Március 11. (Szerda)

„Sötét van. Az egyetlen fényforrás a Hold gyér fénye. Hangokat hallok a hátam mögül. Futásnak eredek. Ágak és száraz levelek ropognak a talpam alatt. Az a valami üldöz engem. A fákat kerülgetve rohanok, de egy nagyobb kidőlt fa az utamat állja. Az üldözőm pedig utol ér. Nagyjából három lépésnyire áll tőlem. Közelebb tesz egy lépést. A kapucnija az arcába van húzva, ezért nem látom az arcát és ez megrémít. - Mit akarsz tőlem? - kérdezem remegő hangon. Lassan felnéz, de csak két csillogó szempárt látok magam előtt. - Tőled nem akarok semmit - szólal meg. A hangja ismerősen cseng. - Téged akarlak - szeli át a köztünk levő távolságot és rátapad az ajkaimra. A csókja édes és mámorító. Ahogy felismerem a fiút egyből visszacsókolom. - Hülye vagy?! Azt hittem, hogy valaki megakar ölni!
- Ne haragudj - néz rám bűnbánó tekintettel. - Most az egyszer elnézem neked!
- Szeretlek, mondtam már?
- Nem elégszer - mosolygok rá és ezúttal én kezdeményezem a csókot.”
- Vivi! Ébresztő! - ébresztett apu. Álmos fejjel néztem rá. - Mennyi az idő?
- Hét óra.
- ÚRISTEN, MIÉRT NEM SZÓLTÁL?! - pattantam ki az ágyból és a szekrényemhez rohantam. - Most szóltam.
- Korábban is szólhattál volna! - kapkodtam ki a ruháimat. Megvártam, hogy apa kimenjen, majd öltözködni kezdtem. Ahogy elkészültem, fogtam a táskámat és lerohantam a lépcsőn. Elvettem egy almát és futottam a sulihoz. A távolból láttam Gabeszt. A tegnap hajnalban történtek óta nem nagyon beszéltünk egymással, ezért igyekeztem kikerülni őt, ám ehelyett nekifutottam egy oszlopnak és hanyatt vágódtam.
- Jé, most téged ütött le az oszlop? - jelent meg felettem hamar Gabesz vigyorgó feje. - Nagyon vicces - morogtam és felálltam a földről. Leporoltam magam és szó nélkül ismét futni kezdtem. A sulihoz érve fáradtan támaszkodtam meg a térdeimen. - Veled meg mi lett? - érdeklődött Márkó. - Elaludtam.
- Ahhoz képest gyorsan ideértél.
- Az volt a cél - indultam be a suliba. Rögtön a terembe mentem. Bent leültem a helyemre és elővettem egy könyvet, hogy olvassak. Vagy tízszer elolvastam ugyanazt a mondatot, hogy a fejem befogadja az infót, de ezúttal nem tudta elterelni a figyelmemet. Morogva csaptam össze a könyvet és elővettem a telefonomat.

Vivi:
Szia, ma ráérsz délután?

Leila:
Persze, de baj van?

Vivi:
Csak beszélgetni szeretnék veled

Leila:
Fiú van a dologban?

Vivi:
Yapp

Leila:
Jól van. Négykor a Starbucks-nál?

Vivi:
Tökéletes és köszönöm😊

Leila:
Az unokahúgom vagy. Bármikor ha szükséged van rám, csak szólj😉 Jó sulit és akkor délután talizunk

Vivi:
Rendben, szia!

Leila:
Szia!😘

Letettem a telefonomat és hátra dőltem a székemen. Csengetéskor bejött Czanek tanárnő.

<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>

A nap gyorsan elrepült. A suliból egyenesen hazamentem, hogy megírjam a leckémet, majd onnan elindultam a kávézóba, hogy Leilával találkozzak. Amíg a nagynénémre vártam (milyen fura leírni, hogy élő emberként beszélek róla), addig rendeltem magamnak egy Italian Roast-ot. Lassan kavargattam az italt, miközben fejben máshol jártam. A gondolataimból Leila rázott ki.
- Szia, sokat vártál? - ült le velem szembe a székre. - Nem - mosolyogtam rá, de igazából fogalmam se volt arról, hogy mióta ültem ott.
- Mesélj, mi a baj? - kérte, mire belekezdtem a mesélésbe. Mindent elmeséltem neki egészen attól a naptól kezdve mikor megismertem Tomit egészen a Gabesszel töltött napokig. Leila türelmesen hallgatott, majd mikor befejeztem egy pillanatig csendben ült. Végül megszólalt.
- Hűha. Kissé bonyolult, de azt hiszem értem.
- Igen?
- Figyelj, szerintem Gabesz a hozzád való srác.
- Miből gondolod?
- Ahogy meséltél róla, egészen úgy hangzik, mintha kölcsönös lenne az érzésetek egymás iránt. De nekem van egy olyan érzésem, - hajolt kicsit előrébb. - hogy ő már korábban kezdett érdeklődni irántad.
- Ugyan már! Milyen lenne már az? Barátok vagyunk és ennyi. Semmi több!
- Albival és Ádámmal is csak barátok voltunk. Aztán mi lett belőle?
- Öngyilkos akartál lenni - grimaszoltam. - Nem erre gondoltam! Hanem arra, hogy jártunk.
- Ajj, szerinted mit csináljak?
- Szerintem várj egy kicsit, amíg képes leszel beismerni, hogy titeket egymásnak teremtettek.
- De... - kezdtem, de Leila félbeszakított. - Most ne mondj semmit. Gondold át a dolgokat - mosolygott rám. - Jó - bólintottam. Méghogy várjak, míg be nem ismerem magamnak. Könnyű ezt mondani.

-----------------------------------------------------------

Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Arra gondoltam, hogy csinálok egy velem vagy a könyveimmel kapcsolatos mém versenyt. Ennek nem lesz tétje, de remélem sok jobbnál jobb és viccesebbnél viccesebb mémeket kapok. A mémeket messengeren vagy külön könyvbe megjelöléssel lehet elküldeni.
Ui.: A nyomozóknak kellemes nyomolvasást kívánok (szerintem tudják, hogy kikre gondolok😉)

By: Mona❤