Január 15. (Szerda)

Az elmúlt pár napban felfedeztük a Velence környékén lévő településeket, tegnap pedig megint öt órát utaztunk, hogy visszatérjünk Rómába.
Reggel olyan fél hétkor keltett minket Nógrádi, hogy reggeli utána városnézés. Hullafáradtan vánszorogtunk le a római motel lépcsőjén, hogy reggelizni menjünk. A reggeli finom volt. Ahogy mindenki végzett elindultunk a városba. Először a Colosseumot néztük meg, mint fő látványosságot. - Háromból három - mosolygott rám Gabesz. - Mi?
- Láttad már a Sóhajok hídját Velencében, Júlia erkélyét és a szobrát Veronában, most meg láttad Rómában a Colosseumot. Ezeket akartad megnézni.
- Hihetetlen, hogy még mindig emlékszel ezekre - ráztam meg a fejem hitetlenül. - Miért csodálkozol ezen?
- Mert néha a saját apám elfelejti az ilyen dolgokat.
- Ne mondd vissza neki, de... korral jár.
- Én is ezt szoktam mondani neki - nevettem halkan, nehogy véletlenül megzavarjam Nógrádit. - Ha ma is kapunk szabad csavargást, akkor mutatok neked egy helyet, ami szerintem tetszeni fog neked - mosolyodott el. - Mit? - kérdeztem kíváncsian. - Pszt, nem hallom, hogy mikor harcoltak itt oroszlánokkal - pisztszegett le mosolyogva Gabesz. Többet nem kérdeztem, hanem én is odafigyeltem. Amikor véget ért a túra két óra csavargást kaptunk. Gabesz azonnal megfogta a kezem és futva rángatott maga után. Erről a There's Nothing Holding Me Back klippje jutott eszembe. Nem tudom mennyi idő telt el, míg odaértünk, de olyan 25 perc lehetett. Egy domb tetején álltunk, azalatt pedig a domboldalba vájt nézőtér és lent a völgyben pedig egy régi épület homlokzata állt. Ámulva néztem le. - Egy ókori színházhoz hoztál?! - néztem rá meglepetten. - Aha. És mitől jó az ókori színház?
- Hogy aki itt fent ült még az is látta és hallotta a színdarabot.
- Pontosan és az utóbbi minek köszönhető?
- A kiváló akusztikától - válaszoltam, mire Gabesz elmosolyodott.
- Az élet vár, ne egyedül indulj! Csak a sorsod kövesd hát, hisz az benned él. Hogy újra szállj, ne egyedül indulj! Ha a szíved kitárul, minden érzésed kiszabadul - énekelte Gabesz teljes átéléssel. Mosolyogva ráztam meg a fejem és én is énekelni kezdtem.
- Hova tartunk? Bele szédülsz. A dal úgy simogat, hisz úgy kell ez a tűz! - énekeltem egyedül, majd együtt énekeltük a refrént. - Az élet vár, ne egyedül indulj! Csak a sorsod kövesd hát, hisz az benned él. Hogy újra szállj, ne egyedül indulj! Ha a szíved kitárul, minden érzésed kiszabadul - fejeztük be az éneklést. - Ismered? - kérdezte meglepetten. - Igen - bólintottam mosolyogva. - Akiket ismerek, azok nem ismerik.
- Hát, akkor én vagyok a kivétel - mosolyogtam rá, majd elindultam le.
- Hé, várj már meg! - kiabált és utánam jött. Ahogy leértünk a színpadhoz ámulva néztem fel.
- Gyönyörű - mosolyodtam el.
- Akárcsak te...
- Hogy? - fordultam felé kérdő tekintettel. - Mondom akárcsak a tenger - mondta zavartan és láttam rajta, hogy elvörösödött. - Igen, a tenger is csodaszép. - Van egy őrül ötletem - fordultam Gabesz felé.
- Mi?
- Mi lenne ha te fel mennél a legfelső sorba, én meg itt maradnék és mondanék valamit, aztán te elmondanád, hogy mennyit hallottál belőle. Na?
- Oké, megyek - indult fel. Amikor felért, akkor leült és felmutatta a hüvelykujját jelezve, hogy kezdhetem. Mély levegőt vettem és kinyitottam a számat.

Gabesz

- Megjöttem és lettem egy kisgyerek
Nem kértem csak kaptam egy életet
Lett vágyam lett álmom bár céltalan
Mert térkép nincs hozzá, hogy merre van - kezdte énekelni Vivi. Nagyon jó hangja volt. Ha eddig nem szerettem volna, akkor ez megtette volna a hatását. - Ahogyan a szél csak szállok én is rég
Nekem az a cél mit át kell élnem még
Ne félj én értelek
Nézd én sem vagyok más
Egy út már az életem
S egy napom egy állomás
Ahogyan a szél csak szállok én is rég
Nekem az a cél mit át kell élnem még
Szabadon élek szabadon érzek
A szívemnek nincs akadály
Csak hagyom hogy égjen és vigyen a vérem
Mert szabadon semmi sem fáj! - A refrént jól énekelte ki, a hangja is tiszta volt és a levegővételre is odafigyelt. Elismerően néztem rá.
- Ne félj én értelek
Nézd én sem vagyok más
Egy út már az életem
S egy napom egy állomás
Ahogyan a szél csak szállok én is rég
Nekem az a cél mit át kell élnem még
Szabadon élek szabadon érzek
A szívemnek nincs akadály
Csak hagyom hogy égjen és vigyen a vérem
Mert szabadon semmi sem fáj!
S ha lepereg végül majd a filmen
Egy nagy mozi vár
Nem látni mást csak hogy 100 fokon égtem
S megkaptam a részem közbe minden jó volt már
Szabadon élek szabadon érzek
A szívemnek nincs akadály
Csak hagyom hogy égjen és vigyen a vérem
Mert szabadon semmi sem fáj! (2x) - fejezte be, mire vastapsot kapott tőlem és fütyültem, mint az állat. Zavartan hajtotta le a fejét. Felálltam és lementem hozzá. - Ez eszméletlen volt! - pörgettem meg a levegőben.
- Csak nem volt nagy szám, ne túlozz! - nevetett.
- Nem túlzok, mert ez az igazság - tettem le a földre. Most is megcsókoltam volna, meg minden szabad percben, de nem tehettem.
- Visszamegyünk?
- Szeretnél?
- Ühüm - bólintott. - Jól van, akkor menjünk - karoltam át a vállát és visszaindultunk a belvárosba. Miközben sétáltunk azon gondolkodtam, hogy vajon látta-e azt az üzenetet Veronában a falon és ha igen, akkor rájött-e arra, hogy én írtam azt.

Január 16. (Csütörtök)

Reggel kopogásra ébredtünk. Ginny álmosan nyitotta ki az ajtót. - Nógrádi üzeni, hogy a mai városnézés le van fújva - röhögött Adrián. - Miért? És min nevetsz? - kérdezte értetlenül Vanda. - Tegnap este Will, Zoli és Jani kissé kiidegelték és csóri másnaposan haldoklik az ágyban.
- Úristen - fogtam a fejem. - Kb, szóval ma ne készüljetek nagy túrára. De annyit megengedett nekünk, hogy a városban bóklásszunk, de legkésőbb este ötre érjünk vissza.
- Jó - bólintottunk és becsuktuk az ajtót. Én még visszafeküdtem aludni egy kicsit.

<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>

- Nézd! - rohantam egy utca zenészhez, aki gitárkísérettel együtt énekelt. Amikor befejezte, megtapsoltam és tettem a gitártokba egy kis aprót. - Grazie, signorina¹ - mosolygott rám kedvesen a férfi. Gabesz is adott neki egy kis pénzt, majd tovább mentünk. - Eszünk pizzát?
- Persze - bólintottam vidáman. Ketten elindultunk egy közeli pizzériába.
- Milyet szeretnél enni? Van Margherita, sajtos, sonkás... - kezdte sorolni, mire félbe szakítottam.
- Nekem mindegy rád bízom.
- Rendben, mindjárt jövök - ment a pulthoz rendelni. Addig én leültem egy szabad asztalhoz és a telefonomon lévő képeket nézegettem. - Ő nem tudja, de én tudom. Talán ő nem szeret, de én imádom. Mindennél jobban szeretném, hogy ő légyen az én édes párom. G+V - olvastam halkan azt a szöveget, amit Veronában láttam.
- Kivel beszélsz? - jött vissza Gabesz vidáman. - Hm? Ja senkivel, csak olvastam. - Mit?
- Ezt - lapoztam oldalra a galériában és odaadtam neki apáék üzenetét.
- Ez aranyos - mosolygott rám.
- Igen, csak elfelejtette említeni.
- Gondolom sose kérdezted.
- Egy jópárszor már rá kérdeztem, de nem árulta el.
- Hát, én úgy vagyok vele, hogy néha jobb, ha az ember maga jön rá valamire, minthogy megmondják neki a dolgokat - válaszolta komolyan. Olyan fél órával később hozták meg a pizzánkat. - Ez meg mi? - nevettem fel, ahogy megláttam, hogy a pizzánk egy mosolygós arcot formált.
- Hát örül annak, hogy megesszük - vett el egy szeletet nevetve. - Elég morbid, de aranyos - vettem el egyet én is. Jóízűen falatoztunk, majd ahogy végeztünk kifizettük és elhagytuk a pizzériát. Nagyban nevettünk, amikor a távolban egy ismerős alakot láttam. Nem... neki nem kéne itt lennie!
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Gabesz.
- Ez nem lehet igaz. Ez lehetetlen - motyogtam sokkos állapotban.

Folytatás következik...

A következő rész tartalmából:

- Te vagy az Vivi? - kérdezte hitetlenül, mire némán bólintottam. - Neked rohadtul nem itt kéne lenned! - nézett rá kissé bosszúsan Gabesz. - Bocs, de a pokol megtelt - vágta rá gúnyosan az előttem álló fiú.

***

Könnyezve ültem a lépcsőn. - Minden oké? - ült le mellém Márkó.
- Nem, nincs! - bújtam szorosan hozzá és elsírtam magam.

***

Mély levegőt vettem, amit szaggatottan sikerült kifújjak. A szemeimet lehunytam és nagyot nyeltem. Azonban egy hangra felkaptam a fejem. - Ne tedd ezt! Gondolj a családodra!
- Senkinek se tűnne fel, ha nem mennék haza - fintorogtam. - Ne beszélj hülyeségeket! Mindenkinek feltűnne!
- És? Eggyel több vagy kevesebb ember marad a Földön, nem mindegy?!
- Rohadtul nem! Kérlek beszéljük meg! - könyörgött, miközben könnyek csillogtak a szemében. Tényleg miattam sír?

***

Mosolyogva öleltem át. - Olyan idióta tudsz lenni!
- Te teszel azzá.
- Köszi, fogd rám ezt is - nevettem fel ezzel elengedve őt.
- Akkor?
- Akkor mi?
- Megtudsz bocsájtani nekem?
- Meg - mosolyogtam rá és ismét átöleltem.

-----------------------------------------------------------
Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Viviék megérkeztek Rómába, láttak és énekeltek egy ókori színházban. Vajon kivel futott össze Vivi és Gabesz Rómában? És vajon ki akar meggondolatlanságot csinálni a következő részben? Kommentbe várom a válaszokat és aki eltalálja, az tehet fel 3 kérdést a könyvvel kapcsolatban :)

By: Mona❤