Január 4. (Szombat) 2.rész

Legközelebb arra ébredtem, hogy valaki figyelt. És ez nagyon idegesített. Lassan kinyitottam a szemeimet és kissé homályosan láttam, hogy Gabesz mosolyogva figyel engem. - Jó reggelt!
- Mióta vagy fent? És mennyi az idő? - ásítottam, miközben felültem.
- Negyed tíz és én olyan egy órája ébren vagyok.
- Akkor miért nem keltettél fel?
- Olyan édesen aludtál. Nem akartalak felébreszteni - mosolygott továbbra is.
- Ezért inkább engem bámultál. Nem vagy véletlenül pszichopata? - kérdeztem gyanakodva, mire Gabesz elnevette magát. Ekkor nyávogást hallottam. - Na, megjött a másik álomszuszék is - hajolt le a földre, majd felemelt egy édes kiscicát.
- Úristen, de aranyos! - néztem a kis szőrgolyót. - Matteo-nak hívják. Mikulásra kaptam apától.
- Más csokit kap Mikire, te pedig egy macskát? Ideköltözhetek?? - nevettem el magam. - Ha szeretnél gyere - nevetett ő is. A kiscica kíváncsian mászott az ölembe, mire én megsimogattam a puha bundáját.
- Jajj de édes vagy. Bizony ám, bizony - gügyögtem a cicának, mire dorombolva dörgölőzött hozzám.
- Ő is szeret téged - állapította meg.
- Ühüm - bólogattam, mire leesett, hogy mit mondott. - Hogy érted, hogy ő is?
- Hát apa is kedvel téged.
- És?
- És mi? Ennyi nem elég? - röhögött fel. A szemeimet forgatva fordultam vissza a pici Matteo-hoz. - Bolond a gazdid ugye? - kérdeztem, mire egy vékony nyávogást kaptam válaszul.
- Igazad van - helyeseltem.
- Ne már! A macskám is ellenem van?!
- Igen, ugye kis cukika - simogattam a bundáját. - Szomorú.
- Nyugi, attól még szeri van.
- Sejtettem. Gyere reggelizni. Te is Matteo! - indult ki a szobájából, mire a cicával követtük Gabeszt. Lentről isteni illatok terjengtek felfelé.
- Jó reggelt - köszöntünk Kornélnak.
- Jó reggelt nektek is. Üljetek le, mindjárt kész a reggeli.
- Apa csinálja a világ legjobb omlettjét - suttogta Gabesz.
- Igen?
- Jaja. Ó, nyami - nézett a tányérjára, amit Kornél letett elé, majd elém is.
- Remélem ízleni fog.
- Biztos vagyok benne - mosolyogtam és bekaptam egy falatot. Isteni íze volt. - Ez mennyei! - kaptam be egy újabbat. Gabesz apukája mosolyogva figyelte, ahogy ettem. Mikor végeztünk elvette a tányérunkat.
- Ízlett?
- Nagyon! Bár csak az én apukám is ilyen jól tudna főzni! Vagy már annyival beérném, ha szimplán főzni tudna - nevettem.
- Majd elküldöm a receptet, jó?
- Ú, köszönöm szépen!
- Nincs mit - mosolygott rám kedvesen. Gabesszel felmentünk a szobájába. Fogtam a táskámat és a fürdőbe mentem, hogy átöltözzek. Gyorsan kifésültem a hajam és már kész is voltam. Kiléptem a fürdőszobából és egy mosolygó Gabesszel találtam szembe magam.
- Sose vagy szomorú?
- Eddig még nem fordult elő.
- De jó neked - indultam le a lépcsőn.
- Hogy aludtál?
- Öhm... jól. Miért? - néztem rá értetlenül, de hiba volt, mert megbotlottam és leestem volna a lépcsőn, ha Gabesz nem kap utánam és nem ránt magához. - Neked mindig is voltak szeplőid? - suttogta az arcomat figyelve. Éreztem, hogy elpirulok. - Igen, de szerencsére alig látható.
- Kár, pedig aranyosabbá tesz - válaszolta mosolyogva. Nagyot nyeltem. - Miért érdekelt, hogy hogy aludtam? - tereltem a témát a szeplőimről. - Hát nem tudom. Egész éjjel forgolódtál és valamit motyogtál álmodban.
- Mit?
- Valami olyasmit, hogy nem akarsz mégegyszer koppanni, majd azt mondtad, hogy késő, mert már bele estél valakibe - mondta, mire lesütöttem a szemeimet. Nem mondtam semmit, csak leszaladtam a lépcsőn. Felkaptam a bakancsomat és a kabátomat, majd elköszöntem és hazáig futottam. - Knowing me, knowing you
There is nothing we can do, knowing me, knowing you - énekeltem futás közben, miközben néhány könnycsepp csordult ki a szememből.

Január 6. (Hétfő)

A hétvége unalmasan telt. Apuval elmentünk bevásárolni az utazásra, majd tegnap este bepakoltam és hétkor lefeküdtem aludni.
„Nem bírtam tovább otthon maradni. El kellett menjek hozzá! Felöltöztem és elhagytam a házat. Szapora légzéssel mentem az úticélom felé. Amikor odaértem megálltam a kapu előtt. Vacogva álltam a házuk előtt és az ablakot bámultam. Sose hittem volna, hogy egyszer azért fogok itt fagyoskodni csak, hogy láthassam őt.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte értetlenül a barna hajú fiú. - Én... Én csak bocsánatot akartam kérni.
- Ugyan miért? - tette karba a kezeit, miközben semleges arckifejezéssel nézett rám. - Azért, mert bármit megtettem volna érted? Vagy pedig, mert részben miattad jutottam pár napra egy zárkába? Ó, vagy amiért megint bedőltél annak a féregnek az alattomos hálójába?! - a végét már kiabálta. Megráztam a fejem.
- Sajnálom - néztem rá könnyezve.
- Sajnálhatod is. De rám többé ne számíts, Pósa Rebeka! - mondta kissé dühösen, majd rám csapta az ajtót." Zihálva riadtam fel. Igyekeztem szabályozni a légzésemet. Mikor végre megnyugodtam megnéztem, hogy mennyi az idő. Éjfél múlt pár perccel. Visszadőltem az ágyamba és azon kattogott az agyam, hogy vajon kicsoda az a Pósa Rebeka. Hiába gondolkodtam, semmire se jutottam, ezért meg próbáltam visszaaludni. Még volt három órám, hogy készülődni kezdjek.

<<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>

Hajnali háromkor csörgött az ébresztőm. Álmosan nyomtam ki és kimásztam az ágyból. Gyorsan felöltöztem, majd levittem a bőröndömet a nappaliba. Apa már a kávéját itta és nem tűnt fáradtnak.
- Jó reggelt, Csipkerózsika.
- Neked is. Mióta vagy fent?
- Egy órája.
- Mi a bánatnak keltél olyan korán?!
- Voltam futni, mert unatkoztam.
- Persze, engem meg nem hívtál - biggyesztettem le duzzogva az ajkaimat. - Ne morcizz, inkább egyél - tett elém egy szendvicset. Leültem és jó ízűen megettem azt. Mikor végeztem a mosogatóba tettem a tányéromat. Felvettem a cipőmet és a kabátomat, majd kimentünk a kocsihoz. Apa betette a csomagtartóba a bőröndömet és beültünk a kocsiba.
- Mi lesz velünk két hétig - sóhajtott fel apa, mire elnevettem magam.
- Nagyok vagytok már, tehát ellesztek. De csak addig, amíg utazgatok olaszországban!
- Értettem főnök asszony - nevetett fel apa és már hasítottunk is a reptér felé. Ahogy megérkeztünk az előcsarnokban lehetett hallani Will hangját. - Ide figyelj, Vilmos! Tedd le azt a játék kardot(?) különben nem jössz velünk! - szólt rá szigorúan Nógrádi. Na, ez az utazás is jól indul.
- Jó reggelt, sziasztok! - köszöntem az ott lévőknek. - Vigyázz magadra és legyél jó!
- Jólvan, szia apu! - búcsúztam el apától és odaálltam Márkóékhoz.
- Miről maradtam le?
- Will egy habszivacs kardot hozott és azzal idegesíti Nógrádit, hogy a hátát bökdösi - nevetett Márkó.
- Jó program lehet - nevettem fel én is. Negyed ötkor Nógrádi tapsolt jelezvén, hogy figyeljünk.

- Gyerekek, indulhatunk? - kérdezte Nógrádi. - Nem! Még Gabesz nincs itt! - szólaltam meg, mire ebben a percben futott be Gabesz. Nagyot sóhajtottam, hogy nem nélküle utazunk el. - Elnézést, csak elaludtunk.
- Semmi baj, de mostmár indulás - indult el az oszi, mire Gabesz mellettem termett. - Szombaton leléptél.
- Vásárolni kellett menjünk.
- Azért válaszolnál?
- Mire? - sóhajtottam fáradtan.
- Kiről álmodtál? - kérdezte, mire hirtelen nem tudtam, hogy mit hazudjak. Tudom, hazudni csúnya dolog, de ez kegyes hazugság. Legalábbis nekem kegyes. - Nem tudom, de valami ismeretlen lány volt, mert azt mondta, hogy Rebeka és fogalmam sincs róla, hogy ki a fene lehet - válaszoltam. Végülis nem mondta, hogy a szombati vagy a mai álmomra gondolt. - Aham - bólintott. Átmentünk az ellenőrző kapun, majd felszálltunk a gépre. Én az ablak mellé kerültem, mellém Gabesz, a legszélére pedig Szundi, aki nevéhez hűen rögtön elaludt, ahogy leült. A stewardess elmondta a tudni valókat, majd pár perccel később elindult a gép és szép lassan a levegőbe emelkedett. Nem tudtam sokáig csodálni a kivilágított Budapestet, mert hamar bealudtam.

Gabesz

Vivi egy ideig még az ablakon bámult ki, de nem sokkal azután hátra dőlt az ülésében és egy ásítás kíséretében elaludt. Mosolyogva figyeltem, ahogy alszik. - Hé, Gabesz! - kocogtatta meg a vállam Márkó hátulról. - Mi az? - fordultam hátra. - Elaludt? - biccentett Vivi felé. - Igen, miért?
- Be van csatolva az öve?
- Igen, de miért??
- Figyelj rá - kérte, de értetlenül néztem rá. - Elmondanád, hogy miért?!
- Alvajáró.
- Micsoda?
- Vivi alvajáró és régen mikor még kicsik voltunk, akkor kikelt az ágyból és felmászott az ablakban és ott állt. Nem csinált semmit, csak állt az ablakban. Apának kellett beráncigálnia onnan. Tehát néha rémisztő dolgokra képes.
- Dehát szombaton is nálam aludt és nem csinált semmit, azon kívül, hogy forgolódott és álmában beszélt.
- Fura, mert amikor Manó meghalt, akkor kisétált Manó sírjához. Rohadt ijesztő volt. Nem esett le a lépcsőn, se semmi, de nagyon para olyankor.
- Nem hittem volna.
- Akkor vigyázol rá?
- Aha - bólintottam és visszafordultam. Vivit figyeltem. Olyan édesen aludt, hogy arra nincsenek szavak. Egyszercsak nagyot sóhajtott álmában, majd felém fordult és a vállamra hajtotta a fejét, amitől álmában elmosolyodott. - Tudtam - motyogta olyan halkan, hogy alig hallottam. - Mit? - kérdeztem suttogva.
- Hogy te etted meg az utolsó sütit - suttogott ő is, mire halkan felröhögtem. - Nem ettem meg semmilyen sütit - nevettem tovább.
- De, te voltál! Láttam, hogy tömöd a kis mókus arcodba a sütit.
- Mókus arcom van? - hüledeztem nevetve. - Igen, de aranyos. Minden mókus aranyos.
- És ha nem lenne mókus arcom? Akkor is aranyosnak tartanál? - kérdeztem, de erre már nem jött válasz. - Mi van mókus arcú? - nevetett hátulról Will. - Fogd be - nevettem én is.

Vivi

- Vivi, ébredj! Megérkeztünk - rázogatta a vállam valaki. Álmosan néztem fel az illetőre. Először még homályosan láttam, de aztán kitisztult a kép és Gabesz próbált felkelteni.
- Fent vagyok - ásítottam.
- Oké. Gyere - fogta meg a kezem és elhagytuk a repülőgépet. - Ciao, Rome! - tárta ki a karjait Will, ahogy elhagyta a gépet. - Na ennek már most sok volt az olasz levegő - állapította meg Zoli, mire mindenkiből kitört a nevetés. Felzárkóztunk a többiekhez és mentünk megkeresni a csomagjainkat. - Itt van mókuska bőröndje! - röhögött Zoli, miközben odaadta Gabesz sötétkék bőröndjét. Értetlenül néztem rá. - Miért mondta azt, hogy mókuska?
- Hosszú sztori.
- Ugyan már mókus pofikájú! Avass be minket is - állt meg mellettünk nevetve Jani. - Mondd már el! Légyszi! Honnan ragadt rád ez?
- Tőled - vihogott Csiszi. Értetlenül néztem rá. - Tőlem?
- Aha! Azt... azt mondtad neki, hogy olyan az arca, mint egy mókusnak - görnyedt össze a nevetéstől Áron.
- Mi?! Mikor?? Én ilyet biztos, hogy nem mondtam! - tiltakoztam hevesen, mire Vera a telefonját mutatta felém és elindított rajta egy videót.
- Láttam, hogy tömöd a kis mókus arcodba a sütit.
- Mókus arcom van? - kérdezte nevetve Gabesz.
- Igen, de aranyos. Minden mókus aranyos. Ezzel ért véget a videó. Égővörös fejjel néztem a röhögő osztálytársaimra. - Hát ez kész - röhögött mégjobban Zoli. Sértődötten indultam el Nógrádi után.
- Ne már Vivi! - jött utánam Will.
- Ne haragudj, de nézz csak Gabeszre. Olyan... mókusos feje van - tört ki belőle mégjobban a röhögés.
- Pukkadjatok meg - mondtam már én is nevetve. És így történt az, hogy álmomban arról magyaráztam Gabesznek, hogy olyan az arca, mint egy mókusnak. No comment. Mindenki követte Nógrádit, majd megállt és névsor olvasást tartott.
- Hol van Csaba? - ráncolta a szemöldökét értetlenül. - Dehát még a Ferihegyen láttam - nézett körbe Adrián. Ekkor Jani telefonja csörrent meg. Felvette és kihangosította.
- HOL A JÓ ÉDES ANYÁM KÍNJÁBA VAGYTOK?! - ordított a telefonba Csabi. - A római reptéren. Miért, te hol vagy? - kérdezte Jani. - HOGY A MELYIKEN?! ÉN A VELENCEI REPTÉREN ÁLLOK, HOGY SZOMORODNÁTOK MEG!!!!
- Hogy kerültél a velencei járatra? - érdeklődött Nógrádi. - Kedves tanár úr, úgy kerültem ide, hogy az a kevés inteligenciahányadossal rendelkező János azt mondta, hogy a B6-os kaputól indul a gép!
- Dehát mi a B8-as kapuhoz mentünk. De miért maradtál le?
- Mert hugyoznom kellett azért! - kiabált idegesen Csabi. - Jó, maradj ott és érted megyünk - mondta Nógrádi, mire megszakadt a vonal. - Csóri gyerek.
- Mindenki induljon ki és kettes sorban menjünk, mert több gyereket nem akarok elhagyni a két hét folyamán! - nézett ránk szigorúan.
- Tanár úr! Fogjuk egymás kezét? - kérdezte Zoli, mire mi elröhögtük magunkat. - 9.C most kezd elegen lenni belőletek - morogta és elindult a kijárathoz. Elfoglaltuk a bérelt kisbuszt és elindultunk a velencei reptérre. Az út 5 órába és 18 percbe telt, de olyan negyed 12-re odaértünk. Csabi idegesen nézte, ahogy begördül elé a busz, majd beszállt. - Na végre! Már azt hittem itt kell leélnem az életemet! - ült le egy üres helyre.
- Elnézést a kellemetlenségért, de legközelebb szólj, hogyha elmész a mosdóba.
- Jó - motyogta Csabi.
- Na, mivel semmi kedvem visszamenni Rómába, hogy aztán valamikor megint visszajöjjünk, ezért Velencében kezdjük a kirándulás első pár napját. Indultunk el egy szálláshelyre. Fél órát utaztunk, amíg megálltunk egy kis barátságosnak tűnő panzió előtt. Mindenki kiszállt a kisbuszból és a csomagjainkkal indultunk be. Belül egy recepciós pult fogadott minket, ami mögött egy vidám napbarnított bőrű fekete hajú lány állt. - Jó napot! Miben segíthetek? - kérdezte a lány (természetesen olaszul). Nógrádi elmondta, hogy szobát szeretne foglalni 21 főre.
- A szobáink 4 személyesek, de szerencséjükre van egy ötszemélyes szobánk is, ami szabad.
- Ez nagyszerű.
- Rendben. Töltse ki az adatlapot - adott az oszinak egy lapot és egy tollat. - Hola Chica - támaszkodott a pultra Márk. - Nagy Márk! Ne inzultáld a fiatal hölgyet! - szólt Márkra Nógrádi. - Spanyol vagy?
- Nem. Magyar - válaszolta Márk vigyorogva. - Éhes? - kérdezett vissza a lány. Ezen elnevettük magunkat. Hiába keverik össze a külföldiek a Hungry-t a Hungary-vel, de azért vicces volt. Nógrádi hamar kitöltötte az adatlapot, majd kifizette a szállásunkat és megkapta a kulcsokat. A szoba beosztás így nézett ki:
241-es szoba: Márk, Márkó, Will, Gabesz
242-es szoba: Jani, Áron, Szundi, Nógrádi
243-as szoba: Adrián, Csabi, Geri, Zoli
244-es szoba: Vera, Vanda, Laura, Zoé
245-ös szoba: Ginny, Csiszi, Janka, Inez és én. Mindenki ment elfoglalni a szobáját. Mi a lányokkal ámulva néztünk szét, mert egy lepukkant, szebb napokat is látott szobára számítottunk, de ez hihetetlenül szép volt. A falak halvány barack színűek voltak. Volt bent TV, öt ágy, öt csokoládé barna éjjeliszekrény, egy hatalmas üvegajtó két nagy ablak között és másik helyiségbe nyíló ajtó. Inez ment megnézni, hogy amögött mi van. - Úristen, micsoda fürdőszoba! - sikkantott egy aprót. Egy emberiként mentünk oda és tényleg jól nézett ki. Mindenki elfoglalt egy ágyat (én az ablak mellettit választottam). Kipakoltuk a legfontosabb dolgainkat az éjjeli szekrényeinkre. Kopogást hallottunk, majd benyitott Nógrádi.
- Ha végeztetek a pakolással, akkor gyertek ki, mert elmegyünk várost nézni utána lesz két órátok barangolni a városban.
- Megyünk már - mondta Janka és kimentünk a szobánkból. Bezártuk az ajtót és lementünk a hallba. A fiúk már lent voltak. - Mit fogunk megnézni?
- A Szent Márk teret, majd a többi látványosságot. Na, indulás! - indult ki az ajtón Nógrádi. Csendben követtük. Mindenről lelkesen magyarázott. A kötelező túra végén végre kezdetét vehette a szabadidő program.
- Két óra múlva itt találkozunk a Szent Márk-székesegyháznál! - mondta Nógrádi, mire mi elindultunk felfedező útra. - Mit csináljunk? - kérdeztem Gabesztől. - Hm, nekem lenne egy pár ötletem. Gyere! - fogta meg a kezem és maga után húzott. Nem sokkal később egy gondola előtt álltunk. Gabesz kérdezett valamit a gondolástól, mire ő vidáman bólogatott, miközben azt hajtogatta, hogy „si, si signore". - Szálljon be kedves hölgyem - mutatott a gondolára, mire nevetve megráztam a fejem. - Te bolond vagy - szálltam be a fekete gondolába. - Te tettél azzá - mosolygott, majd ő is beszállt mellém. Lassan elindultunk a vízen, miközben a férfi azt a világszerte ismert dalt énekelte. - Ó szóle míjó - énekelte Gabesz is, mire elnevettem magam. Szerencsénkre a gondolás nem vette sértésnek és nem hajított bele minket a vízbe. Épp a látványban gyönyörködtem, amikor Gabesz mondta, hogy nézzek előre. Nem értettem miért kérte ezt, de megtettem. A lélegzetem is elállt, ahogy megláttam, hogy hol is vagyunk. - Úristen!
- A háromból egy kipipálva - mosolygott rám Gabesz.
- Te... te megjegyezted, hogy miket akarok látni? - néztem rá csodálkozva.
- Persze! Tudod mit szoktak mondani itt?
- Nem, mit? - kérdeztem, de választ nem kaptam, mert lágyan megcsókolt. Már harmadjára. Fázis késéssel viszonoztam a csókot.
- Oh, quanto è bello il giovane amore¹ - hallottuk a meghatott gondolás hangját. Vörös fejjel hajoltam el Gabesztől. - Non stiamo insieme² - válaszoltam olaszul. - Non ancora³ - válaszolta mosolyogva a gondolás.
- Nem válaszoltál - fordultam Gabesz felé figyelmen kívül hagyva a romantikus lelkű férfit, aki poénos kedvében lehetett, mert rázendített az olasz romantikus dalok éneklésére.
- Ami olaszországban történik, az ott is marad. Már, ha te nem szeretnéd hazavinni - kacsintott. - Miért van az, hogy akárhol vagy, mindig megzakkansz? - kérdeztem értetlenül.
- Hogy érted királylány?
- Erről beszélek! Amikor New York-ban voltál, akkor is ilyeneket írtál nekem. Aztán otthon, most meg itt!
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg valami van a levegőben?
- De. Dilixigén.
- Dilixigén? - nevetett fel. - Az meg mi?
- Amitől megbuggyansz.
- Hát... Nem a dilixigénre gondoltam azalatt, hogy van valami a levegőben.
- Akkor?
- Még mindig nem jöttél rá?
- Mire?
- Szóval nem - mosolyodott el halványan, de ez egészen más fajta mosoly volt. Szomorúbb. A gondola lassan megállt. Kifizettük az utat, majd kiszálltunk abból. Csendben mentünk egymás mellett, amit először én törtem meg. - Tudod, hogy hol vagyunk?
- Nem - nézett körbe. Elővettem a telefonomat, hogy azon megnézzük a térképet. A térképet tanulmányozva mentem egyenesen előre, de eltévedtünk.
- Hát ez csodás - morogtam.
- Nagyon eltévedtünk?
- Eléggé - bólintottam.
- De jó - mondta Gabesz. - Ha már így alakult, akkor elárulok egy titkot.
- Mit?
- Kilenc évig itt laktam.
- Mi van?! Ezt csak most mondod?!
- Bocsi, hogy nem mondtam el korábban. Még mindig szeretnél visszamenni, vagy még sétáljunk?
- Mennyi időnk van még?
- Fél óra, de ha gondolod, akkor a Szent Márk téren sétálunk egy kicsit. Jó?
- Jó - bólintottam mosolyogva. Gabesz óvatosan megfogta a kezem és így indultunk vissza. Sokat mesélt arról az időről, amikor még itt lakott a szüleivel és én örömmel hallgattam.
- Hihetetlen, hogy szinte itt nőttél fel. Úgy irigyellek!
- Igazán?
- Ühüm - bólintottam. - Ott van Márkó!
- Futás - mosolygott Gabesz és én felé rohantam. - Na mizu? - vigyorgott Márkó. - Gondoláztunk Gabesszel és átmentünk a Sóhajok hídja alatt és... és érdekes dolog történt - pirultam el.
- Micsoda?
- A gondolás pasas azt hitte, hogy mi járunk és arról magyarázott, hogy milyen szép a fiatal szerelem - nevettem el magam. Márkó is felnevetett ezen. - Az szép.
- Mindenki itt van? - kérdezte Nógrádi.
- Igen!
- Csaba is?
- Itt vagyok - motyogta Csabi, mire felnevettünk ezen. Mielőtt visszamentünk volna a szállásra elmentünk egy közeli étterembe enni. Én lasagne-t kértem. - Mennyire hiányzott az igazi olasz konyha - mosolygott Gabesz.
- Elhiszem, mert isteni! - értett egyet Will. Mikor befejeztük az evést, elindultunk vissza a szállásra. Mindenki elvonult a szobájába és lefekvéshez készülődtünk, mert legalább hajnali három óta ébren voltunk. Elmentünk fürdeni és szinte azonnal kidőltünk a fáradtságtól.

-----------------------------------------------------------
¹: Ó, milyen szép a fiatal szerelem.
²: Mi nem vagyunk együtt.
³: Még nem.

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész! Ebben a részben volt minden, gyerek elhagyás, romantika és sok vicces pillanat. Vajon, hogy fog alakulni a kirándulás többi napja?
Várom a tippeket😉

By: Mona❤