de az ösztönei szerint magához vonta az alsótestet, s mélyen beszívta a fehérnemű illatát. Ereiben és füleiben dobolt a saját vére. Csak egyet akart, és az minden volt. A lány megilletődötten, s zavarba esve hagyta, hogy a hideg ujjak körberajzolják a fehérneműi körvonalát előbb kívülről, majd a gumírozás alá simítva. Halkan hümmögött, majd sóhajtott, ahogy lassan az ölébe vonta s belefúrta szőke tincsekkel borított fejét a mellei közé, s onnan is lassú mély lélegzettel néz föl rá. Tekintete még mindig elhomályosult volt. Kezei már kevésbé hidegek, s nem törődve a fekete hajú zavarával egy határozott mozdulattal indult meg az egyik keze a fehérneműjébe. Lassan derítette fel a területet, kitapogatta a domborzatot, a völgyet, a síkossá vált redőket, s ujjait lassan becsúsztatta a meleg nyílásba. Vállaira fekete fürtök borultak, puha fehér karok ölelték körbe, s a halk sóhajok azt engedték hinni, hogy valami jót tett. Kimozdította hát ujjait, majd lassan újra becsúsztatta, hogy a sóhajt újra hallhassa. A fenék a térdein enyhén megvonaglott, hát folytatta az elmélyülést és hallgatta az elharapott sóhajokat. Hirtelen gondolatból fölemelte enyhén szétzilált szénakazalfejét s a melltartó anyagán át gyengén beleharapott az anyagon átfúródó dudorba. A lány az ölében extázisba esve sóhajtozott, lassan hullámzó mozdulatokkal egészítette ki a srác kezének táncát, s a kezei is hevesebben kapaszkodtak az elegáns fekete mellény hátrészébe. Mindeközben már igenis kedve volt a játszadozáshoz, s maga se merte elhinni, hogy a könyvtár félreeső zugban nem épp fekete mágiáról olvas, hanem lassan csuklóig merül a zaklatója puncijában. S ez nemcsak, hogy hatással van rá, hanem egyenesen a vérét forralja, sőt a nadrágja tartalma majd szét durran a gondolattól, hogy mennyire szeretné belemártani abba a forró és szűk barlangba, amit épp most fedezett fel. Visszahúzta a kezét, hirtelen hideg érzést keltve a már teljesen felajzott szerelmesében, s az egyik combját felsegítette a fellépő egyik fokára, hogy végre szájjal is felfedezhesse azt a testrést, ahol mindeddig az ujjai munkálkodtak szorgosan. Egy újjal félrehúzta a pamut anyagot, s kéjenc módon nyalt bele a nedves kehelybe. Hajába tíz újjal markoltak, túrták borzolták, de ezzel mit sem törődve hajolt a lány alá, hogy bevégezhesse, amit elkezdett. Néhány elharapott nyögés és a már fájó hajtépés megszűnt, pihegés váltotta fel, s a kehely íze is megváltozott. Jólesőn bár még farkas éhesen nézett végig a művén. A lány, aki azt bizonygatta, hogy mennyire szerelmes belé, ott állt előtte csatakosan, levegőt kapkodva, s alig mert ránézni. Kezei tele vannak a nedveivel, s az illatorgia, ami körülöttük keringett, letagadhatatlan volt.

Félix letörölte a szájáról a nedveket az ingujjával s leengedte a lány combját.

– Mostantól csak hozzám tartozol – közölte vele. – Most mehetsz, majd szólok ha kellesz.

Bridgette összeharapta a száját és bólintott. Tétován hajolt le a dolgaiért, hogy magára kapdossa azokat és sebesen távozzon a színről. A srác mögötte pedig még az emlékek hatására próbált megszabadulni attól a gerjedelemtől, amit a közös kis játszadozás váltott ki belőle.