Egy újabb jó kis hétfő érkezett el. A lyukasórámon ülök Mellával kint a padon míg Scotték bent vannak történelem órán. Most, hogy megtörtént a dolog Isaacel lehet jobb is, hogy nem látom olyan sűrűn. Vagyis...csak úgy érzem, de még magam sem tudom. Olyan furcsa volt tegnap az erdőben Iris.
-Min gondolkodsz?-kérdezi Mella megbökve engem a vállával.
-Irisen...tegnap amikor az erdőben voltunk, olyan elképesztően meggyőző volt. Nem tudom miért, de úgy éreztem hinnem kell neki. És most, mindent összekutyultam.-sóhajtok.
-Ugyan, tudjuk, hogy hülye vagy. De Isaaccel miért tetted? Tudod ő szívéből szeret tèged.-mondja.
-Tudom, de úgy érzem ezt kellett tennem.-felelem.
-Ki beszélte tele a fejedet ezzel a sok marhasággal?-kérdezi.
-Iris, de igaza van.-nyomatèkosítok.
-Jézusom! Hallod amit mondasz? Dehogy van!-akad ki.
-Veled mi van?-kérdezem.
-Deucalion...egyszerűen borzalmas, most hirtelen jó apa akar lenni. Elviszi Perryt ide-oda.-avat bele a problémájába.
-Miért zavar?-értetlenkedek.
-Mert...eddig csak én voltam neki és félek, hogy elfelejti majd.-ugrik le a földre a kicsengő hallatán. Én óvatosan lemászom és aztán indulok utána.
-7 évig csak te voltál neki nem hiszem, hogy ez olyan gyorsan feledésbe merülne.-simogatom meg a hátát aztán meghallok egy suttogó hangot a fülemben.
-Louisa, gyere a bejárathoz most.-megismerem benne Iris hangját. Elnézést kérve elrohanok és meg is látom őt a lépcső legalján. Egy világoskék pulcsi van rajta egy hosszú nadrággal. A cipője nincs rajta és enyhe vér szaga van.
-Mi az, mi történt?-kérdezem.
-Megint el kell mennünk.-ragad kézen és kényszerìt, hogy vele tartsak.
-Nem, iskola van.-ellenkezem.
-Elfelejtettem milyen vagy. Akkor így mondom.-csapja magát homlokon, aztán felhúzza a karján a pulóver anyagát és a bőrében egy nagy "H" éktelenkedik. Mintha, bele lenne égetve. Ijedten elkapom a tekintetem. Nem válaszolok szóban csak bólintok aztán felül a motorra én mögé, felveszem a sisakot amit ő nem tesz meg.
-Minek?-mutat a bukóra értetlenül.
-Mert nem akarok meghalni.-válaszolok.
-Ugyan, legyél lazább.-nevet ki.
-Köszi, biztos laza lesz ha majd a fejed elkenődik a betonon.-mondom amit már nem hall mert elindultunk és a menet szél csak ügy süvít a fülünk mellett.

Nem láttam olyan sok mindent az útból mert Iris szálló haja mindent beterített, de kb. megtudtam jegyezni a fordulatokból és az időből. Ha egy esetleges menekülési útvonalra lenne szükségem. Iris leszáll vele együtt én is.
-Nem gondoltam volna, hogy már az első alkalomkor átalakulsz.-mondja és én leveszem a sisakot.
-Miért?-nézek rá.
-Mert nem szokás.-válaszol, de nekem inkább úgy tűnik hangosan gondolkozik.
-Miért jöttünk vissza?-kérdem. Ugyanott vagyunk ahol tegnap, de legalább világosban kevésbé ijesztő és jobban szemügyre tudom venni. Az áram ugyanúgy zúg mint tegnap, ugyanolyan különös érzés kerít hatalmába és ugyanolyan rosszul érzem magam.
-Ne kérdezz ennyit csak gyere.-fogja meg a kezem és átrángat a helység túloldalára ami bokrokkal és fákkal övezett. A kisház egyik fala eltakarja előlem a motort.
-Miért?-zavarodok össze, nagyon komolyan viselkedik és úgy is beszél hozzám mint egy nem kívánt állathoz.
-Istenem, eddig bírtam.-sóhajt hirtelen majd az öklével eltöri az orromat. Oldalra fordítom a fejemet és felvillannak a kék szemeim.
-Sokáig eltűrtem, hogy idegesítő vagy. Hogy a doktorok több erővel ruháztak fel, mint amivel kellett volna.-mondja miközben folyamatosan arrébb rugdos. Szerintem nincs olyan tagom ami nem sajog.
-Ezt most...?-kérdezném meg, de egy újabb ütés érkezik az arcomba. Ezután már nem bírom ki idegekkel és lerugnám őt a földre de átugorja a lábamat.
-Én nem ma jöttem le a falvédőről.-mosolyog kajánul. Majd belenyomja a talpát a hasamba. Karmolásokat ejt a vállamba. Zihálok, alig bírok lépni és az egyik szememre már a nem látok rendesen. De nem halhatok meg így. Nekirontok és csak kicsit, de sikerül megütnöm őt. Aztán Iris a semmiből a tenyerét felém tartva, mint egy vízhullámot idézve hátratántorít. Majd az állkapcsomra vág egy hatalmasat. Hátralépegetek, hogy megtartsam az egyensúlyomat, de elvesztem azt, így a falnak csapódok onnan pedig a térdeimre zuhanok. Beletérdel a nyakamba utána kapok még egy vízsugarat és beverem a házfalba a fejemet. Majd görnyedten elvesztem az eszméletemet. Újra élem az estét amikor elvittek a doktorok. Milyen boldogak vagyunk Isaacel. Én meg elhittem, hogy rossz hatással van rám. Nem tudom mit csinálok azzal a nővel ha újra meglátom. Lehet csak bemosok neki egyet. Az gyors lesz és lényegretörő. Remélem.
Még így félig holtan is rettegés kerít hatalmába a doktorok láttán. Pedig már rég nincsenek is...
Újra bevisznek abba a szörnyű pincébe. Átélem a műtétet és minden velejáróját. Azt ahogyan lekötnek majd a tűket és azt a fülsértò magas hangot.
-Nagyon fáj, eresszetek kérlek. Fáj.-nyöszörög valaki. Aztán amikor kinyitom a szemem meglátom, hogy csak én vagyok az. Csak én lehetek. Senkinek nem érzem még csak a közelségét sem. Hasogat a fejem. Csontig áztam és így tél fele megfagyok. Ha nem öl meg a fájdalom majd a testem átveszi a talaj hidegét. A ruhámat elszakította Iris így még az sem takar. Nem tudom mozdítani a végtagjaimat, és mèg mindig vérzek néhány helyen. Ami legalább még melegít valamennyit. Ilyen helyzetekben soha nem tudom mit érzek. Őrjöngjek mert átvertek,  vagy sikítsak segìtségért vagy sírjak mert hiányzik Isaac és meg is bántottam...
Lehet jobb lenne mindenkinek ha itt most meghalnék. Anya nem aggódna többet. Kevesebb stressz érné őt. Isaacről még egy gond leesne. Nem tudom aggódi-k-e most miattam mert már jócskán sötét van. A többieknek pedig nem számítok sokat. Csak egy újabb ismerőst veszítenének el. Iris pedig...az lenne neki a legjobb ha itt és most feldnám. De nem adhatom meg neki ezt az örömöt. Egyszerűen nem, ki tudja mit tenne akkor ha megkapná ezt a jutalmat? Nem szeretném kockáztatni a barátaim életèt. Az övékét nem.
Ismét elszédülök a megkísérelt mozgástól és egy hatalmas képyzakadás után ugyanott térek magamhoz.
Ha lenne annyi erőm, hogy segítséget kérjek, de elvette a mobilomat az aljas. Isaacre gondolok és, hogy mit csinálhat most. Talán van esély, hogy nem utált még meg annyira. Talán még keres is engem. Esetleg tudja milyen nyomon induljon el. Vagy már talán Irist is elkapták. Az őrsön van és éppen kihallgatják. Vagy...még csak azt sem tudják, hogy eltűntem. Fel se tűnt nekik, hogy nem vagyok sehol. Hozzászoktak. Máris. De Iris...az ő iránta érzett gyűlöletem miatt segítségért kiáltok amit csak az hallhat meg aki a közelben jár. Bár itt maximum csak Iris lehet. Az viszont nem lenne jó, ha tudná, hogy túléltem. Elkezdek mászni ami szörnyen fáj minden porcikámnak. Most nem látnám szívesen kìvülről magam.
-Tényleg? Én jöttem vissza a föld alól és rosszabbul nézel ki nálam?-először azt hiszem, hogy megint a fejemben szól ez a gúnyos hang. De nem, a valódi Theo támaszkodik egy fának. Amennyit a feldagadt szememmel látok az tényleg ő. Egy kék pólóban arrogáns tekintettel és farmerban. Már nappal van, olyan hajnal lehet. Látszik Theo lehellete.
-Szörnyen festesz. Had segítsek.-jön közelebb majd kitámolygunk egy platós autóig.
-Hogy-hogy megint itt vagy?-kérdezem mindenféle kertelés nélkül mert lehet újra el fogok ájulni. Ad egy takarót és csak utána válaszol.
-Szükség volt rám.-ránt vállat.
-Azt majd meghallgatom Scottéktól. Mit keresel itt? Az erdő szélén?-kérem számon.
-Nem hiszem. Hogy szolgálok magyarázattal. Örülj, hogy nem hagytalak megfagyni.-vágja a fejemhez aztán beszáll az autóba. Mit csinál itt? Hajnalok hajnalán? Hogy csinálja ezt? Megint?!