November 6. (Szerda)

Az előző rész tartalmából:

- Haza se merj jönni! Nem vagy többé a lányom! - kiabált dühösen apa és elviharzott.

***

- Jesszus, elnézést - néztem fel a férfire.
- Mit csinálsz ilyen korán az utcán? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán Ember Márk.

***

- Te mit keresel itt? Ha az apám meglát, akkor meg fog ölni!

***

- Ez a minimum, hogy melletted vagyok és törődök veled - fogta meg a kezem, miközben szembe fordított magával.

***

- Vivi, megtennéd, hogy magunkra hagysz a fiammal? Komoly dolgokról szeretnék beszélni vele.

***

- Vivi, mi most találkoztunk utoljára. (...) Apa jobb állás lehetőséget kapott Boston-ban. Holnap kell mennünk.

***

- Szeretlek téged, mióta megláttalak - mondtam ki az érzéseimet. Tomi döbbenten nézett rám, majd olyat tett, amit sose hittem volna...

<><><><>

- Most viccelsz? - kérdezte Tomi, mire megráztam a fejem. Ekkor kitört belőle a nevetés. Kezdtem kínosan érezni magam, majd mikor végre befejezte megszólalt. - Úristen, te tényleg szerelmes vagy belém? Jézusom! - kezdett ismét nevetni.
- Most miért nevetsz?
- Csak... csak azért mert ennél nagyobb viccesebb dolgot sose hallottam - törölgette a könnyeit.
- Bocs, de sose jönnék össze a legjobb lány barátommal, főleg ha olyan nagy darab, mint te - a szavai olyanok voltak, mintha szíven szúrtak volna és még egy tucatszor meg is forgatták volna benne. - Ez azért rohadt nagy bunkóság volt, amit most mondtál.
- De igaz - felelte Tomi. Erre felment bennem a pumpa. - Tudod te, hogy mennyit szenvedtem, hogy akár egy kis feleslegtől megszabaduljak, azért, hogy tetszek neked?! Rohadt sokat!
- Úgy tűnik nem használt.
- Rohadj meg, Szűcs Tamás! Soha a büdös életbe nem akarlak többé látni.
- Ne aggódj, mert nem fogsz - mosolyodott el gúnyosan. - Tudod... - néztem rá villámló tekintettel.
- Na, mit? - tette karba a kezeit. Kihúztam magam, hogy legalább a testtartásom legyen büszke, Ha már én nem érzem magam annak. - Én tényleg szerettelek.
- Én meg tényleg nem tudok ezzel mit kezdeni - vont vállat, mire én megráztam a fejem és ott hagytam. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, sírva rohantam haza. Mindenkinek igaza volt! Miért nem hallgattam rájuk?!

November 7. (Csütörtök)

Semmi életkedvem se volt semmihez. Egészen tegnap délutántól ma kora reggelig a szobámban kuksoltam és áztattam a párnámat (vagyis bőgtem). Reggel hatkor anyu jött be a szobába.
- Vivi, ideje felkelni - rázogatta a vállam anyu, de nem volt erőm hozzá.
- Nem akarok suliba menni.
- Miért? Beteg vagy?
- Igen. Fáj a szívem - temettem az arcom a párnámba és ismét kitört belőlem a sírás. - Nagyon fáj?! Mióta?? Miért nem szóltál korábban?! Hívjam a mentőket? - kezdett nyugtalankodni anya, de rögtön megnyugtattam, hogy nem úgy fáj, ahogy ő gondolja.
- Elköltözik Bostonba a szüleivel és én bevallottam neki, hogy szeretem - sírtam a párnámba. - És? Mit mondott erre?
- Kiröhögött és azt mondta, hogy sose jönne össze egy ilyen dagadt lánnyal, mint én!!
- Micsoda tapintatlan bunkó!
- Anyu, már bánom, hogy nem hittem a többieknek!
- Semmi baj, kicsikém! Tudod mit? Erre a két napra nem kell bemenned a suliba. Jó lesz így?
- Jó - szipogtam. Anya még utoljára megsimogatta a hajam és kiment a szobából. Szipogva feküdtem tovább az ágyban és csak arra tudtam gondolni, hogy a semmiért taszítottam el magamtól a barátaimat.

November 18. (Hétfő)

Nem csak azt a két napot nem töltöttem suliban, hanem a múlt hetet sem, mert belebetegedtem abba amiket Tomi mondott még akkor délután. Az osztályból senki se keresett engem és én nem mertem őket keresni. Egyedül Esztivel és Julcsival beszélgettem messengeren. Legalább ők szóba álltak velem. Csütörtökön rám írtak, hogy miért nem vagyok suliban én meg elmondtam az egészet. Nem kicsit akadtak ki. Tehát, aki ismeri Tomi apjának a múltját és azt a beszélgetést, amit velem folytatott szerdán délután, azok végleg megutálták.
Reggel a szokásos korai ébresztőmre keltem. Kimásztam az ágyból és felvettem a futós ruhámat és a telefonommal a kezemben mentem le, hogy felvegyem a cipőmet. Kimentem és elkezdtem bemelegíteni. Nyújtózkodtam egyet és elkezdtem futni. Két hete csütörtökön kihagytam a reggeli és a délutáni futásokat, de pénteken már futottam és semmit se ettem két hete csütörtök délelőtt óta. Mikor lefutottam a négy kört hazamentem és gyorsan letusoltam, majd felöltöztem és reggeli nélkül mentem el otthonról. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe és elindítottam a Princessis Don't Cry-t. Ahogy közeledtem a sulihoz, úgy rándult görcsbe a gyomrom Márkóékat látva. Remegő lábakkal mentem közelebb a fiúkhoz. Ha ezután se állnak szóba velem, akkor egyedül maradtam. Nem! Ez nem igaz, mert legalább Eszti és Julcsi mellettem vannak! Legalább ők. Köszönés nélkül mentem el mellettük, mire ők összesúgtak a hátam mögött. Igyekeztem nem összetörni, habár kétlem, hogy ennél lehetnék ramatyabbul. A suliba belépve azonnal a lépcső felé vettem az irányt. Lassan lépkedtem a termünk felé és megálltam az ajtóban. Adrián zenét hallgatott (ezt abból következtettem le, hogy rázta a fejét), Laura telefonozott, Ginny könyvet olvasott (Harry Potter és a Tűz serlege), Csabi írt vagy rajzolt, Áron és Jani pedig videót néztek és röhögtek közben. Nagyot nyelve léptem be a terembe. Páran felfigyeltek rám, de nem nagyon törődtek a jelenlétemmel. Lehajtott fejjel mentem a padhoz, ahol ezentúl egyedül fogok ülni. Leültem a helyemre és elővettem a nyelvtan cuccomat. - Szia - hallottam egy halk és bátortalan hangot. Felnéztem és Ginny nézett rám. - Szia - suttogtam erőtlenül. - Hogy vagy?
- Őszintén? Szarul
- Márkó mondta, hogy ne keresselek, mert így hátha megjön az eszed. Ne haragudj - hajtotta le a fejét Ginny.
- Nem haragszok, de nem lett volna erre szükség - ráztam meg a fejem. Ginny értetlenül nézett rám. - Hogy érted?
- Igaza volt! - tört ki belőlem az elmúlt időszakban sokadjára a sírás. Ginny rögtön átölelt, én pedig a vállán sírtam tovább. - Nem lesz semmi baj! - vigasztalt a vörös hajú lány. Ekkor jöttek be a fiúk. - Miért sírsz? - jött oda hozzánk Márkó. Könnyezve néztem rá. Aggódva figyelte az arcomat. Rég nézett így rám utoljára. Amikor még minden rendben volt köztünk és normálisan beszélt velem. - Sajnálom, Márkó! Annyira sajnálom! - engedtem el Ginny-t, hogy Márkót öleljem át. Csitítgatva simogatta a hajam. Mikor abbahagytam a sírást és csak szipogtam Márkó kérdőn nézett rám.
- Mit csinált? - nézett mélyen a szemembe. Tomira utalt és szerintem mindenki tudta, hogy vele kapcsolatban lehet valami, hogy így ki vagyok. - Két hete csütörtökön költöztek el Bostonba - szipogtam.
- És ezért sírsz? Mert elment?
- Nem, hanem amiket mondott nekem.
- Mit mondott?
- Bevallottam neki, hogy szeretem. Erre ő kiröhögött és azt mondta, hogy sose jönne össze egy lány barátjával, főleg úgy, hogyha... ha... olyan kövér mint én! - mondtam, mire Márkónak ökölbe szorult a keze a szavak hallatán. - Hogy rohadna el az a mocskos görény! Azt merte mondani rád, hogy kövér vagy?! Elevenen nyúzom meg azt a rohadékot! - dühöngött. - Ne haragudj, hogy nem hittem nektek, de belátom, hogy nagyon nagy hibát követtem el ezzel.
- Semmi baj, nyugi - ölelt újra magához. Ebben a pillanatban csengettek és nem sokkal később Nógrádi jelent meg az ajtóban.
- Örülök, hogy meggyógyultál Vivi. Miért sírsz? - kérdezte aggódva Nógrádi. Még sose láttam ilyennek a magyar tanárt. - Szerelmi bánat - legyintett Zoli, mire mintha Nógrádi kissé lesápadt volna. Lehet csak képzelődtem. - Szóljak az iskola pszichológusnak?
- Mi?! Ennyire nem vészes a helyzet! Sőt, minden oké velem - hazudtam, mert nem voltam rendben, de ezért a dili dokihoz küldeni?! Jesszum Pepi!
- Biztos? Mert, ha szeretnéd, akkor szólok neki!
- Semmi szükség rá! De köszönöm - ültem le gyorsan a helyemre, ami már nem volt üres, mert Gabesz leült mellém. - Látja tanár úr? Kiváló társasága van - vigyorodott el Gabesz.
- Jólvan, de ha szükséged lenne egy szakemberre, akkor szólj nyugodtan.
- De tanár úr! Nem bízik az én depresszió kergető szak tudásomban? - kapott drámaian a szívéhez a mellettem ülő fiú. - Nem is vagyok depressziós - szakítottam félbe a drámáját. Erre ismét csak elvigyorodott. - Látja? Csak a közelében kell lennem és már tök happy! - válaszolta Gabesz, mire pár emberből kitört a nevetés. - Látom - rázta meg a fejét Nógrádi és ezzel befejeztük a "Vivit dili dokihoz kell küldeni, pronto!" témát és elkezdődhetett az óra. Nyelvtan után mindenki eltette a magyar cuccát.
- Nem vagy rosszul? Ne menjünk ki az udvarra? - kérdezte Gabesz.
- Nem vagyok rosszul.
- Pedig sápadtnak tűnsz - mért gyanakodva végig. - Mert az elmúlt másfél hétben ki se tettem a lábamat a szobámból - adtam meg az ésszerű választ. - Jó, de azért menjünk ki egy kicsit.
- Menj egyedül, ha szeretnél.
- A-a, mert amíg nem vagyok a fél méteres közeledben, talán megint magadba fordulsz. Nem, ezt nem tehetem meg veled. Na gyere, ne kéresd magad - mosolygott rám, majd megfogta a kezem és kivonszolt az udvarra. Lent ugyanúgy fogta tovább a kezemet. - Gabesz?
- Igen?
- Már elengedheted a kezem.
- Jó, de magadra vess, ha lefagy a kis mancsod.
- Egy: van zsebem. Kettő: nincsenek mancsaim, mert ember vagyok és nem állat.
- Oké, nem mondtam semmit - mosolygott rám. Mosolyogva ráztam meg a fejem. Csengetéskor visszamentünk a terembe, mert matek következett. Az órán a füzetbe csináltunk feladatokat. Éneken Kökény tanárnő csalódottan vette tudomásul, hogy az arany torkú Tomika távozott köreinkből, de ezt rajta kívül senki se bánta. Már én sem. Olaszon szintén a füzetbe dolgoztunk, amikor valaki hirtelen megszólalt.
- Mit is jelent az a mondat, hogy Leonardo Da Vinci ha anche eseguito l'autopsia dei morti per perquisire il corpo umano - olvasta fel az egyik mondatot, amire Zoé válaszolt.
- Leonardo Da Vinci a halottak boncolását is elvégezte az emberi test kutatása céljából. Mondjuk ez magyarul elég értelmetlenül hangzik - gondolkodott el a mondat magyar értelmén (vagy épp annak hiányán) Zoé. - Si [Igen] - sóhajtotta Rossi tanár úr. Olasz után mentünk angolra, ahol a brit kultúrát tanultuk. A nyelvi órák után mehettünk dupla tesire. Apa névsor olvasást tartott, majd mikor hozzám ért összehúzott szemmel nézett rám. - Nem vagy rosszul? Mintha sápadt lennél.
- Már mondtam neki! - vágta rá Gabesz. - Nem vagyok rosszul - feleltem, de ezt akkor még nem tudtam, hogy később mi lesz. Apa kétkedve bólintott, majd Zoéval és Márkóval bezárólag végzett a névsor olvasással. Futottunk vagy tíz kört, gimnasztikáztunk, majd berendeztük a termet a gerendázáshoz. Mindig is utáltam gerendázni. Mindig attól félek, hogy le fog szakadni alattam. Ez most sem volt másképp. Mindenki olyan természetesen ment végig, mintha csak a szilárd talajon mentek volna. Mikor én következtem, megmakacsoltam magam. - Nem! Én ezen nem fogok végig menni! Nincs az az isten!
- Ne már, hisz mindenki végig ment. Próbáld meg te is - próbált biztatni Vanda. - Nem!
- Legalább próbáld meg. Légyszi!
- Kizárt!
- Kapsz egy karót - riogatott Márkó, mert tudja, hogy sose tudnám elviselni az elégtelen osztályzatot. Morogva léptem közelebb. - Fogom a kezed - ajánlotta fel kedvesen Ginny, mire megráztam a fejem. - Ne, nem kell - tiltakoztam. Mély levegőt vettem és felléptem a zsámolyra, majd a pad gerenda részére. Lassan elindultam érintő lépéssel, de alig léptem kettőt szédülni kezdtem. Nem törődtem vele és tovább mentem. Az érintő után lendíteni kellett a lábam a pad mellett.
- Eddig jól csinálod - dicsért meg apa. A felénél le kellett guggoljak és úgy hátra fordulnom, majd felegyenesedni mérleg állásba. Ezután vissza kellett forduljak és kettőt szökdelni a keskeny fán, azonban nagyon a szélére léptem, megcsúsztam és leestem a gerendáról.
- Úristen, jól vagy Vivi?! - gyűltek körém a többiek. Forgott velem a világ és duplán láttam. - Aha - válaszoltam kábán. - Gyere az orvosiba. Fel tudsz állni? - kérdezte apa, mire aprót bólintottam. A fiúk felsegítettek és Gabesz meg Márkó elkísértek az orvosiba. Bekopogtak és bejöttek velem. - Sziasztok, miben segíthetek?
- Leesett a gerendáról - válaszolt helyettem Márkó. A védőnő bólintott. - Kísérjétek ide az ágyra, de óvatosan - kérte, mire a fiúk készségesen megtették. Lassan felültem a fehér orvosi ágyra és csendben figyeltem.
- Nem fáj a fejed vagy a lábad?
- Nem, csak szédültem, de kutya bajom.
- Nagyon sápadtnak tűnsz. Ettél vagy ittál valamit óra előtt?
- Nem.
- Eszel és iszol rendesen?
- Ööö... persze.
- Biztos?
- Igen.
- Azért mérnék egy vércukor szintet. Ha valamelyikőtök nem bírja a vért, akkor az kimehet.
- Én nem bírom! - szólaltam meg rögtön. A védőnő mosolyogva nézett rám. - Ez rád nem vonatkozik. Na add a kezed - felelte, mire én odanyújtottam a jobb kezem. Megszúrta az ujjam, de nem láttam pontosan mit csinál, mert direkt nem néztem oda. - Na lássuk az eredményt... - mondta a védőnő, majd a vércukorszint mérőnek a digitális kijelzőjére nézett. - Atya Úristen! Nem csodálom, hogy leestél a gerendáról! Mikor ettél utoljára?! - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Miért mennyi az eredmény? - kérdezte kíváncsian Márkó.
- 2,3 mmol/l. Ez 1,2 mmol/l-el alacsonyabb a normálnál.
- Mi a f... - kezdte volna Gabesz, de Márkó gyorsan befogta a száját.
- Szóval, mikor ettél utoljára??
- Lehetséges, hogy... két hete szerdán? - a válaszom inkább kérdésnek tűnt.
- Fiúk, most azonnal hozzatok ennek a lánynak valami szendvicset vagy péksütit a büféből! - nézett a fiúkra, akik elrohantak kajáért. - Te pedig szépen elmondod, hogy miért nem eszel - fordult felém. - Mert nem vagyok éhes.
- Mégegyszer. Miért nem eszel?
- Azt mondták, hogy kövér vagyok és így próbáltam meg könnyebben fogyni. De futottam és sportoltam is mellette!
- Te nem vagy kövér, de ha így folytatod, akkor kórházba is kerülhetsz vagy akár éhen is halhatsz, ha ezek után se eszel.
- De, ha eszek valamit, akkor az rövid időn belül vissza köszön.
- Hánytatod magad?
- Régebben igen.
- Mostanában nem?
- Nem, mert nem eszek, de volt már olyan, hogy akkor is hánytam, amikor nem ettem semmit.
- Biztos a gyomor sav miatt. De mostmár muszáj lesz enned, mert nem szeretnélek elkeseríteni, de így könnyebben fogsz hízni, mert a szervezeted azt szokta meg, hogy ritkán vagy egyáltalán nem kap ételt és tartaléknak raktározza el, ha például egy almát eszel meg. Érted?
- Igen - bólintottam. Ekkor értek vissza a fiúk egy rántott húsos szendviccsel.
- Tessék - adta a kezembe Márkó, de nem bírtam rá nézni se. - Vivi, muszáj enned! - kérte Gabesz. - De nem bírok még rá nézni se, nemhogy megenni!
- Biztos, mert nagyon finomnak tűnik. Nyami nyami - bontotta ki a csomagolásból a szendvicset Márkó.
- Akkor legalább ezt a nyalókát edd meg, hogy ne essen lejjebb a vércukorszinted - adott a kezembe egy kólás nyalókát a védőnő. Kelletlenül vettem el az édességet.
- Ígérd meg, hogy ezután rendszeresen fogsz enni!
- Ígérem.
- Jólvan. Menjetek vissza az órára - engedett el minket, mi pedig visszamentünk a tesi terembe. Mindenki rögtön felénk kapta a fejét az érkezésünkkor. - Kérlek ne mondjátok el apának! - kérleltem a fiúkat, mire Márkó megrázta a fejét.
- Erről muszáj lesz tudnia! Biztos nagyon aggódik érted!
- Mit mondott a védőnő? - kérdezte apa hármunktól. A kezemet gyorsan a hátam mögé dugtam, nehogy meglássa az ujjamat. - Vivi?
- Semmi különös.
- Tényleg, csak a vércukorszintje bungee-jumping-olt és elszakadt a kötele - vágta rá rögtön Márkó. Apa értetlenül nézett rám. - Micsoda?
- Leesett a vércukorszintem. Ennyi az egész.
- Mitől? - ráncolta a szemöldökét apa.
- Hadd válaszoljam meg a kérdést. Úgy, hogy a mi kedves Vivink - fogta meg mindkét vállam Márkó. - Rohadt régen evett már.
- Micsoda?! Jó, ezt otthon megbeszéljük! Vége az órának - fordult körbe, mire mindenki rohant átöltözni. Mikor végeztem az öltözéssel a tanári előtt álltam. Először Nógrádi jött ki. - Tanár úr, miért akart engem annyira pszichológushoz küldeni? - kérdeztem Nógráditól.
- Tessék?
- Miért akart engem pszichológushoz küldeni? - ismételtem meg a kérdést.
- Édesapád elmesélte, hogy mi történt a nagynénéddel? - kérdezte, mire bólintottam. - Nem volt buta lány, csak lusta. Azért voltam vele mindig szigorú, mert így akartam ösztönözni arra, hogy tanuljon egy kicsit, mert sokra vihette volna az életben, ha tizenegyedikben nem vet véget az életének. A 26 éves pályafutásom alatt ő volt a második diák, aki öngyilkos lett és nem akarom, hogy te legyél a következő, mert te nagyon okos és szorgalmas vagy és sokra fogod vinni. És azt se akarom, hogy az édesapád a lányát is elveszítse. A két húgát és az első szerelmét elvesztette. Csoda, hogy nem rokkant bele - mondta Nógrádi és nem hittem volna, hogy ő sose utálta Leilát. Ekkor jött ki apu. - Mehetünk Vivi?
- Igen - bólintottam. - Viszlát tanár úr - köszöntem el az osztályfőnökömtől és apuval mentünk ki a suliból. Beültünk a kocsiba, apa beindította a motort és elindultunk haza. - Mióta nem eszel?
- Október közepe fele kezdtem kevesebbet enni, de két hete szerdán ettem utoljára egy kicsit.
- Miért nem eszel? Kórházba is kerülhetsz emiatt!
- Tudom, de fogyni akartam, mert kövér vagyok.
- Ki mondta ezt neked??
- Tomi - suttogtam, mire apa hirtelen fékezett. Mögöttünk dudálni kezdtek, mert majdnem belénk szaladtak.
- Tamás?! Kibelezem azt a mocskos kölyköt!
- Nem tudod, mert Bostonba költöztek.
- Nem érdekel, akkor utána megyek!
- Semmi szükség rá.
- Nekem volt igazam, hogy Ádám kölyke nem lehet jó ember, de nem hittél nekünk!
- Tudom és sajnálom - mondtam teljes megbánással.
- Nem haragszom - mosolygott rám halványan apu. Mosolyogva néztem rá. Otthon felmentem leckét írni, majd leültem filmet nézni, mert erőm nem lett volna ma futni. Este lementem a konyhába vacsorázni. Anyu sajtos tésztát csinált és rengeteg reszelt sajt volt. Anya szedett nekem a tányéromba, majd apuval együtt azt figyelt, hogy eszek-e vagy sem. És én enni kezdtem. Először bizonytalanul kaptam be a falatot, majd egyre több kedvvel ettem. Apuék örültek annak, hogy (végre) eszek. Vacsora után elmentem fürdeni, majd lefeküdtem aludni.

-----------------------------------------------------------
Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Hivatalosan is ebben a könyvben ez lett a leghosszabb rész a 2742 szavával.
Tomi kiröhögte Vivit, a többiek megbocsájtottak neki, Nógrádi elmesélte, hogy miért is volt olyan Leilával amilyen és, hogy igazából semmi baja sem volt vele és Vivi végre újra eszik.

By: Mona❤