A kényelmes ágyamban ébredni a legjobb. Kinyitom a szemeimet, hogy megcsodálhassam a legszebb dolgot a világon. De nincs ott. Sőt, még csak nem is Isaac szobájában vagyok, hanem a New Yorki lakásunkban. Csak a pijim ugyanaz. A nappaliban vagyok, a fehér színű csempézett falak közt. Hangokat hallok, anya telefonál. Azonnal felülök és megnézem őt. Reggelit csinál, dalolgatva úgy ahogy 6 éve. De akkor én álmodom, miért tűnik ilyen valóságosnak? Vajon a természetfeletti is csak az agyam szüleménye?  Nem az nem lehet. De ha mégis?
-Anya, hol vannak Isaacék? Melissa?-kérdezem összezavarodva.
-Azt nem tudom ki az az Isaac, de Melissa Beaconben ha akarod nyáron meglátogathatjuk őket.-ahogy ezt kimondja kinézek az ablakon. Esik a hó. Tél lenne? Vagyis inkább december, minden fel van díszítve, New York hangos utcái pirosban és zöldben úsznak. De Beaconben még csak november vége van.
-De anya, mi visszaköltöztünk. A természetfeletti, Isaac, hisz tudod!-komolyan kezdek megőrülni.
-Mit álmodtál kislányom?-kérdezi egy mély nevető hang. Megfordulok és ott áll velem szemben. Apa?
 Odarohanok hozzá és átölelem.
-Úgy hiányoztál nekem, annyi mindent el kellene mondanom neked.-könnyezem össze a pulcsiját. Úgy bőgök mint még soha, újra itt van és láthatom. De ez akkor se normális.
-Csak átöltöztem, mi van veled?-néz bele a szemembe. A vadító kék szemei néznek vissza rám. De hát, apa meghalt. Néhány éve már, hogy...mi folyik itt? Engedtem a pillanatnyi csábításnak. De hát én kicsi voltam amikor elvesztettük.
-Hiányzik Melissa?-kérdi anya.
-Meg Isaac!-csattanok fel és elviharzok a szobámba a tükrömhöz. Megpróbálok átalakulni és amikor újra kinyitom. Ugyanaz a kócos hajú pijomás lány néz vissza. Akkor én álmodom? Évek óta? Teljesen össze vagyok zavarodva. Visszamegyek a szüleimhez és csendben maradok, hogy meghallgassam őket. Talán ki tudok deríteni valamit.
-Ha átöltözöl mehetünk is vásárolni.-mondja apa miközben beleharap a pirítósába. Vásárolni?
-Alig várom már, hogy felpróbálhassam a ruhát amit kinéztem magamnak.-lelkendezik anya és leül apa mellé. Ránéz a férjére és nevetve letöröl egy kis vajat a szája széléről. Ugyanúgy ahogy régen. Halkan felállok és elmegyek átöltözni, a fejemben cikáznak a gondolatok. Esetleg kómába estem volna? Felkapom a karácsonyi pulcsimat ami csak pár embernek tetszik. A szarvasfejnek ha megnyomod az orrát sípol. Sokszor mentem már az idegeire az embereknek a ruháimmal. Felveszek egy farmert és a világosbarna bokacsizmámat.
-Mehetünk?-kiált nekem apa. Megjelenek a szeme előtt és bólintok.
-Nagyon szótlan vagy, történt valami?-aggódik anya.
-Nem semmi, lehet csak rosszat álmodtam.-legyintek. Megölelnek majd elindulunk, le a lifttel és aztán beszállunk az autóba. Az hangok és a szagok is ugyanolyanok. Beszállunk az autóba és a belváros fele vesszük az irányt. Ráfordulunk az autópályára. Nagyon Deja vu érzèsem van. Bár az csak annyi, hogy egy hamis emlékkép kijavításán dolgozik az agyam így nem törődöm vele. Kinézek az ablakon és megpillantom Isaacet.
-Apa álljunk meg!-kiáltok rá. Ijedten lefékez és az autó tovább csúszik az úton. A visszapillantóban nem látom a barátomat, de egy szarvast igen. Akkor ugrik be, ez már megtörtént. Úgy igazából. Apa ebben a balesetben vesztette életét. A szarvas elénk vágott december 20.-án és aztán a szalagkorlátnak csapódtunk. Anya és én megúsztuk kisebb sérülésekkel. De a korlát éppenhogy nem gyűrte maga alá apát. A világ elkezd forogni velem egészen addig amíg sötétséget nem látok és aztán csak az nem marad.

Mi van? Meghalt valamelyik szülőd? Ne sajnáltasd magad. Nem te vagy az egyetlen.

Szólal meg a gúnyos férfias hang ami lassan az őrületbe kerget. Már nem mintha nem érezném magam most is annak.

Csak egy kislány vagy, senkinek sem számítasz. De ha többet gondolsz magadról, mint ami vagy. Elhagynak a barátaid. Rendkívül nárcisztikus vagy, foglalkozz valaki mással is. Ne csak magaddal.

Utasítgat engem a hang. Annyira ismerős, hallottam már valahol. Megpróbálok nem törődni a szavaival de azért eléggé fáj. Becsukom a szemem és koncentrálok arra, hogy felébredjek. Ez csak egy rossz álom lehet. Amikor újra kinyitom hétköznapi ruhában állok az iskolában. A New Yorki iskolámban, a folyosó közepèn. A sarkon megpillantom a barátnőmet piros felsőjében.
-Szia Rita!-ugrom a nyakába. Tudom, hogy ez csak egy tèvkép de olyan jól esik újra látni. Nem háromhetente egyszer írni neki.
-Úgy hiányoztál nekem.-simogatja meg a hátam.
-Mi újság veled?-kérdezem.
-Megtaláltam életem szerelmét.-meséli ujjongva.
-Ó.-csak ennyi jön ki a torkomon mert eközben megjelenik Isaac. Mit keresne itt? Egyáltalán miért törtènik ez?
-Szia édes.-köszön Ritának Isaac majd lesmárolja. Kikerekedett szemekkel állok  előttük.
-Szeretlek.-mondja neki Rita.
-Tudom.-fordítja felém a fejét Isaac és sárgák lesznek a szemei. Ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem. De egyiket sem tehetem fel mert elkezdenek távolodni. Csak Isaac sárga szemei villognak előttem. Mintha egy láthatatlan erő húzna el tőlük, hogy aztán megint jöjjön a sötétség.

Szomorú vagy, mert velük nem tudtad megsajnáltatni magad? Vagy mert Isaac nem szeret viszont? Ugyanolyan egoisták vagytok mind a ketten. Megérdemlitek egymást. Rühellem a barátaidat, bárcsak ne lennél annyira gyenge. Akkor még jó lennél valamire.

-Nem vagyok gyenge!-üvöltöm a semmibe. Pontosabban a velem incselkedő hangnak. Komolyan megőrültem. Fájnak a szavai, nem is tudja mennyire.

Dehogynem tudom, azért vagyok itt. De igaz, elbasztad nekem a dolgokat! Pedig jó lett volna. Gyenge vagy, egy sajnálatra méltó kis senki.

Szinte köpi a szavakat és felemeli a hangját. Elegem van ebből. Muszáj felkelnem ebből a rèmálomból. De hát ha egyszerűen nem megy, örökre itt ragadtam? A saját elmém rabjaként?
Újra forog a világ de ezúttal egy számomra ismeretlen helyen kötök ki. Egy szobában vagyok, Isaac illat van. Egy másodperc elteltével idegesen ront be az említett az ajtaján. Csak keresztülnéz rajtam. Nem lát? Meglengetem a karom előtte de semmi.
-Kisfiam, ne haragudj apádra.-kopogtat egy nő majd leül szerintem, a fia mellé.
-Anya, ez az ember nem szeret engem. Ne hagyj itt vele.-öleli meg. Isaac olyan 7 éves lehet, hosszú aranyló göndör fürtjei vannak. És sírásra álló szemei.
-Szeret ő téged, csak nehéz kimondania.-ölelgeti meg az anyja Isaacet.
-Ez szeretet?!-pattan fel és felhúzza a pólóját, az anyja riadtan a szája elé kapja a kezét. Tiszta kék és zöld a kis Isaac. Az apja verte őt. Ráncolt szemöldökkel nèzem a jelenetet.
-Ne haragudj fiam, igazad van.-bólint az anyja.-De én szeretlek téged, soha ne feledd.
-Nem fogom anya. Csak maradj velem. Szeretlek.-sír anyja ölébe Isaac.
Egy újabb ugrás következik és aztán már a temetőből megyünk haza. Isaac már 10-nek nèz ki. Szinte semmit nem változott csak karikásabb a szeme és rövidebb a haja.
-Persze hiányozni fog Annamarie de Isaac szeret engem és megoldjuk.-húzza ki magát büszkén a szemüveges apuka miközben a temetés vègén az ismerősökkel beszélget.
-Én utállak téged, nagyon!-hisztizik Isaac majd beül a kocsiba. Én is bepattanok mellé. Érdekel mond-e még valamit.
-Csak nehéz feldolgoznia az anyja halálát.-magyaráz az édesapja.
-Egy embernek mondtam, hogy szeretem és őt is elvesztettem. Soha többé nem fogom mondani senkinek.-morgolódik magában. Ezt még most se nőtte ki. De miért látom? Ezek Isaac emlékei. Akkor ezért nem mondta nekem vissza? Én hülye pedig összevesztem vele.

Látod, általában te vagy a hibás...

Kezdi el a hang de nem figyelek rá a szembe jövő fénytől. Most meghalok vagy csak képzelődöm?
Az erdőben ébredek, fájó bokával abban a ruhában amiben Lydiához mentem. Ugyanott ahol felröppentem. Legalábbis azt hittem. A fény ami jött egy elemlámpa Dr.Deatoné.
-Hol vagyok?-kérdezem. Szerintem mostmár ez a valóság mert mindenem fáj.
-Az erdőben, de gyere velem. Nem biztonságos.-állít fel. Majd beültet a kocsija anyósülésére és az állatklinikáig meg sem állít. Csak amikor megérkezünk akkor látom meg az üvegben mennyire csapzott vagyok.
-Mit kerestèl az erdőben?-kérdezi kedvesen.
-Hát...igazából...-kezdek bele a hosszú történet elmesélésébe. Mindent elmondok ami történt velem. Egészen onnan, hogy összekaptunk Isaacel odáig, hogy rámtalált. Még a hangról is beszámoltam neki. Scott azt mondta, Deatonben megbízhatok. Így a szaván fogom és kitálalok.
-Szerintem a harpüia nem kezelte jól, hogy te szerelmet vallottál neki. Ő viszont bizonytalan volt. Bár Isaac emlékét nem tudom hova tenni.-ingatja a fejét majd megvizsgál.
-Honnan tudjam mi a valóság?-teszem fel az engem legjobban égető kèrdèst.
-Vannak árulkodó jelek, az olvasás. A kezed. Ilyenek. De beszéljünk most a hangról. Mióta tart?-kèrdezi.
-Néhány hete.-mondom.
-És nem szóltál?-vonja fel a szemöldökèt.
-Persze, hogy nem. Csak egy szerelmes tini vagyok tèvkèpzetekkel.-rántok vállat. Fájdalmas az igazság.
-Scott is pont ugyanilyen volt. De aztán a helyzet megerősítette. Csak ne higyj a hangnak. Nem tudok ki szólal meg olyankor? Esetleg van rossz akaród?-kérdezősködik tovább.
-Nem...-rázom meg a fejemet. Aztán elgondolkodom. Egy valaki kèpes így hangsúlyozni és ilyeneket mondani.-Illetve csak volt, Theo Raeken.