Nathalie Sanceour 37 éves, magas, intelligens és meglehetősen szép nő volt, aki a nevével ellentétben igenis rendelkezett szívvel.

Hogy ezt honnan lehet tudni?

Mi mással lehetett volna megmagyarázni azt a végtelen türelmet és hűséget, mellyel munkaadója iránt viseltetett? Mi mással lehetett magyarázni mindazt a gyengédséget, mindazt a törődést, amivel körülvette őt, mindazt amit megadott volna a férfi boldogságáért. Mi mással volna magyarázható az, hogy a tökéletes feleség árnyékában az erős női lelke képes volt egyszerre remélni a feleség felébredését, s ugyanakkor érezni a szívszaggató fájdalmat, ami azzal járni fog. Ugyanis munkaadója és egyben az egyetlen férfi az életében, Gabriel Agreste azután többet nem fog felé olyan lépéseket tenni, melyekért a nem létező szíve hevesebben dobogott.

Megigazgatta hát a haját, a szemüvegét, majd leporolta sötét, visszafogott térd fölé érő kosztümszoknyáját és remegő szívvel lépett be a főnöke irodájába, hogy egyeztesse vele az aznapi teendőket és cégének ügyeit. Igyekezett a kimért hűvös és távolságtartó asszisztenst eljátszani, mint minden egyes napon, amióta csak az eszét tudta. Odabent Gabriel az asztalra borulva mélyeket lélegzett.

Meglehet elaludt – gondolta csodálkozó tekintettel, ugyanis főnöke nem arról volt híres, hogy bárhol bármilyen körülmények között elnyomná az álom. Pláne nem mióta a neje visszaszerzésén dolgozik. Azóta szinte alig alszik valamit, azt is felületesen, és rémálmokkal tarkítva.

– Mikor jön el végre az én napom? – kérdezte keserűséggel teli hangon. Nathalie kinyitotta a száját, denem jött ki rajta hang. Nem tudott mit mondani. A lélekfájó embernek bármit mondasz, az csak olaj a tűzre. Mit mondana? Minden rendbe jön? Lassan kifogynak az időből így egyre kevesebb rá az esély. Mondja, hogy semmi baj? Dehogy nincs. Sőt, a lehető legnagyobb szarban tocsognak. A rendőrség már tucatszor ki akarta hallgatni a ház urát a neje rejtélyes eltűnése miatt. A rossz nyelvek, meg a versenytársak egyenesen azt terjesztették, hogy a férfi maga tette el láb alól, mert féltékeny volt a nő színészi sikereire. – Annyira hiányzik – sóhajtotta fájdalmasan az ezüst hajú.

Főnöke elkeseredését látva Sancour közelebb lépett, letette a tabletet és a jegyzeteket az asztalra és mellé lépett. Nem tudta mivel enyhíthetné a fájdalmát, hát együtt érzőn helyezte a vállára a tenyerét. Érintését megérezve a férfi elkapta a csuklóját és hirtelen mozdulattal ölelte magához, úgy, hogy arcát a ruhájába fúrja. Némán zokogtak mindketten. Nathalie tudta, hogy Gabriel elemészti magát a felesége nélkül, és mindent megadna érte, hogy újra közöttük legyen. Megsimogatta hát ezüstszínű haját és próbált valami lélekemelő gondolatot találni a dologgal kapcsolatban.

– Nem szabad feladni. Bármikor sikerülhet a tervünk, és akkor végre nem kell ezt a szerepet tovább játszanunk. – Gabriel megcsóválta a fejét, mintha elvesztette volna a reményt. Ölelése lassan simogatássá változott. Nathalie felismerve a mozdulatok jelentőségét, reszketve fújta ki a levegőt. Igazán nem akart ünneprontó lenni, de a főnöke épp a fenekét masszírozta a miniszoknya alatt. No nem mintha panaszkodni akart volna, hisz igazán élvezte a dolgot. Levegőt venni is alig volt ideje, mert a férfi hirtelen mozdulattal pattant föl a székéről, azt azzal a lendülettel hátra is lökve. Az alkalmazottját az asztal lapjának taszította és hátulról szorosan hozzásimult. Most a hátán pihentette meg elgyötört arcát, miközben kezei utat törtek a kosztüm felső alatt és a fehér ingen keresztül hosszú ujjaival megmarkolta a nő melleit. Válaszul halk sóhajt kapott, ellenállást azonban nem érzékelt. A beosztottja engedelmesen hasalt a bútor felületén, a szétszóródott papírkupacokon és tűrte a kutató kezek játékát. Tűrte, sőt élvezte, mikor a teste reakciójaként megmeredő mellbimbókat ujjai közé csípte, óvatosan morzsolgatta, lustán játszott velük. Tűrte, amikor érezte a fenekének dörzsölt kemény szerszámot, és nem reagált a szoknyája alá simuló meleg tenyérre sem. Halk hörgést hallott hátulról s azt követően meleg lélegzet csapta meg a fülét. A mögötte lévő az egyik mellét még szorosan fogta, miközben már a diszkrét fekete nejlonharisnya anyagán és a fekete selyembugyin át karcsú hosszú ujjait végigfuttatta a combjai között megbúvó kis dombon.

Rúzsozott ajkait nyögés hagyta el, amikor az ujjak dörzsölő mozdulatokba kezdtek, ezzel hőt generálva a testben s lélekben egyaránt. Egyetlen pillanat alatt szédült bele a kínba, mikor a kéz visszavonult matatni a nadrág cipzárjával, majd újra megérezte a kemény hengeres testet benyomulni a még harisnyával borított combjai közé. Meleg volt, piszkosul meleg, és a hőjétől csak még jobban elfogta a vágy, hogy megkapja. A lélegzete is elakadt, a szája kiszáradt, s türelmetlen sóvárgás fogta el. Eltévelyedett tekintete az íróasztalon lévő fotóra meredt, amiről Emilie nézett rá vissza a maga természetes mosolyával. Sietősen kapta el róla a pillantását, mert nem bírta nézni. Mielőtt ég elfogta volna a bűntudat, újabbat nyögött, hogy siettesse a mögötte zajló folyamatokat.

Nem is kellett tovább várnia, a maradék anyagok is lecsusszantak a fenekéről, és immár testközelből élvezhetett minden érintést. A főnöke megmarkolta a fenekét, a másik kezével a puncijához illesztette a farka hegyét, majd türelmetlenül beledöfött. Partnerének a lélegzete s elakadt a mozdulattól s hüvelye bár már csatakosra nedvedzve várta a pillanatot, mégis lassan tárult fel neki, s szorult rá a behatoló szerszámra. Mindketten belenyögtek a tövig hatolás pillanatában, amikor a férfi ágyéka odasimult a nő fenekéhez és megérezték egymás testének a melegségét.

– Ez az -- nyögte a férfi halkan, s megismételte lassan, kényelmesen a mozdulatot, hogy kiélvezhesse minden centijét. Ezüst haja szétzilálódott a mozdulatra, és póklábszerű ujjai szenvedélyesen masszírozták az asztalon fekvő asszisztense fenekét. Előrehajolt s mélyen beszívta az illatát, közben öle éhesen hullámzott előre hátra a szuszogó társa mögött.

A fotókeret üvegén keresztül Nathalie csalódottan állapította meg, hogy megint lehunyta a szemét a főnöke.

– Óh Emilie – hallotta a sóvárgón rekedt sóhajt a háta mögül, amire engedelmesen sóhajtott föl egy oktávval vékonyabb nyögéssel megtoldva, hogy a ház urának a kedvére tegyen vele. Hirtelen keményebbnek is érezte a hüvelyébe hatoló péniszt, hát nyögött még egyet. A lökés erőteljesebbé vált tőle, s bár jólesett neki az élvezethez kevés volt. A következő nyögésére már ritmusosan érezte a döféseket, s a fenekéhez verődő heréket, a halk csattanó és cuppogó hangokat, melyeket kettejük teste s nedveik generáltak. Ezeket a gondolatokat borzasztó izgatónak találta, s megpróbált ezekre összpontosítani, aminek meg is lett az eredménye. Egyre jobban élvezte az aktust s már – már elhitte, hogy élvezetes vége lesz, amikor a háta mögül halk nyögés, szuszogás majd megfeszülő test jelezte számára, hogy a rá fordított idő lejárt. A gyenge szuszogás egy nyelés kíséretében elhalkult, hevesen dobogó szíve pedig csalódottan facsarodott össze. Gabriel szerszáma kicsusszant a kettejük váladékától síkossá vált hüvelyéből s egy fémes surrogás kíséretében visszakerült a nadrágba. Nathalie hirtelen érzékelte a hideget, amit a meleg test eltávolodása okozott. Hátranyúlt és visszahúzta magára a combjáig tolt ruházatát, majd visszaegyengette a derekáig felhúzott miniszoknyát is. Míg visszanyerte lélekjelenlétét addig gyorsan visszaigazgatta a széttúrt papírokat is. Egy utolsó torok köszörülést hallatva szembefordult munkaadójával, s végigmérte. Ujjaival beletúrt szürke hajába, hogy a megjelenését szalonképesebbé varázsolja, s a nyakkendőjét is helyreigazgatta. A férfi halk köszönömöt mormolt érte, s köhintett egyet.

– Menj, szedd rendbe magad! – utasította a nőt, s az idegesen nyalta meg a szája szélét és megindult az ajtó felé. Mikor lenyomta a kilincset a férfi még utána szólt. – Azért aljas dolog volt Emilie parfümjét használnod.

Nathalie elégedetten elmosolyodott s a kontyát igazgatva zárta be maga mögött a dolgozószoba ajtaját.