H A Y L E Y

Álmosan és a tegnapi nap eseményeitől megterhelve léptem be a Tune In, Bro-ba. Még este megígértem Ace-nek, hogy vállalom a ma reggeli műszakot, hogy legalább egy minimális szinten jóvá tudjam tenni a baklövéseimet. Amik, tegyük hozzá, nem számítottak túl mindennapinak. A bár volt az egyetlen hely, ahol mindent és mindenkit, ami, vagy aki a magánéletemmel kapcsolatban állt, ki tudtam zárni. Itt csak arra koncentráltam, hogy megfelelő szinten teljesítsek, és a maximumon pörögjek a munkaidőm végéig, hogy megérdemeltnek érezzem a hét végén kapott csekkemet. Legalábbis, így történt ez az esetek nagy többségében. Már, ha nem a tegnapi napról volt szó.

Reggel hatkor, mikor a bejárati ajtó becsukódott mögöttem, még maradt egy órám a nyitásig. Egyedül a bárpult fölé szerelt tévében éppen zajló híradó adott okot valamelyik munkatársam - vagy leginkább a főnököm, Ace - jelenlétére, mivel maga a helyiség leginkább egy kihalt, kopár sivatagra hasonlított. Szokás szerint, elvettem a pult mögül a feliratozott egyenruha-mellényemet, de még csak azzal a kezemben sétáltam a személyzeti társalgóba. Az asztalom volt az úticél. A tegnapi felfordulás után, teljes nyugalomban át akartam nézni, hogy mik a napi teendőim, mert amennyire nagy kavalkád uralkodott a fejemben is, biztosra vettem, hogy elfelejtettem valamit. Felkapcsoltam a villanyt, és céltudatosan a jobb sarokban elhelyezett, saját ablakkal is rendelkező asztalhoz siettem. A székem támlájára dobtam a mellényt, és gyorsan leellenőriztem a naptáramat.

- Reggeli műszak
- Ötkor elbeszélgetés a dékánnal (nem kéne lefejelni)
- Bevásárlás Mendes-nek

Háromból egyetlenegy tevékenységhez volt valamennyi hangulatom, és az is a meló névre hallgatott. Viszont egyáltalán nem hiányzott az életembe, hogy újra egy szobában üljek a Kaliforniai Egyetem dékánjával, főleg nem azért, hogy ismét térden csúszva könyörögjek neki, annak érdekében, hogy ne tegye ki a húgom szűrét az utolsó félévében. Már megint. Össze se tudom számolni, hányszor kellett már kihúznom a szarból - azt viszont akár egy kezemen is meg tudom mutatni, hányszor érdemelte meg igazán. Kylie Sullivan, a drága nővéréhez hasonlóan, nem tartozott a legegyszerűbb esetek közé. Szülők hiányában pedig én maradtam az egyetlen reménye, hogy egyszer a kezébe kapja a diplomáját. Bár, azért túl sokban nem fogadtam volna, hogy ez megtörténik, mielőtt elvisz miatta egy agyvérzés.

A biztonság kedvéért azért még lefotóztam a naptáram mai napját, és csak utána vettem magamra a Sullivan feliratos mellényemet, hogy már teljes harci díszben hagyhassam el a társalgót.

Épp a telefonomat tettem zsebre, mikor Ace akkora lendülettel sétált el mellettem, hogy majdnem fel is lökött.

– Hahó? Mendes? Miről beszélsz, ember? Válaszolj már! – üvöltözött a telefonjával, amit én megszeppenve, tisztes távolságból néztem végig. – Ha kinyomsz, én esküszöm, hogy... Baszd meg!

– Kinyomott? – Egy kócos hajú Ace bólintással adta tudatomra a válaszát. – Shawn-nal beszéltél?

Újabb bólintás. – Elég feszültnek tűnt.

– Nem gondolod, hogy a-

– Nem – szakított félbe, elég magabiztosan ahhoz, hogy elfelejtsem az aggodalmaimat. – Makogott valamit Addison-ról, aztán rám cseszte a telefont, mintha valami szemölcs eltüntető krém, telefonos reklámozója lennék.

– Kicsit túlreagálod.

– Addig örülj, amíg ezt reagálom túl, és nem a tegnapi fiaskódat. – Csak a szememet forgattam a megjegyzésén. – Jut eszembe, a Gray Constructs feljelentett minket.

– Ezt nem mondod komolyan – hitetlenkedtem, de Ace tekintete annyira rezzenéstelennek tűnt, hogy kénytelen voltam elhinni a kijelentését. – Mire fel?

– Illegális alkoholárusítás. Gyanítom Mason elejtett néhány kedves szót otthon – feltételezte, nagy valószínűséggel helyesen, mire szégyenkezve lesütöttem a szemeimet. Szép munka, Sullivan.

– Délután találkozom Kylie-val, megpróbálhatok hatni rá, hátha ő meg hatni tud Mason-re – vetettem fel nagy tanácstalanságomban, Ace pedig biccentett egyet. A pult elé felsorakoztatott takarítószerekhez és eszközökhöz fordultam, kelletlenül végigmérve a felmosórongyot, majd pedig a felettébb mocskos táncparkettet, aminek egy órán belül már étkezőként kellene funkcionálnia.

Hosszú lesz még ez a bő háromnegyed óra.

S H A W N

– Nézz már a lábad elé!

– Mi a francot csinálsz?

– Gyalogosátkelőről nem hallottál még?

– Bocsánat! – szabadkoztam legalább három különböző autósnak, motorosnak, taxisnak, vagy igazából bármilyen, velem ellentétben szabályosan közlekedőnek, miközben áthaladtam a legforgalmasabb főúton, amit kiválaszthattam magamnak. Az emberek fele nem túl udvarias módon, fennhangon találgatta édesanyám foglalkozását, a másik fele pedig undorodva mérte fel, hogy egy fürdőköntösön, egy alsónadrágon és egy fehér ujjatlanon kívül nem sikerült tisztességesen felöltöznöm. A forró betontól is csak egy már hajszálvékonyra koptatott papucs védte a talpamat. Mit mondhatnék? Csak két pisztoly hiányzott a kezeimből, meg egy brit akcentus, és már versenyezhettem volna Daniel Radcliffe-fel Miles Cassonva szerepéért.

A kezemben szorongattam azt a levélcsomagot, ami ezt az egész káoszt rám szabadította. Levegőt is alig kaptam, és egészen biztos voltam benne, hogy ezt nem csak borzasztóan magas páratartalomnak köszönhettem. Hallottam már egy-két dolgot pánikrohamokról. Ez a jelenlegi helyzet, a sokkal inkább fojtogatónak, mint kellemesnek jellemezhető levegővételekkel, a remegő végtagokkal, és az agyam teljes működésképtelenségével pontosan ezekre hasonlított. Ahogy esdekeltem Los Angeles utcáin, alig láttam az orrom hegyéig. Minden homályosnak tűnt. A pánik teljesen magába kerített, és még csak arra sem hagyott lehetőséget, hogy menekülni próbáljak. Ahhoz túl gyorsan, túl kegyetlenül vette uralma alá a testemet, de még a józan eszemet is. Nem csoda, hogy a gyalogosátkelőkig sem tudtam elbotorkálni, csak leléptem az úttestre, nem is gondolva arra, hogy a reggeli csúcsforgalom éppen körülöttem zajlik.

Hogy történt mindez? És miért? Miért két évvel a főesemény után, mikor már kifelé botorkáltam volna a nehézségekből? Mikor már talán megfordult a fejemben, hogy egyáltalán kimozduljak otthonról, akár csak egy bevásárlás erejéig... Erre ismét, minden a nyakamba szakadt. Mikor a legkevésbé számítottam rá. És ott, ahol a legjobban fáj.

Kétségbeesetten, levegő után kapkodva tenyereltem rá a Tune In, Bro bejárati ajtajának kilincsére. Egyesek azt állítanák, hogy szabályosan beestem a szórakozóhelyre, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a remegő lábaim nem sokat segítettek az egyensúlyom megtartásában. Nyitás előtt érkezhettem néhány perccel, mert a hely üresebb volt, mint a Santa Monica kikötő.

– Shawn! – Ace jégkék tekintete teljesen kiüvegesedett, mikor meglátott a pult mögül. – Szent isten, veled meg mi történt?

– Levegő – támaszkodtam meg a legjobb barátom vállán, amint odaért hozzám. – Nem kapok... nincs... levegő...

– Picsába – morogta az orra alá Ace, majd tanácstalanul körbenézett a még üres bárján. – Sullivan!

Egy munkaruhában takarító Hayley Sullivan nézett le a galériáról.

– Főnök? Shawn?

– Bon día, Sully! – intettem neki egy erőltetett mosollyal az arcomon, de már ebbe a két szóba és elsietett cselekedetbe is majdnem beleájultam. Megszorítottam Ace vállát, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Hayley lesprintel a galériáról és aggodalmas tekintettel méregetni kezd engem.

– Vele meg mi történt?

– Kiviszem a partra – kerülte a válaszadást Ace. – Ki tudnál nyitni helyettem?

– Persze. Tartom a frontot.

A bártulajdonos bólintott, majd megtámasztott engem oldalról, és kicsit imbolyogva, de kisétáltunk a friss levegőre. Nem szólt semmit, csak arra koncentrált, hogy ne hagyjon elájulni, illetve az út szélére rángatott, hátha le tud inteni egy közelben lévő taxit. Nem is kellett sokat várni, le is húzódott mellénk egy sárga Toyota, Ace pedig segített nekem beszállni a hátsó ülésre.

– Öreg, a haverodnak hosszú éjszakája lehetett – vigyorgott a visszapillantóba a sofőr, de Ace csak bezárta maga után az ajtót és figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– A Venice Beach-re, legyen szíves. Az ablakokat lehúzhatnánk?

– Ahogy gondolod – vont vállat a férfi és rátaposott a gázpedálra.

Amint Ace lehúzta a két hátsó ablakot, azonnal megcsapott a reggeli, los angeles-i szellő. Ülve, friss levegőt lélegezve egy kicsit éberebbnek és erősebbnek éreztem magam, de a végtagjaim remegésén ez mit sem segített. Nyugalom, Shawn – nyugtattam magamat. – Minden rendben van. Nem itt és nem így fogod feldobni a bakancsot. És nem feltétlenül csak azért, mert nincs is rajtad bakancs.

Behunytam a szemeimet. Ez a röpke negyed óra, ami a partra utazást foglalta magába, éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy legalább minimális szinten összekapjam magamat. Mielőtt leparkoltunk a bejárat előtt, már mély levegőket vettem, ezzel próbáltam lejjebb tornászni a néhány perccel ezelőtt valószínűleg kétszáz körül járó pulzusomat. Büszkén vettem tudomásul, hogy ezt kisebb-nagyobb sikerrel végre is hajtottam.

Ace kifizette a sofőrt, és támasztásával támogatva a hátamat, segített kiszállni a Toyotából. Az óceánparton mindig kellemesebb, de legfőképpen tisztább volt a levegő, mint a belvárosban, arról nem is beszélve, hogy a víz hullámzása nyugtató hatással volt majd' mindenkire ezen a világon, így rám is. Ace az üres strandra sétált, én pedig néha-néha még a vállára támaszkodva követtem. Egészen a part legszéléig meg sem álltunk. Két sirály repült el felettünk, ahogy először Ace, majd én is leültünk a homokba. Néhány percig csak hallgattuk a hullámzást, aztán már épp felszólaltam volna, mikor a mellettem gondolkodó szőkeség megelőzött.

– Shawn, mi a szar történt?

Válaszolni akartam. Szavakkal, mint egy normális ember. De nem tudtam mondatokká formálni az agyamban suhanó gondolatokat. A még mindig bal kezemben szorongatott levélcsomagra pillantottam, és egy egyszerű mozdulattal Ace felé dobtam azt.

– Az ott Addison írása – tettem azért hozzá, ha esetleg nem lenne egyértelmű számára, hogy került hozzá egy köteg levél.

Ace alaposan megfigyelte a legfelső borítékot. – Hogy lehetsz ebben biztos?

Amolyan „csak ötezerszer láttam eddig életemben" pillantással sújtottam a bártulajdonost, aki vette a lapot és letette a leveleket a homokba.

– És most mit fogsz csinálni? Beledobod őket az óceánba?

– Jézusom, Cason McLean, dehogyis! – csattantam fel. – Valószínűleg ezek a levelek az utolsó bármik, amiket valaha kaptam a feleségemtől. Eszemben sincs eldobni őket.

– De a reakciódból ítélve, elolvasni sem fogod.

– Persze, hogy nem! – Végtelen tanácstalanságomban a tenyereimbe temettem az arcomat. – Azt hittem, már készen állok valami hasonlóra, hogy már kifelé jövök a gödörből, de-

– Amint megláttad az írását, mintha sosem létezett volna az előrehaladásod – fejezte be helyettem Ace a megkezdett mondatot.

– Pontosan – bólintottam. – Képtelen vagyok levelet olvasni tőle. Azon is elbőgöm magam, ha még a nevére szól valamelyik számlánk, vagy előfizetésünk, nemhogy egy nekem szóló íráson. Nem megy.

– Pedig muszáj megerőltetned magadat.

A legjobb barátom kijelentésére azonnal felkaptam a fejemet.

– Tessék?

– Nézd, Shawn – fordult úgy, hogy szemben üljön velem. – Két év. Két éve bezárkózva élsz egy hajóban, a házadtól alig néhány méterre, de mikor néztél rá utoljára? Két éve nézed, hogy folyamatosan jönnek a számlák a nevedre, de tettél ellenük bármit is? Két éve hagyod, hogy a rád hagyott étterem, ami Addie számára a legfontosabb volt, tudom jól, magától üzemeljen, mert te a közelébe se mentél. Mikor hívtad fel utoljára Levi-t, hogy minden rendeltetésszerűen működik-e? Tudod egyáltalán, hogy mi történt a felelősségeiddel az utóbbi két évben? Shawn – szorította meg a vállamat Ace. –, te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Mi szeretünk, Sullivan is, én is, megértjük, hogy gyászolsz, és segítünk neked mindenben, mert a barátaid vagyunk. De kérlek, gondolkodj el rajta, hogy hogyan tovább.

Ace szavait csak az óceán megnyugtató hullámzása, és az én szégyenkező pillantásaim követték. Ő a legjobb barátod. Csak jót akar neked. Tudom, belső hang, tudom. És valahol legbelül azt is tudom, hogy mennyire igaza van, csak ennek a feldolgozásához még időre volt szükségem. Időre, amit újfent gondolkodással tölthettem.

– Vissza kell mennem, dolgozni – tápászkodott fel Ace a homokból. – Megleszel?

Vettem egy nagy levegőt, és az óceánra bámulva feleltem: – Megleszek.

– Majd azért szólj, ha hazaértél.

Ace aggodalma valósággal megmelengette a szívemet. Egy halovány mosollyal az arcomon biccentettem, és vettem a kezembe újra a levélcsomagot, amíg a legjobb barátom visszasétált a strand bejáratáig és szépen lassan eltűnt a szemem elől. Még itt akartam maradni. Élvezni a meghitt csendet, az óceán illatát, a homok melegét és a tudatot, hogy amíg nem indulok haza, minden ilyen nyugalomban fog maradni.

Amíg nem indulok haza.