December 31. (Hétfő)

Az elmúlt hetekben nem volt semmi izgalmas. A karácsony jól telt. Egyetlenegy dolgot leszámítva... Karácsony másnapján tragikus dolog történt. „Délelőtt apa a nappaliba ment, mert csörgött a telefonja. - Igen? - szólt bele a telefonba, majd hirtelen lesápadt. - Hogy mi? Kilenc és fél tíz között? - kérdezte, mire kíváncsian néztem felé. Anya is apát figyelte.
- Jó, köszi, hogy szóltál, bár nem éppen egy ilyen hívásra vártam. Szia, anya - tette le a telefont, majd a kanapéhoz jött. Leült rá, majd az arcát a kezébe temetve kezdett rázkódni a válla.
- Mi a baj apa? - kérdeztem kíváncsian. Lassan felnézett rám. A szeme vörös volt és folyamatosan könnyezett. Mély levegőt vett, amit szaggatottan fújt ki.
- A dédnagyapád... meghalt - nézett rám, mire én nem akartam hinni a fülemnek. Nem, az nem lehet!
- Mikor?
- Kilenc és fél tíz között. Most hívott a nagyi, hogy volt bent nála a kórházban. Annyit mondott, hogy itt vagyok apa, erre sóhajtott egyet és... és szinte kilehelte az életét - kezdett újra zokogni. Anya is könnyezni kezdett, ahogy belőlem is kitört a sírás. Szorosan apához bújtam és úgy öleltük egymást sírva. Hát ilyen karácsonyunk se volt még.” A temetés január harmadikán lesz. Épp a tükröm előtt álltam, amikor pittyegni kezdett a telefonom. Megnéztem, hogy ki írt. Gabesz volt az. Az egész téli szünetet végig chateltük és neki kiönthettem a szívemet a dédivel kapcsolatban. Megnéztem, hogy mit írt, de akaratlanul is elmosolyodtam az üzenet láttán.

Gabesz:
Hiányzok neked?

Vivi:
Kinek? Nekem ugyan nem😂

Gabesz:
Kár...

Vivi:
Miért?

Gabesz:
Ó, semmi semmi☺

Vivi:
Na, mondd már el

Gabesz:
Nézz ki az ablakon😉

Erre nem írtam semmit, csak az ablakhoz rohantam, de senkit se láttam kint. Gyorsan magamra kaptam egy pulcsit, majd lerobogtam a lépcsőn. Felvettem a kabátomat, meg a bakancsomat és kimentem a hóesésbe. Kilestem a kapun, de jobbról nem láttam senkit. A hátam mögül valaki megköszörülte a torkát, majd megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam Gabesszel. Igyekeztem uralkodni magamon, de nem tudtam tovább türtőztetni magam, mert elkezdtem rohanni felé és a nyakába ugrottam. Szorosan magához ölelt. - Szia - suttogtam erőtlenül. - Szia - suttogta ő is. Nem tudom pontosan meddig álltunk ott egymást ölelve, de egy idő után eltolt magától, hogy lássa az arcom. Lassan elmosolyodott.
- Hova-hova?
- Márkóék bulijába?
- Most?
- Ja most? Nem megyek sehova, miért?
- Akkor miért vagy kisminkelve? Nem, mintha rosszul nézne ki, de szerintem smink nélkül jobban észrevehető a természetes szépséged - mosolygott, mire én zavartan lehajtottam a fejem.
- Nem akarom, hogy esetleg lássák mennyire ki vagyok bukva - suttogtam alig hallhatóan. Gabesz óvatosan az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem. - Bármi történjen, melletted leszek. Megígérem! - mondta mélyen a szemembe nézve. - Pénteken is?
- Pénteken és még azután is - erre nem tudtam mit mondani, csak megöleltem. Egy kis idő után elengedtem és picit megborzongtam a hidegtől. - Nem jössz be? Elég cidri van.
- Jó ötlet? Mert, ha az apukád engem meglátna, akkor rögtön ki is hajítana, nem?
- Dehogyis! Apa bír téged - mosolyogtam rá, majd megfogtam a kezét és behúztam a házba. - Vendéget hoztam! - kiáltottam el magam.
- Ki jött? - jött ki anya a konyhából, mire Gabesz mosolyogva intett anyunak. - Jó napot - köszönt.
- Szia, Gabesz! Milyen volt New York? - érdeklődött kedvesen anyu.
- Egész jó, csak hiányérzetem volt - sandított rám, mire hirtelen eszembe jutott valami. Szó nélkül rohantam fel a szobámba, majd a kis plüss macival mentem le. - Tessék - adtam oda neki.
- Köszi - forgatta a kis macit a kezei között. - Én köszönöm.
- Kérsz egy kis sütit? Előre szólok, hogy az almásból ne egyél, ha kedves az életed.
- Miért?
- Apa csinálta - húztam el a számat.
- Mi? Levi bá' sütött?? - döbbent meg Gabesz. - Ki emlegetett? Nahát, téged is látni erre Gabesz? - vigyorodott el apa, ahogy meglátta Gabeszt. - Jó napot tanár úr - mosolygott apára Gabesz. - Milyen volt a szünet? Jól érezted magad New York-ban?
- Egész jó volt a szünet és New York is csodás volt. És részvétem a nagypapája miatt.
- Köszönöm - bólintott apu. - Egyél sütit. Valamiért az almásból maradt a legtöbb - mondta, mire mi anyuval majdnem elröhögtük magunkat. A két fiú (apa és Gabesz) értetlenül nézett ránk, majd Gabesznek leesett, hogy apa bizony nem tudja, hogy amit a konyhában művel az egyenlő a kórházba kerülés kockázatával.
- Majd megkóstolom.
- Jólvan és készülj a tesi órákra, mert nem sokára elkezdjük a netfit felméréseket - mondta, majd visszament a szobájukba. - Egyél kókuszgolyót. Azt én csináltam - tereltem be a konyhába, majd a hűtőből kivettem a tálcányi édességet. Gabesz elvett egyet, majd bekapta az egész golyót. - Hmmm, ehmz mhehmnyei - mondta teli szájjal.
- Ennek örülök, hogy ízlik. Ezt viszem Márkóék házi bulijába.
- Mikor is kezdődik? - kérdezte, miközben egy újabb golyót vett el a tálcáról. - Kilenckor. És ne edd meg az egészet! - nevettem el magam, mert egyszerre kettőt tömött be a szájába és ettől úgy nézett ki, mint egy mókus.
- Jó - bólintott, de még egyet elcsent, mire a kezére csaptam. - Bocsi - vigyorgott, majd bekapta a golyót, mire én a többit inkább visszatettem a hűtőbe, nehogy befalja az egészet.
- Megnézünk egy filmet?
- Aha - bólintottam, majd a nappaliba mentünk és én a csatornák közt kerestem valami jó filmet.
- Mit szólsz a Különben dühbe jövünkhöz?
- Jó - bólintott, majd adtam egy kis hangot a TV-re. Hátradőltem a kanapén és Gabesszel együtt néztük az egyik klasszikus Bud Spencer és Terrence Hill filmet. Talán egy picit bealudhattam, mert arra ébredtem, hogy a fejem Gabesz vállán pihen, miközben ő átkarolta a vállam és az ő feje az enyémen pihent. Takaró is volt rajtunk, de ki hozta? Lassan az órára pillantottam, ami háromnegyed kilencet mutatott. - Gabesz ébredj! - ráztam meg a vállát, mire felriadt.
- Mi az? Jönnek az ufók? - kérdezte kómásan. - Nem, de nézd meg mennyi az idő - mutattam az órára, majd felrohantam a szobámba, hogy gyorsan összekapjam magam. A melegítőmet átcseréltem egy bulisabb ruhára. A hajamat hagytam a vállamra omlani és tettem fel egy szolid sminket. Hamar kész voltam és lesiettem a nappaliba. Gabesz épp a képek előtt állt és azokat nézte.
- Ő kicsoda? - mutatott egy fiatal barna hajú lányra, aki apa fiatal kiadása mellett állt. - Ő Leila. Ez a kép egy héttel azelőtt készült, hogy... nos, hogy öngyilkos lett volna. Apa hihetetlenül szerette. Képzelheted mennyire szar kamasz kora lehetett. Először elvesztette az egyik féltestvérét, akit Vandának hívtak, majd a szerelmét, aki után a nevemet is kaptam és anyának volt a "testvére" Timi, majd elvesztette a másik féltestvérét Leilát - meséltem a képet nézve, ahol mosolyogva nézett vissza ránk a képről. - Mindig, amikor a fényképeit nézem... mintha a mosolya mindig más lenne. Egyszer szomorúan mosolyog, egyszer vidáman és tele életkedvvel.
- Most milyennek látod?
- Boldognak.
- Gyerekek! Ha nem akartok elkésni, akkor húzzatok bele! - hallottuk apa hangját. - Oké! - kiabáltam vissza, majd bementem a konyhába a kókuszgolyóért és az ajtóhoz mentem. Gabesznek adtam a tálcát, amíg felveszem a cipőm és a kabátomat. Mikor kész voltam visszavettem a tálcát és elindultunk. A hó még mindig esett. - Óvatosan, nehogy elcsússz - mondta Gabesz.
- Nem fogok elcsúszni - néztem rá mosolyogva. Alig tíz perc alatt odaértünk Márkóékhoz. Gabesz csengetett, majd pár perccel később Albi nyitotta ki az ajtót. - Már azt hittem nem jöttök - mosolygott Albi és arrébb állt, hogy be tudjunk menni. Többen már bent voltak és vagy beszélgettek vagy táncoltak. - Hoztam kókuszgolyót - emeltem feljebb a tálcát. - Ugye nem az apád műve.
- Dehogy - nevettem el magam. - Én csináltam.
- Akkor jó - nyugodott meg és elvette a tálcát. Gabesszel beljebb mentünk. Ginny rögtön a nyakamba ugrott.
- Szia, Vivi!
- Szia! - öleltem meg a barátnőmet.
- Jöttök táncolni?
- Nem tudok táncolni - rázta meg a fejét Gabesz. - Láttad volna Zolit vagy Vivit még utolsó héten - nevetett Ginny. - Úgy ropták, mint még soha!
- Miről maradtam én le? - fordult felém mosolyogva Gabesz, mire legyintettem. - Hagyjuk. Na, gyere már! Kérlek!
- Oké - adta be a derekát. Ginny-vel behúztuk a tömegbe a fiút és elkezdtünk a zene ütemére ugrálni.
- Holnap hajnalig, ébren őrizzük álmunk! Holnap hajnalig mindent rendben találunk. Érintsd meg a lelkem mégegyszer, érintsd meg és aztán engedj el! Holnap hajnalig őszintén ölelj még, ölelj még! - énekeltük teli torokból Ginny-vel, miközben a zenére táncoltunk. Nagyon jól éreztem magam, amitől egy kicsit megijedtem, hisz nekem karácsonykor halt meg a déditatám. Most gyászolnom kéne. - Jól vagy? - tette a kezét a vállamra Gabesz. A szemébe néztem, ami aggódást sugárzott.
- Nem tudom - hajtottam le a fejem.
- Gyere ki a levegőre - vezetett ki lassan a kertbe. Sorra lőtték fel az égre a színesebbnél színesebb tűzijátékokat. Gabesz szembe fordított magával és úgy nézett a szemembe.
- Mi a baj?
- Jól érzem magam, de ez megrémít - mondtam, mire megértette, hogy mire mondom. - Szerintem a déditatád is jobban örülne, ha boldog lennél. Ilyen az élet. Születünk, élünk és a végén sajnos meghalunk.
- Tudom, de el se tudtam búcsúzni tőle - mondtam és felfelé pislogtam, hogy ne sírjam el a sminkem. - Hogy láttad utoljára?
- Még otthon volt és annyira nem tűnt betegnek.
- Szerintem jobb úgy elengedni valakit, ahogy utoljára láttad.
- Igen tudom, de azért fáj.
- Elhiszem - ölelt magához, majd egy puszit nyomott a fejemre. Ezt a szép pillanatot nem tudtuk tovább élvezni, mert Will rohant ki a házból.
- Hé, nem akartok inni valamit?
- Ugye nem alkoholra gondoltál? - húztam össze a szemeimet.
- Mi?? Éééén?! Dehogyis!
- Szóval igen.
- Aha - röhögte el magát. - Mondták már, hogy tiszta apád vagy?
- Most miért?
- Az is sokat alkoholizált. Ráadásul egy jó párszor leitatta a nagynénémet.
- Hát na. Tudod miért vagyok tiszta apám? Mert az se volt tiszta - röhögött fel. - És te se vagy az - vágta rá Gabesz.
- Ahogy mondod! Na, ha befejeztétek a romantikázást, akkor gyertek be.
- Nem romantikázunk! - szóltam utána, de csak egy "persze, persze"-t kaptam válaszul. - Nézd! - mutatott az égre Gabesz, mire felnéztem. Épp egy piros tűzijátékot lőttek fel, ami miután szétrobbant szív alakban tündökölt az égen. Mondtam már, hogy nincs jó humora a sorsnak? Nem? Hát most mondom. - Te hiszel az égi jelekben? - kérdezte hirtelen Gabesz, mire értetlenül néztem fel rá?
- Miért kérdezed?
- Csak érdekel. Volt már veled olyan, hogy valakit megkértél, hogy küldjön neked egy égi jelet, hogy mégis mi lenne a helyes döntés? - magyarázta, mire csendben bámultam az eget. Nem tudtam mit mondjak erre, mert igen volt már és Tomival kapcsolatban. Csakhát nem olyat kaptam, amilyet a szívem mélyén szerettem volna. Hogy Tomi írjon rám és mondja azt, hogy ő csak viccelt és ő is szeret engem. De nem, mert pont az ellenkezőjét csinálta. Letiltott. Vagy... pont, hogy olyat kaptam, amit a tudatalattim szeretne? Nem tudom.
- Igen, volt már - ennyit válaszoltam.
- Mikor?
- Aznap, amikor te hajnalban New York-ba mentél.
- Tényleg? És... jött valami égi jel?
- Igen.
- És mi volt az? Ha tudhatom, de ha nem tartozik rám, akkor megértem.
- Abban a percben írtál rám - feleltem és éreztem, hogy elvörösödök.
- Tényleg?
- Igen - suttogtam. - És... khm, veled volt már ilyen?
- Igen, nagyon sokszor.
- Mik voltak azok? Persze, csak ha megosztod velem, mert nem baj, hogyha nem.
- Nem hiszem, hogy neked pozitív lenne.
- Nem baj.
- Hát, amikor Márkó mesélte, hogy Tamás apja mit csinált, akkor kértem valamiféle jelet, hogy hogyan tarthatnálak titeket távolabb egymástól és akkor állt elő azzal az ötlettel Márkó, hogy üljek a helyére melléd - mesélte, mire hitetlenül néztem rá. - Mondtam, hogy nem valami pozitív.
- Semmi baj. Végülis, belátom, hogy nektek volt igazatok akkor - mondtam, mire Gabesz elmosolyodott. - A többi maradjon az én titkom. Egyszer talán elmondom.
- Jó - bólintottam, majd eszembe jutott valami. - Mi hiányzott neked a macin kívül, amikor New York-ban voltál? Erre elfelejtettél válaszolni.
- Azóta ezen kattogsz? - nevette el magát halkan. - Igen! Elárulod?
- Nem - nevetett mégjobban. - De miért? - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Kíváncsi vagyok mikor jössz rá.
- Találgathatok?
- Nem.
- Az ágyad?
- Nem válaszolok - nevetett egyre jobban. Még tettem két próbálkozást, de csak azt mondta, hogy nem fogja elárulni, mert kíváncsi lesz a fejemre, ha rájövök mi az a valami, ami még hiányzott neki. Kösz, Gabesz! - Gyere menjünk be, mert meg fogsz fázni.
- Jó - bólintottam és visszamentünk. Akkor épp Janka és Inez karaokeztak.
- Milyen a buli? - termett hirtelen előttünk Márkó. - Eddig jó!
- Király! Öt perc van még ebből az évből, szóval engedjétek el a bánatos pillanatokat, hogy csupa jóval kezdődjön az új év! - mosolygott ránk és tovább ment. - Öt perc? Hogy rohan az idő - gondolkodtam el hangosan.
- Szerintem is. Jössz táncolni?
- Persze - bólintottam és beálltunk a táncolók közé. Jó volt, mert sokat nevettem Gabeszen. A zene fokozatosan elhalkult, majd Márkó állt fel a nappaliban található kis asztalra. - Elkezdődött, hát az óév utolsó perce. Mindenki ölelje meg a másikat, valljon szerelmet vagy bánom is én, de érezzétek jól magatokat! Most pedig spuri kifelé és nézzük a tűzijátékokat - pattant le az asztalról és mindenki kivonult az udvarra. - 10! - kezdte Márkó.
- 9!
- 8!
- 7!
- 6!
- 42! - kurjantotta Adrián.
- Hülye! 4! - szólt rá Vanda.
- 3!
- 2!
- 1! - kiabálta mindenki egyszerre. Robbantak a petárdák, milliónyi fényes és színes tűzijáték jelent meg az égen és a pezsgős dugók is sorra repültek fel a levegőbe, miután hangos pukkanással kilőttek az üvegből. - BOLDOG ÚJ ÉVET!!! - kiabálta mindenki egyszerre. Valaki megfogta a karom és a fészer mögé húzott engem. Döbbenten néztem fel Gabeszre, aki elmosolyodott.
- A szívbajt hoztad rám! Azt hittem, hogy valami idegen akar elrabolni! Te nem vagy norm... - azonban a mondatot egy csókkal fojtotta belém. A kezdeti sokktól, csak álltam, de mikor kapcsoltam, visszacsókoltam. A kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, ő pedig a derekamon pihentette a kezeit. Nem tudom meddig csókolózhattunk, de levegő hiány miatt kellett elválnunk egymástól.
- Bocsánat - vakarta a tarkóját zavarában Gabesz. Megszólalni se tudtam, csak a fejemet ráztam meg és hátráltam volna, de a hátam a fészer oldalának nyomódott. Gyorsan, szinte kapkodtam a levegőt. - Mennem kell! - néztem rá és elrohantam. Nem köszöntem el senkitől, csak rohantam haza. Otthon halkan felsurrantam a szobámba és az ágyamba hanyatt dőlve és könnyezve bámultam a plafont. Ez nem volt helyes. Nem akarok több barátot elveszíteni emiatt! Legalább ő maradjon nekem! Legalább ő ne hagyjon cserben! Legalább ő ne!

-----------------------------------------------------------
Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Gabesz hazatért Budapestre és egyre több cukibb és aranyosabb pillanatuk lesz. Éjfélkor Gabesz megcsókolta Vivit, aki kissé kiborult emiatt. Vajon mi lesz ennek a szilveszteri "incidens"nek a folytatása?
Ui.: Ez a rész a Habla si puedes c. zene "aláfestésével" szerintem jobb, már hangulatilag is.

By: Mona❤