Március 8. (Vasárnap)

Az előző rész tartalmából:

- És a mai napon 17 éve először lép fel a Demons! Mehet a buli fiatalság?! - állt be Milán a dobok mögé. - Igen! - kiabáltuk egyszerre. - Egy, két, egy, két, há' - számolt Milán, majd Albi kezdett először pengetni, majd Milán ütötte óvatosan a cintányérokat. Apu is beszállt a gitárral, végül Orsi kezdett énekelni. - Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod...

***

Klaudia mosolyogva intett Albinak, majd odament Márkóhoz és... megcsókolta. Csiszivel leesett állal bámultuk az előbbi jelenetet. Márkó nem lökte el, hanem a derekára tette a kezét.

***

- Először az anyja vette el tőlünk az apámat. Most meg ő... - csuklott el a hangja, de nem kellett tovább folytatnia, hogy rájöjjek mi a helyzet.
- Neked tetszik Márkó - értettem meg.
- Igen - bólintott.

***

Mosolyogva hallgattam, mire valaki hirtelen megfogta a kezem és megforgatott, majd szembe találtam magam Gabesszel, aki mosolyogva nézett le rám. A kezét a derekamra tette és én pedig a kezeimet a nyaka köré kulcsoltam. Így billegtünk a zenére. Mélyen egymás szemébe néztünk. Gabesz feje lassan közeledett az enyémhez. Pár milliméter volt az ajkaink közt, amikor arra kaptuk fel a fejünket, hogy az egyik gitáron elpattant a húr.

***

- 17 év után már meg sem ismered a húgodat? - mosolygott apára, aki falfehér lett. - Lehetetlen. Ő halott... - remegett meg a hangja.
- Pedig én vagyok az, Levi. A húgod, Leila - mondta a nő, mire bennem megállt az ütő. A nagynéném, akit halottnak hittem... igazából él?!

<><><><>

- Nem létezik! Te nem Leila vagy! A kezeimben fogtam a holttestét! - kiabált apa indulatosan. - Pedig én vagyok az - lépett lassan közelebb a nő. - Hazugság! Túladagolásban halt meg! Leila már 17 éve halott!
- Levi, nyugodj meg! - kérte a nő.
- Nem fogok! Nem... fogo... k - apa kezdett instabilan állni, majd egyszercsak összeesett. - Apa! - térdeltem mellé. - Valaki hívjon mentőt! - kértem, miközben óvatosan pofozgattam az arcát. Gabesz kapott először észbe és már tárcsázta is a számot. - Sietnek - mondta, miután lerakta a telefont. - Apu, kérlek kelj fel! - kezdtem könnyezni. - Jézusom mi történt?! - jött le rémülten anya.
- Összeesett.
- Mitől?!
- Tőle - mutattam a nőre, aki sápadtan nézte a földön fekvő állítólagos bátyját. - Én... én csak... - hebegte zavartan. - Tűnjön már el innen! - kiabáltam rá. - Nem látja, hogy elég bajt okozott?! - néztem rá sírva. Ekkor jött meg a mentőautó. Apát feltették a hordágyra, mi pedig kocsival mentünk utána. A kórházban apát betolták az egyik vizsgálóba, hogy megvizsgálják, majd áttolták egy kórterembe. - Hogy van a férjem?! - kérdezte anya kétségbeesetten az egyik orvostól. - A férjének semmi baja, csak stressz hatására eszméletét vesztette, de hamarosan magához fog térni. Utána még elvégzünk néhány vizsgálatot és ha gondolja az úr, akkor már ma haza is mehet.
- Be lehet menni hozzá? - szipogtam.
- Persze - mosolygott rám kedvesen és elment. Azonnal bementünk hozzá. Mélyen szuszogott. - Mondja el valaki, hogy mi történt - ült le anya az ágy melletti székre. Mi pedig elkezdtük mesélni, hogy pontosan mi volt.
- Úristen, ezt nem hiszem el!
- Mi se.
- Dehát, mi ott voltunk a temetésén!
- Elhiszem, de voltak már olyan esetek, hogy valaki x nappal később magához tért a halálból.
- De ez nem egy scifi film, hanem a valóság! A nagynénéd 17 éve meghalt. Egy erdőben találtuk meg rengeteg üres gyógyszeres dobozzal! - mondta anya, mire kinyílt az ajtó és a nagyi dugta be a fejét. - Siettünk, ahogy csak tudtunk. Mi történt vele? - érdeklődött, mire mi is elmeséltük, hogy mi történt. - Nem tudta?
- Te tudtál erről?! - akadtam ki.
- Én is csak tegnap tudtam meg Vivikém. Tegnap délután eljött hozzám és mindent elmondott nekem.
- Nem szeretnék rosszindulatúnak tűnni, de biztos, hogy ő a te lányod Leila? Mert akár csaló imposztor is lehet - vetette fel anya, amiben volt valami. - Nem. Ő tényleg az a Leila. Az én kislányom! Tegnap volt alkalmam beszélni vele és elmondott mindent.
- Mi mindent? - fújtattam dühösen.
- Ezt ő akarta ma elmondani nektek.
- Nem bízok benne.
- Tami, te is ott voltál a temetésen... szerinted miért nem nyitott koporsós szertartás volt?
- Nem tudom. Gondolom, hogy mindenkinek úgy maradjon meg az emléke, ahogy utoljára látta.
- Nem! Hanem, mert üres volt az a nyamvadt koporsó!
- Ezt is a kis kamu Leila mesélte be? - dünnyögtem. - Igen, és nem hazudott.
- Miből veszed?
- Anyai megérzés - tette a szívére a kezét a nagyi. Ekkor apa mocorogni kezdett. - Apa! - öleltem meg rögtön, ahogy magához tért. - Mi történt? - kérdezte értetlenül. - Hogy mi történt? Elájultál, mert kiderült, hogy Leila igenis él.
- Dehát... - kezdte apa, de a nagyi közbeszólt. - Nincs semmi, de fiacskám! A húgod tényleg él!
- Anya, ezt nem hiheted el! Lehet, hogy be akart csapni téged az a nő!
- Anyu is ezt mondta - mondtam, csak úgy mellékesen. - Levikém, higgy nekem! Egy anyai szív megérzi az ilyet.
- Jó, nem kötekszek - sóhajtotta apa.
- Szólok egy orvosnak, hogy magadhoz tértél - állt fel anya és kiment. Nem sokkal később egy orvossal tért vissza. Mi kimentünk a folyosóra és vártunk.
- Hihetetlen egy szülinap - roskadtam le az egyik székre. - Emlékezetes az egyszer biztos - ült mellém Gabesz. A fejemet a vállára hajtottam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Ha valaki nekem reggel azt mondja, hogy él a nagynéném, akkor a képébe vágtam volna, hogy ezzel rohadtul nem kéne szórakoznia. De hát... a nagyi azt állítja, hogy az a nő, aki délelőtt nálunk járt az bizony az ő lánya, apa húga, anya sógornője és az én nagynéném, egyszemélyben Leila.
- Végeztünk a vizsgálattal - jött ki a doki apától. - Töltsék ki a papírokat és mehet is haza Szabó úr.
- Köszönjük doktor úr!
- Ugyan, ez a munkám. Viszlát! - ezzel elment, majd apa jött ki az ajtón.
- Mehetünk?
- Persze - bólintott. Együtt indultunk el a recepcióhoz. - Sajnálom, hogy elrontottam a szülinapod - karolta át a vállam apa. Hitetlenül néztem rá.
- Ez nem a te hibád! Ha annak a nőcskének nem lenne feltűnési viszketegsége, akkor meg se történt volna!
- Az a nőcske, állítólag a nagynénéd.
- És gyakorlatilag? - néztem rá kérdő tekintettel, mire csendben nézett le rám. - Fogalmam sincs.

Március 9. (Hétfő)

Reggel csengetésre keltem fel. Álmosan másztam ki az ágyból és az órára néztem. - Mi a penészes abáltszalonna?! - meredtem az órámra, ami negyed hatot mutatott. Ekkor ismét csengettek. Morogva indultam le a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, de csak egy doboz volt az ajtónk előtt. Felemeltem és körbe néztem. Sehol senki. Becsuktam az ajtót és a konyhába mentem. Kinyitottam a dobozt és egy rózsa lapult benne, alatta egy kisebb dobozka. Kivettem a dobozt és kinyitottam a tetejét. Egy apró balerina emelkedett fel egy halk dallamra. Amikor teljesen kint volt a táncos lány elkezdett forogni és hangosabban szólt egy lassú zene. Valahonnan ismerős volt a dallam, de nem emlékeztem, hogy honnan.
„Egy színpadon álltam. Előttem tele volt a nézőtér. Egy dallam csendült fel a hátam mögött. A közönség tapsolni kezdett. Éreztem, ahogy egy kéz kulcsolja az ujjait az én ujjaimra és mosolyogva nézett rám. - Menni fog! Hiszek benned, Rebeka! - mondta a fiú. Olyan 17-18 éves lehetett. - Erre nem állok készen!
- Dehogyisnem! Csak hunyd le a szemeid és énekelj! Gondolj az anyukádra, aki mondhatni páholyból nézi. Gondolj az apukádra, aki ott van a közönség soraiban! Gondolj azokra, akik szeretnek és gondolj az álmaidra!
- Megpróbálom - bólintottam félve. A dallam felcsendült és énekelni kezdtem." - Vivi? Mit csinálsz idelent hajnalok hajnalán? - hallottam apa hangját, mire én ijedten csaptam le a zenedoboz tetejét. A lágy dal azonnal elhalt. - Csengettek és ez jött - mutattam a dobozra. - Van valami aláírás rajta?
- Mindjárt nézem - néztem a dobozba és egy lap volt benne. - Boldog szülinapot, Vivi! Remélem lesz ennél jobb szülinapod is. Nincs aláírás, hogy ki küldte - tettem le a lapot az asztalra.
- Mindegy. Ha már fent vagy, akkor készülődj a suliba - adott egy puszit a fejem búbjára. Bólintottam és felmentem a szobámba készülődni. Hamar elkészültem. Fogtam a táskámat és lementem a konyhába. Csináltam reggelit, majd elkezdtem ráérősen enni. Amikor végeztem elmosogattam és elindultam a suliba. Ráérősen ballagtam az iskolába, mert időn annyi volt, mint a tenger. Na jó, talán annyi azért még sem, de bőven ráértem. Útközben zenét hallgattam, majd a sulihoz érve megálltam a fiúknál. - Sziasztok!
- Hali! Jó volt a szombati buli - vigyorgott Will. - Csak mert a faterom volt a dobos - tette hozzá Zoli.
- Az én faterom meg Vivié pedig gitároztak - szólalt meg Márkó is.
- Jövőre, majd mi tartjuk a szülinapi koncertedet - kacsintott Márk.
- Mi volt tegnap? Apa mondta, hogy mégse mentetek étterembe, mert Levi kidőlt.
- Hát az van, hogy... lehetséges a nagynéném él.
- MIVAN?! - akadtak ki a fiúk. - Tegnap egy nő állított be hozzánk és azt mondta, hogy ő Leila, a nagynéném.

- Úristen! Ezt nem mondod komolyan?! - akadt ki Márkó. - De!
- Nem csodálom, hogy Levi kidőlt ettől a hírtől.
- De mégis, hogy a francba lehetséges ez??
- Nem tudom - tártam szét a karjaimat. - És a nagyi is azt állítja, hogy ő az.
- Na várj... akkor ok nélkül utáltuk Tamást? - kérdezte Márk.
- Dehogy! Ő kajak szemét alak - legyintett Márkó. - Az biztos - értettem egyet vele. Ekkor érkezett meg Gabesz is. - Sziasztok! Apukád, hogy van? - fordult felém kíváncsi tekintettel Gabesz. - Jól. Kicsit felkavarta a hír, de azért jól van.
- Ennek örülök - mosolygott rám kedvesen. Nem sokkal később bementünk a suliba. Rögtön a terembe mentünk, mert nyelvtannal kezdtünk.

<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>

A nap unalmasan és csiga lassan telt. Ahogy kicsengettek az utolsó óráról (tesiről) páran elmentünk a mekibe. Egész jól éreztem magam a barátaimmal. Sokat röhögtünk és beszélgettünk. Olyan négy óra fele Gabesszel elindultunk haza felé.
- Aztán ijedtemben leestem az ágyról - mesélte nevetve azt, hogy mi volt a reakciója, amikor megkapta Matteo-t mikulásra. - Tényleg? - nevettem én is, azonban hamar abbahagytam, mert kamu Leila állt a kapunkban. - Beszélj vele - mondta Gabesz.
- Nem!
- Miért?
- Mert az én nagynéném halott!
- Dehát a mamád mondta, hogy...
- Lehet, hogy őt átrázta, de engem nem fog - ráztam meg a fejem. - Azért próbálj vele beszélni. Hátha tényleg ő az és nem halt meg 17 éve.
- Ahj, oké. Beszélek vele! - adtam be a derekam. - Ez a beszéd! - mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra és elment. - Miért csinálod mindig ezt? - ráztam meg a fejem és odamentem a nőhöz. - Nincsenek itthon, tehát akár el is mehet - mondtam a nőnek rá se nézve. - Nem is az apukádhoz jöttem.
- Akkor? - kérdeztem, miközben a kaput akartam kinyitni. - Hozzád - amint kimondta, félbehagytam a mozdulatot. - Én se vagyok itthon - vágtam rá némi fázis késés után.
- Ühüm, persze - kuncogott. - Beszélni szeretnék veled.
- Ugyan miről? - néztem rá először mióta hozzám beszél. - Szerintem tudod te azt jól - nézett mélyen a szemembe. A tekintete kicsit hasonlított... nem, ez egy imposztor csaló! - Nem, nem tudom.
- Tudom nehéz elhinni, de tényleg a nagynénéd vagyok. Kérdezz valamit! Bármit!
- Hány naplót írt a nagynéném?
- Hármat.
- Melyik volt az utolsó naplóbejegyzése?
- Tizenegyedik osztályban a szülinapomon, amikor anya és Csabi bejelentette, hogy lesz egy kistestvérünk és akkor szakított velem messengeren Ádi és akkor akartam öngyilkos lenni, ami nagyjából sikerült is.
- A nagynéném bízott eleinte a nagyapámban?
- Az én apámat nem igazán szerettem. Csabiban pedig eleinte nem bíztam, mert azt hittem, hogy meg akar ölni minket, de aztán kiderült, hogy pont ő akart ettől megvédeni minket.
- Még nem végeztünk - feleltem, majd kinyitottam a kaput és bementem. A nő követett. Bementünk a házba és a nappaliban folytattam a "kihallgatást". - Hány barátja volt és, hogyan értek véget azok a kapcsolatok?
- Először az egyik végzős sráccal Adriánnal jártam, aki szilveszterkor a szemem láttára csalt meg. Aztán Albival, aki Ádira féltékeny lett és szakított velem, majd átment a Toldiba tanulni. Ádit, meg ugye már elmondtam.
- Mit kapott apa Leilától? Ezt csak és kizárólag hárman tudják. Kik?
- Egy fekete gitárt kapott tőlem még kilencedikben bocsánatkérés gyanánt és csak Albit avattam be a tervembe. Tehát Albi, az apád és én tudtam erről - válaszolta. Igazából, már a védelmezős résznél tudtam, hogy ő az, mert erről csak Csabi papa, a nagyi, apa és Leila tudott. Csendben ültem előtte. Próbáltam megfogalmazni a kérdéseimet, amik a fejemben cikáztak, de sehogy se tudtam értelmesen összerakni. Talán egyet sikerült. - Hogy lehetséges, hogy élsz? Azt hittük meghaltál.
- Nagyon magam alatt voltam, miután Ádám telefonon és pont a szülinapomon dobott engem. Akkor mindent kilátástalannak gondoltam és azt hittem, hogy ha véget vetek az életemnek, akkor minden könnyebb lesz. Nem lesz több csalódás vagy hazugság és fájdalom. Akkor ez tűnt az egyetlen kiútnak. Megtettem. Bevettem azt a sok gyógyszert és úgy gondoltam örökre lehunyhatom a szemeimet. De fent valaki igazán másképp akarta az életem alakulását.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy...

*Leila visszaemlékezése*

Láttam a fényt az alagút végén és elindultam felé. Azonban egy hang megszólalt a fejemben. ~ Ne tedd ezt! Nem adhatod fel! Küzdj inkább tovább és mutasd meg, hogy milyen erős vagy valójában!
Nem hallgattam rá, hanem tovább sétáltam a vakító fehérség felé. De a talaj a talpam alatt remegni kezdett. Mi történik? Miért nem tudok tovább menni? A feketeség helyét az emlékeim villantak fel. Amikor a barátaimmal voltam. Az összes pozitív emlékem. Ökölbe szorítottam a kezem és visszafordultam. Futni kezdtem, majd nekimentem valaminek és hirtelen kipattantak a szemeim és a levegőért kapkodva néztem körbe. Egy lepedő volt rajtam és egy ágyon feküdtem, ami mozgásban volt. Halkan nyöszörögni kezdtem. Óvatosan lehúzták a fejemről a lepedőt, majd a fiatal nővér velőt rázó sikolya visszhangzott az egész épületben. Több orvos jött hozzánk.
- Mit sikoltozik maga?!
- Él! A halott lány él! - mondta sokkos állapotban a nő. Az orvosok rám néztek, majd egy sötét barna hajú férfi jött oda hozzám. - Apa? - suttogtam rekedtesen. - Hogy lehetséges ez?! Dehát huszonnégy órája állapítottuk meg a halál beálltát - ráncolta a szemöldökét a doki. - Vigyék be egy kórterembe, de sürgősen! - adta ki az utasítást az orvos. - Ő a lányom! Vele mehetek?
- Menjen - mondta és elment. Engem betoltak egy kórterembe és apa hitetlenül nézett rám. - Kislányom!
- Mit csinálsz itt?
- Tegnap holtan találtak téged egy erdőben.
- Tényleg?
- Igen! Úristen, ez hihetetlen!
- Apa kérhetek tőled egy szívességet? Vagyis inkább kettőt?
- Persze mi lenne az?
- Ne áruld el senkinek, hogy élek és, hogyha kijutok innen, akkor... eltudnál vinni az országból?
- Miért?
- Szeretnék új életet kezdeni egy idegen országban, ahol senki se ismer engem.
- Amerikához mit szólnál?
- Tökéletes - bólintottam fáradtan. Hogy lehetséges az, hogy egy nap halál állapot után fáradt legyen az ember?
- Pihenj és ne beszélj. Pihenj szépen.
- Oké - suttogtam és elnyelt az álom.

*Leila visszaemlékezésének vége*

- A temetés előtt egy nappal mentünk ki apával Amerikába. Az orvosokon és az én apámon kívül senki sem tudta, hogy élek - fejezte be a mesélést.
- Azta... ez hihetetlen.
- Igen az. De szerencsémre viszont láthattam egy amerikai ismerősömet.
- Tuti Kyle-ról van szó.
- Igen, róla - bólintott mosolyogva Leila. - De... Nem hiányoztak neked a barátaid? A családod?
- De. Borzalmasan, hiányoztak.
- Miért pont most jöttél vissza? Korábban is megtehetted volna nem?
- De, csak nem volt hozzá elég bátorságom. Három napja tértem vissza az országba, de már előtte is figyeltem az életetek alakulását, hála Levinek, aki sok képet tett fel facebookra és instára rólatok. Aztán a te profilodat is nézegettem néha és mindig arra gondoltam, hogy az apád mekkora mázlista, amiért egy ilyen gyönyörű lánya van, mint te.
- Nem is vagyok az.
- Dehogyisnem! Biztos sok fiú bolondul érted - mosolyodott el.
- Ez nem igaz - legyintettem mosolyogva, mire csipogott a telefonom, miszerint üzenetem jött.

"Vsvsvsi szhertekej!" - jött egy üzenet Gabesztől. Mivan?
"Minden oké?" - írtam le neki a választ.
"Szjetrllekdk!!"
"Gabesz, jól vagy??"
"Njdidm"
"Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy berúgtál..."
"👍" - jött a válasz.
"Részeg vagy?????!"
"Jdodnyulsls"
"Na jó, most rögtön átmegyek hozzátok!" - küldtem el, majd fogtam magam és elindultam Gabeszékhoz.
- Ne haragudj, de asszem bepiált az osztálytársam.
- Elkísérjelek?
- Ha szeretnél gyere, de nem muszáj - amint kimondtam, kinyílt az ajtó és apa lépett be rajta. - Apu el kell mennem, de beszélgessetek nyugodtan. Sietek, sziasztok! - léptem ki a házból és futva mentem át Gabeszékhez. Becsengettem, majd egy mosolygós szőke hajú nő nyitott ajtót.
- Szia, segíthetek valamiben?
- Gabesz itthon van?
- Persze.
- És bemehetek hozzá?
- Gyere nyugodtan - állt arrébb. Bementem, mire ő becsukta mögöttem az ajtót. - Pósáné Blanka vagyok, de tegezz nyugodtan.
- Szabó Vivien vagyok, Gabesz egyik barátja.
- Áh, szóval te vagy az a híres Vivi? Menj fel a szobájába nyugodtan. Épp filmet néz - mosolygott Blanka, mire megköszöntem és felrohantam. Bekopogtam, majd benyitottam. Gabesz az ágyán feküdt. A telefonja mellette hevert, ahogy Matteo is.
- Gabesz! Minden rendben? - mentem oda hozzá. Álmosan nyitotta ki a szemeit. - Te meg, hogy kerültél ide? - motyogta fáradtan. - Összevissza írtál! Mennyit ittál?
- Hát, egy üveggel?
- Mi?! Nem hánytál? Ha igen, akkor most rögtön irány a detox!
- Mi? Minek kell a detoxba menjek? - ült fel lassan. - Részeg vagy nem?
- Dehogy! - nevette el magát. Értetlenül ráncoltam a szemöldökömet. - Dehát te írtál, nem?
- Mit?
- Nézd meg a telefonodat - mondtam, mire így is tett. Értetlenül nézte a telefonját, majd Matteo-ra nézett.
- Te sunyi dög! Miért az én telefonomon kell chatelned mindenkivel? Megint.
- Mi?
- Bocsi, de Matteo imád másoknak hülyeségeket írni.
- De... dehogy?
- A gépemen szokott mászkálni néha napján.
- Oh... Akkor... ne haragudj.
- Semmi baj, de jól esett, hogy aggódtál. Jót tett a penészes szívemnek.
- Hülye! - nevettem el magam.
- Nem vagyok hülye - öltötte ki rám a nyelvét, mire elvettem egy párnát és azzal csapkodtam. Végül ő is felkapott egy párnát és kitört a párnacsata. Nem tudom meddig ütögettük egymást a párnákkal, de egy idő után már mindketten az ágyán feküdtünk.
- Tényleg aggódtál?
- Igen, de csakis az egészséged miatt. És nem akarom, hogy agyilag zokni legyél. Mondjuk nem hiszem, hogy tudnál lejjebb menni agyilag - nevettem fel, mire az oldalamba bökött. - Anyukádat! - böktem vissza.
- Érett gimnazisták vagyunk - kezdett csikizni nevetve. - Ne! Hagyj már békén! - visítottam nevetve. - Gábor! - nevettem még jobban. Amikor nem figyelt, akkor gyorsan a hátára fordítottam, ráültem a csípőjére és én csikiztem. - Ne már, Vivi! Fejezd be, mert nagyon csikis vagyok! - röhögött kapálózva. - A-a - vigyorogtam rá, miközben tovább kínoztam.
- Légyszi! - könyörgött.
- Mit kapok cserébe? - fogtam le a kezeit a feje mellett. Sokáig nem felelt, csak a helyzetünkön fordított és pillanatok alatt ő volt felül. A kezeimet ugyanúgy fogta le, ahogy én az övét pár másodperccel korábban.
- Mit szeretnél? - kérdezte dörmögős hangon. Na, a gyomrom azonnal bizseregni kezdett.
Csókolj meg! ~ gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. Gabesz némán nézett le rám. Szinte azonnal elvesztem az igéző barna szempárjaiban. - Mi az?
- Semmi - suttogtam. - Gabesz! Kértek valamit enni? - hallottam Kornél hangját. - Éhes vagy?
- Nem.
- Akkor igen! - válaszolta a válla fölött.
- Süket vagy? Azt mondtam nem - nevettem el magam. - Az lehet, de én az vagyok - mászott le rólam röhögve.
- És mit akarsz enni?
- Volna pár ötletem - nézett az ajkamra, mire én elpirultam. - De a chips se rossz ötlet.
- Melyik a kedvenced? - ültem fel az ágyon. - Hagymás tejfölös és a sajtos.
- Nekem a sós és szintén a hagymás tejfölös.
- A sós se rossz.
- Tudom.
- Jut eszembe! Beszéltél Leilával?
- Igen. Tényleg ő az. A halálból támadt fel. Szó szerint.
- Hogy? - és én elmeséltem neki mindent. A végére Gabesz leesett állal bámult rám. - Durva.
- Az - értettem egyet. Ránéztem az órájára és szinte azonnal felálltam.
- Nekem mennem kell. Holnap találkozunk! - mentem ki és így beleütköztem Kornélba, aki egy tál sajtos chipset hozott és üdítőt.
- Bocsi, sziasztok! - rohantam le a lépcsőn.

Gabesz

- Miért rohant így el? - nézett apa Vivi után. - Gondolom várják haza.
- Lehet. Nem szeretnék beleszólni a dolgaidba, de szerintem igazán szép pár lennétek és örülnék, ha egyszer a barátnődként hoznád haza - mosolyodott el sejtelmesen apa.
- Annak nálam senki se örülne jobban - mosolyogtam rá.

-----------------------------------------------------------
Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Kiderült, hogy Leila tényleg él és az is, hogy ez, hogy lehetséges. És kaptatok egy aranyos és egyben romantikus Vivesz pillanatot is😊 Vajon ki küldte a csomagot hajnalok hajnalán Vivinek? Várom a tippeket kommentbe😉

By: Mona❤