Amint tudatosul bennem a probléma, azonnal odamegyek a fiúhoz.
-Isaac, Isaac. Itt vagyok, nincsen gond. Apukád nem bánthat. Ketten vagyunk, és együtt.-simogatom az arcát, ami valamennyire működik, de csak abban segít, hogy a levegőt lassabban veszi. Megpróbálom felnyomni a tetőt, de túl messze van, nem érem el. A képességeimmel felemelni is csak résnyire tudom. Próbálkozom, de hátha anyáék észreveszik a problémát.
-Isaac, segítened kell. Egyedül nem bírom.

Feláll és kétségbeesetten próbálkozik, de neki meg csak a fél tenyere éri el a tetejét. Többre jut mint èn, de nem sokkal. Az egyik oldalsó fémfalhoz megy és ütni kezdi utána a karmaival vágni. Én is mennék neki segíteni, mert hátha akkor tudunk lyukat vágni az oldalára. De hirtelen megfordul és nekem ront. A sárga szemeivel néz rám, a hegyes fogaival az arcomhoz közelít, kezei a vállamat fogják meg amibe belemélyednek a karmai. Eleresztek egy könnycseppet és a szemébe nézek. Megint eszembe jut amit láttam azon az estén amikor az erdőben feküdtem. Isaac gyerekkora. Az anyukája. Az apja, az a szörnyű ember. Ő is az èn szemembe nèz és kezd lenyugodni.
-Sosem értettem mit szeretett anya apában.-hörgi nehezen, majd ijedten elenged.
-Hallottad amit gondoltam?-kérdezem.
-Igen, csak...ne most. Előbb jussunk ki.-kér meg.
Újra nekiesünk az oldalának és egy lyukat karcolunk rajta. Egyesével ki is férünk rajta. Isaac mélyeket lélegez és mögöttem jön. Amikor meglátom Irist megfordulok és Isaac vállába temetem az arcom. A földön kiterülve fekszik, vértócsa a fejénèl a nyaka természetellenes tartásban a szemei fennakadtak és a lábai teljesen összeakadtak. Nem mozog a mellkasa. Szörnyű látvány, de rossz ember is volt. Nem lehet ilyet kívánni senkinek.
-Istenem, ez olyan szörnyű.-sírom el magam, a kabátja gallérjába kapaszkodom és ő védelmezően átkarol.
-Nem ez szörnyű, ő maga volt szörny. Menjünk arrébb.-noszogat, viszont én érzem, hogy Iris testét nézi. Mi járhat a fejében? Talán undor, vagy megvetés.
-Csak egyszer tudnám, mire gondolsz.-próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. De a zokogásom miatt, meg-meg kell állnom levegőt venni.
-Elveszne a varázs, de nyugi. Nem kell miatta sírnod. Inkább menj anyukádhoz.-fogja meg a vállam és anya felé fordít.
-Nem hiszem el.-kezdek el szipogni anya felè tartva.
-Nehéz is.
Átkarolom, ami nem tart sokáig, mert nem engedi.
-Büdös vagyok, izzadt és nem tudom hol vagyunk. Otthon, biztonságban majd ölelkezünk. Egyenlőre csak a felülmúlhatatlan boldogság és keserűség az, ami a felszínre törhet. Megnéztem a nagynénédet. Most végre önmaga.-mondja ki a szavakat amik ólomsúlyként koppannak az elmémben.
-Nem hittem volna, hogy új jelentést tudsz adni néhány mondatnak.-fogom meg a kezét. Ő bátorítóan megszorítja az én tenyeremet, utána szinte teljesen egyszerre fellélegzünk.
-Nagyon örülünk az egymásra találásnak, de Lizi tudnál segíteni?-töri meg a hangulatot Deucalion. Ő felmutat az egyik póznára amin a kamera van. Ki kell szednünk a kártyáikat, ha eddig nem láttak meg bennünket persze. Bár azért szerencsére eltűnt a nap. Nem látszódunk annyira. Felrepülök és kiszedem. A biztonság kedvéért mèg azért nèhány kábelt is kihúzok.
-Az irodában ahol ezek vannak nem lehet még esetleg nyom?-kérdezem. Aztán meglátom Isaacet kijönni a kezében egy csomó technikai kütyüvel.
-Elintèztem, de menjünk vissza a többiekhez.-mondja Isaac majd hirtelen megtorpan.-Anyukádat vidd haza, eddig azt hitték halott. Nem támadhat fel nagy hirtelen.
-Csak azt mondtuk eltűnt, viszont a temetése megtörtènt.
-Akkor inkább a kórházba vidd. Szerintem ráfér. Mind a mentális, mind a fizikai ápolás. Melissa ebben a legjobb.-mondja Deuc meggyőzően.
-Rendben. De veletek megyek, majd Stilest hozzátok ki a dzsip miatt. Ott fogjuk várni.-mondom majd mindhárman elindulunk. Anya támaszkodik rám és úgy megyünk. Ki van száradva és éhes is, de nincsen nálam semmi. Az ideút rövidebb, mint a vissza. De nem kell csalódnom. Stiles zihálva rohan felénk.
-Hogy élte túl? Minden rendben? Örülök, hogy újra látom.-hadarja el a fiú majd a volán mögé ül és a kórház felé megyünk. Anya percről percre rosszabbul néz ki. Ebben a kocsiban hátul meg csak ketchup és benzin van, meg persze ragasztószalag. Egyiknek sem tudom hasznát venni jelen pillanatban. Csak ébren tartom anyát, amikor beérünk a parkolóba ketten bevisszük őt Stilessal. Először nem szivesen foglalkoznak velünk, de amikor aztán anya kidobja a taccsot. Szobát kap és ágyat, meg elviszik kivizsgálásra. Szeretném tudni az mit takar, de nekem az jut, hogy a Sheriff kérdéseket tesz fel.
-Ugye 2 hete tűnt el. Hol találtátok meg?
-Egy épülő irodaházban. Viszont biztosan állíthatom, hogy ott csak 2 napot töltött el.-mondom, ő pedig leírja szóról szóra.
-Biztosan? Mármint tudod...?-súgja a fülembe a kérdését. Ennyi idő után is nehezére esik elhinni és kimondani a természetfelettit. Bár, ha az én gyermekem lenne nap mint nap veszélyben, lehet inkább én is megtagadnám a létezését, minthogy rettegjek.
-Igen, teljesen biztosan állítom.
-Rendben, köszönöm. Most menj a fiamat pedig küldd ki.-szorongatja meg a vállamat. Bemegyek anya szobájába ahol infúzióra kötve beszélget Stilessal.
-Stiles, apukád hív, köszönöm szèpen amit eddig tettèl.
-Nem tesz semmit.-ölel meg majd kimegy, majd Kettesben maradunk.
-Gondoltad volna, hogy valaha ez lesz?-neveti el magát anya.
-Igazából csak reménykedtem benne, hogy létezik a termèszetfeletti. Most...a barátom egy vérfarkas, a barátaim szintèn. Az anyámat pedig elrabolta egy vérjaguár és egy szövetségese, aki hárpia. Gondoltam volna? Nem.-nevetek én is.
-Szerintem azért elég izgalmas. Legalábbis, jobb, mint az irodában.
-Szeretlek.-fogom meg a kezét. Az én szememben anya és Melissa a bátor. Mindketten törhetetlenek, a legjobbjukat nyújtják mindig. De nekik már csak mi vagyunk. A legkevesebb, hogy vigyázunk magunkra és rájuk. Bár ez nem mindig jön össze, sőt. Sokmindenkit bajbasodrunk, de valahogy mindig jó lesz a vége. Hiába, mondják, hogy egységben az erő. Egy szövetséges egy barát egy családtag. Mindig ott van ahol fontos. Úgy, ott és amikor kell.
-Találtam neked kaját, de ne gondolj semmi jóra. Csak pép, nem akarjuk kinyírni a gyomrodat.-jön be Melissa a kezében egy tálcával amin van, szalvéta, víz és egy zöld turmixolt akármi. De így is felesleges, mert anya amint megeszik egy falatot az vissza is jön.
-De azért még később próbálj meg enni. Na és mi történt?
Elkezdem mesélni a történetet onnan, hogy találtunk egy sárga kisházat.
-Igen, ott voltam egy ideig. Egyedül, bezárva. Aztán átvittek még valahova és onnan az irodaházba.
-Mintha pontosan kimérték volna az időt, hogy mikor támadunk. Tehát nem biztos, hogy meglepetést okoztunk.-gondolkodok, majd megpuszilom mindkettőjük fejét és elrohanok.
-Stiles, számítottak ránk. Lehet, hogy a többiek bajban vannak.-hadarom el gyorsan. A fiú bólint és elkezd velem rohanni. Bevágódunk az autóba és meg sem állunk az erdőig, ahol már csak csend honol.
Felrepülök és megnézem őket. Senki sehol.
-Lou gyere le! Dereknél vannak!-kiabál Stiles. A pillanatnyi sokkból, hogy eltűntek magamhoz térek.
Leszállok és aztán Derekhez megyünk.
-Mi történt?-kérdem amikor már felértünk és meglátom, hogy hellyel közzel rendben vannak. Scott kezd bele a törtènetbe, ami elkezdődik onnan, hogy mi elmentünk.
-Először Deucalion támadott ès eltèpte az egyik őrnek a torkát. Utána csak elkezdtek lőni, látszott, hogy nem szakkèpzettek csak egyszerű emberek. Akiknek  pènzt ajánlottak fel, egyszerű szegèny emberek. Amikor már mindketten kezdtünk elfáradni Kate menekülèsbe kezdett ès Maliaval rohantunk utána. De ami ott fogadott arra nincsenek szavak.-sóhajt majd gondolkozik egy pillanatig.
-Argent állt ott, fegyvert fogott a lányára. Kate fejèben egy lyuk. Mire megtaláltuk őket már halott volt, megakadályozni sem tudtuk volna. Geralt csak annyit mondott, hogy ő már nem a lánya volt. Hanem egy szörny.-fejezi be a mondandót Malia.
-Ki fog szólni Chrisnek?-kèrdezi Lydia.
-Szüksègtelen. Tudok róla, követtem apámat az erdőbe, de elvesztettem a nyomát. Már akkor sejtettem mire kèszül.-szólal meg a hátunk mögül Chris Argent.
-Ès miért? A saját lánya volt, nem lehet ennyire utálni valakit.-mondja Mella.
-Egy normális ember esetèben nem is. De Geraltról van szó. A legrosszabb pedig, hogy láttam az arzenálját. Veszèlyben vagyok mert segítek nektek ès ti is veszèlyben vagytok.
-Akkor az embereknek is ő adott fegyvert?-kèrdezi Theo.
-Attól tartok. Most csak Derekhez jöttem tárgyalni, nem számítottam ennyi emberre. Bár jobb is, hogy ennyien vagytok.
-Nekem nem hiszem, hogy sok közöm lenne ehhez, ès anyukámhoz vissza kellene mennem.-mutatok az ajtó felè. Bólintanak majd elindulok, de nem egyedül. A lèpcsőházban Isaac csapódik hozzám.
-Elkísèrhetlek?-kèrdezi.
-Ha van kedved gyalogolni.-válaszolok majd hozzábújok. Letörnènek a szárnyaim ebben a hidegben.
-Igazából remèltem elvihetlek.-mondja ès aztán elővesz egy slusszkulcsot a zsebèből. Èrtetlenül meredek a tenyerère.
-Miből telt autóra?-kèrdem.
-Az állásomból. Èjszakait vállaltam kèt ève. Tegnap vettem meg.-válaszol majd megnyomja a kinyitó gombot ès beszállunk egy új illatú fekete autóba.
-Tetszik?-kèrdezi.
Nem tudom mit gondoljak, erre spórolt ès megvette, de nem szólt arról, hogy dolgozik. Büszke rá ès nekem is annak kène lennem, de amit most érzek azt nem tudnám semmihez fogni. Kicsit csalódott vagyok kicsit haragszom ès boldog is.
-Szeretlek.-nevetek. Majd megpuszilom ès bekötöm magam. Fura egy helyzet, az èletünkre szeretnènek törni, az anyukám èpülőfèlben van ès itt nevetek. Ki èrti ezt a szerelem dolgot.