November 6. (Szerda)

'- Mit akarsz itt? - kérdezte flegmán Márkó. - Nem most lesz a próba?
- De, csak van egy kis bökkenő. Nem szerepelsz, ahogy az a gyökér sem.
- Mi?! Ezt nem tehetitek!
- Dehogyisnem, hisz már megtettük.
- Miért? Miért vagytok ilyenek?!
- Mert egy gyilkosnak a fiát választottad, valaki normálisabb helyett, azért.
- De ő nem olyan, mint az apja! - néztem rá a sírás szélén állva. Márkó csak hanyagul vállat vont. - Kit érdekel?
- Márkó, kérlek - könnyeztem.
- Miért veszekedtek? - jött oda hozzánk apa. Szipogva néztem tovább Márkót.
- Mert beleszeretett Tamásba - válaszolt Márkó, mire apa hitetlenül nézett rám azt várva, hogy azt mondjam, csak viccel. De nem cáfoltam. - Haza se merj jönni! Nem vagy a lányom! - kiabált dühösen apa és elviharzott. - Remélem a te Tomikád befogad, mert, hogy én nem az holt biztos - nézett rám gonosz mosollyal és elment. Sírva rogytam a földre.'
Sírva riadtam fel. Ez csak egy rossz álom volt! Nem lehet igaz - mondogattam magamnak nyugtatásképp. Kimásztam az ágyból és lementem, hogy igyak egy kis vizet. Anya lent ült az asztalnál.
- Hát te? Mennyi az idő? - kérdeztem rekedtesen. - Fél négy. Sírtál? - fürkészte az arcom.
- Nem - tagadtam azonnal, de anyut nem tudtam átverni. Túl jól ismer.
- Rosszat álmodtál?
- Igen. Márkó megutált és apunak elmondta, hogy szerelmes vagyok Tomiba, ezért apa kitagadott és azt mondta, hogy haza se merjek jönni, mert nem vagyok többé a lánya.
- Ez butaság! Akármi van, te mindig az ő pici lánya leszel és ez ellen se te se ő nem tudna tenni. Nem attól vagy a lánya, hogy kit szeretsz vagy kit nem, hanem attól, hogy mennyire is hasonlítotok.
- Ugye nem arra gondolsz, hogy egyikünk se bírja a vér látványát? - fintorogtam. - Dehogy - mosolyodott el. - Hanem arra, hogy mindketten képesek vagytok meglátni a jót másokban. Csak ő már nem tud hinni az embereknek. Nem tudja, hogy ki akar a barátja vagy az ellensége lenni. Ha a húga még élne, akkor talán minden más lenne. Ő nem lenne ilyen és...
- Talán én se lennék - szakította félbe. Anya értetlenül nézett rám. - Talán így kellett történnie mindennek - vontam vállat kedvtelenül. - De te, hogyhogy itt vagy lent és nem alszol? - váltottam témát. - Megkívántam a csemege uborkát és a mézes kenyeret.
- A micsodát?
- Csemege uborkát és a mézes kenyeret - ismételte meg és beleharapott a uborka karikás mézes kenyérbe. Nekem ettől felfordult a gyomrom. - Jó étvágyat - mondtam és felrohantam a wc-be. Kiadtam magamból mindent amit tegnap ettem (ami nem volt valami sok), majd lehúztam a wc-t. Megmostam a fogam és megpróbáltam visszaaludni.

<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>

Az ébresztőm háromnegyed ötkor szólt. Álmosan nyomtam ki és elkezdtem felöltözni. Mikor végeztem lementem felvenni a cipőmet és elmentem futni. Már a második kört futottam, amikor valakinek neki futottam és fenékre estem. - Jesszus, elnézést - néztem fel a férfire. - Mit csinálsz ilyen korán az utcán? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán Ember Márk. - Futok és te?
- Kiszellőztetem a fejem. Gyere segítek - nyújtotta a kezét, én meg elfogadtam a segítséget. Felhúzott a földről és mélyen a szemembe nézett. - Baj van?
- Nincs.
- Nekem nem úgy tűnik - méregetett gyanakodva. - Mikor is találkoztunk utoljára?
- Nem tudom. Szeptember vagy október környékén. Miért?
- Ki a fiú? Nyilván fiú van a dologban.
- Mi? Dehogy! Miből veszed?!
- Szóval nem egy srác miatt kezdtél el sportolni és fogyni.
- Ahogy mondod. És én nem fogytam, még mindig kövér vagyok.
- Eddig se voltál kövér és most se vagy az. Épp ellenkezőleg. Na, de mesélj.
- Tegnap megharagudtak rám a barátaim, mert kiálltam amellett, akit mindenki utál az apja miatt.
- Miért, mit csinált az apja?
- Miatta lett öngyilkos a nagynéném, még 17 éve - feleltem, mire összeráncolta a szemöldökét. - Tomi mellett álltál ki? És a te nagynénéd... Havasi Leila volt? - szájtátva néztem rá. - Honnan tudod?
- A barátnőm Tominak a keresztanyja, tehát én a keresztapja vagyok.
- Tényleg?!
- Igen - mosolyodott el. - Ezt nem tudtam.
- Hát mostmár igen. Legalább tudom Tomi milyen csajról beszél, amikor azt mondja, hogy talán az egész suliba egyetlen lány barátkozik vele és kiáll mellette - mosolygott Márk, mire én elpirultam. - Tomi tényleg ezeket szokta mondani?
- Igen. Nem kéne haza menned? Nem sokára suliba kell menned.
- Utálnak.
- Nem hiszem.
- Megbántottam a kereszttesómat és a többi osztálytársamat, mert Tominak ítéltem Rómeó szerepét.
- Mondta. Merre laksz, haza kísérlek - felelte, mire elindultunk haza. A kapuban elköszöntünk egymástól és bementem a házba. Felmentem letusolni, majd felöltöztem és lementem a nappaliba felvenni a cipőmet és a kabátomat, majd elhagytam a házat. Épp bedugtam volna a fülhallgatót, de a kezem megállt a levegőben, mert valaki állt a kapunkban. Pár másodpercig ledermedve álltam, majd zsebre tettem a kezem és kimentem a kapun. Tomi állt ott. - Te mit keresel itt? Ha az apám meglát meg fog ölni! - néztem rá félve. - Nyugi, nem fog - mosolygott rám kedvesen, amitől a gyomromban pici bizsergést éreztem. - Miből veszed olyan biztosra?
- Csak tudom. Gyere, mert el fogunk késni - fogta meg a kezem és elkezdett maga után húzni. - Miért jöttél ide?
- Nem örülsz nekem? - biggyesztette le az ajkait. - De, vagyis... őszintén válaszolj és ne válaszolj kérdéssel kérdésre!
- Márk mondott nekem pár dolgot.
- A keresztapád Márk vagy az osztálytársaink közül valamelyik Márk?
- A keresztapám.
- Ó, miket mondott? - kérdeztem zavartan. - Hát, hogy korán reggel összefutottatok. Mármint, hogy te futottál belé, szószerint.
- Igen - bólintottam, hogy ez így történt. - Meg, hogy szerinted haragszanak rád a többiek.
- Az enyhe kifejezés - motyogtam.
- Mi?
- Semmi. De nem kell törődnöd ezzel.
- Dehogyisnem! Hisz miattam kerültél ebbe a helyzetbe. Ez a minimum, hogy melletted vagyok és törődöm veled - fogta meg a kezem, miközben szembe fordított magával. - Semmi szükség erre - ráztam meg a fejem.
- Ugyan már, Vivi! Te vagy a legjobb barátom. Sőt, az egyetlen barátom - amint kimondta ezeket a szavakat megszűnt a varázs és a reményem is elszállt, hogy talán úgy gondol rám, mint ahogy én rá. - Aha - hajtottam le a fejem és tovább mentem.
- Mi a baj? - fogta meg a karom Tomi.
- Semmi - mondtam komolyan.
- Aha, én meg higgyem el?
- Jó lenne - vágtam rá. - Vivi, komolyan kérdeztem, hogy mi a baj - nézett mélyen a szemembe. El akartam neki mondani az igazat, de képtelen voltam rá. Nem tudhatja meg, mert különben akár a barátságunkba kerülhet és nem akartam ezt megkockáztatni. - Nem akarom, hogy bűntudatod legyen az apukád miatt, csak elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha a nagynéném még élne és ismerném - hazudtam. - Ó - ölelt magához, mire én önkéntelenül is beszívtam a kellemes illatát. Miután elengedett tovább mentünk a suliba. A fiúk kint álltak és beszélgettek. - Sziasztok - köszöntem nekik bátortalanul, de senki sem köszönt vissza. Csalódottan indultam be, de Tomi megállított.
- Mi a franc bajotok van Vivivel?! Most komolyan, azért nem szóltok hozzá, mert nem váltott engem le?! - kérdezte tőlük dühösen Tomi.
- Hallottatok valamit? - kérdezte Márkó. - Ne legyél már gyerekes! - szólaltam meg valamivel bátrabban.
- Szerintem csak a szél süvített - válaszolt Márkónak Márk.
- Menjetek a bánatba! - mondtam nekik és berohantam az épületbe. Rögtön a mosdóba mentem. Leültem a földre és kitört belőlem a sírás. Alig öt perce sírhattam, mikor kinyílt az ajtó és az a-s Eszti és Julcsi jöttek be a mosdóba. Valamin nevettek, de mikor megláttak engem rögtön odajöttek hozzám. - Jól vagy Vivi? Mi történt? Miért sírsz? - kérdezgették, de nem tudtam válaszolni annyira sírtam. Megvárták, hogy megnyugodjak én pedig elkezdtem mondani. - Az osztályom levegőnek néz... mert Tomié maradt Rómeó szerepe.
- És?
- Én játszom Júliát - fújtam ki az orrom. - Ó. De miért utálják Tomit? - kérdezte értetlenül Eszti.
- Mert az apja miatt lett öngyilkos Vivi nagynénje, Leila - válaszolta Julcsi, mire én döbbenten néztem rá, hogy mégis honnan tudja ezt az infót.
- Leila apa osztálytársa volt anno a gimiben - vont vállat hanyagul. - De szerintem nem Tomit kéne utálni ezért, hisz ő semmiről se tehet!
- Én is ezt mondtam mindenkinek, de mintha falra hányt borsó lenne, amit mondok.
- Figyi, ne is törődj velük - mosolyogott rám biztatóan Julcsi.
- Márkó nem csak ezért haragszik rám...
- Hanem még miért?
- Nekem bejön Tomi - sütöttem le a szemeimet. - Tényleg? Nahát - ámult Eszti. - Gondoltam - felelte Julcsi. - Mi?
- Látszik rajtad. Ahogy ránézel, már abból látszik. Plusz a lányok felének bejön.
- De én nem, mert csak a legjobb barátjának tart.
- Jujj, az gáz - húzta el a száját Eszti.
- Tudom - sóhajtottam miközben felálltam a földről. - Mennem kell órára.
- Jó, majd még találkozunk. És kitartást - öleltek meg a lányok, ami nagyon jól esett. Kimentem a mosdóból és bementem a termünkbe.

<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>

Az órák után Tomival ketten mentünk ki a suliból. Épp azt mesélte, hogy amikor még kicsi volt, akkor folyton a falat nyalogatta, hogy száraz legyen a nyelve, amikor is megláttuk a suli előtt Tomi apukáját. - Szia, apa. Mit keresel itt? - kérdezte Tomi.
- Vivi, megtennéd, hogy magunkra hagysz a fiammal? Komoly dolgokról szeretnék beszélni vele - nézett rám Tomi apukája, mire én bólintottam.
- Rendben. Szia, Tomi. Holnap találkozunk - mosolyogtam rá és elindultam haza (ha tudtam volna, hogy két óra múlva mit fog mondani, akkor nem mentem volna el onnan, de nem tudtam). Otthon gyorsan felmentem a szobámba leckét írni, majd elmentem futni. Futás közben sikerült kiszellőztetnem a fejemet. Ahogy hazaértem felmentem tusolni, aztán a szobámba vonultam netezni. 12 nem fogadott hívás, 5 sms, 1 olvasatlan messenger üzenet jött csak TOMITÓL(!!!). Rögtön az sms-eket néztem meg.
„Vivi, muszáj beszélnünk!!!”
„Vedd már fel azt a kurva telefont!!”
„Hallod Vivien?!”
„Nézed egyáltalán az sms-eket?”
„VIVIIIII!!!!!😡😡”
Elhúztam a számat. Ezután a messenger üzeneteket néztem.

Tomi:
VIVI, AMINT INTERNET KÖZELBEN LESZEL, AZONNAL ÍRJ!!!!

Vivi:
Mi a baj? Megijesztesz

Tomi:
Legyél a parkban negyed óra múlva! SIESSS!!!!!!!

Letettem a telefonom és felvettem a vastag pulcsim, meg a vastag nadrágomat és lerobogtam a lépcsőn. Felvettem a cipőmet meg a kabátomat és futásnak eredtem a parkba. Imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja. Tíz perccel később fáradtan érkeztem meg a parkba. Tomi az egyik pad támláján ült és a földet bámulta. Rögtön odamentem hozzá.
- Mi a baj?! - álltam elé. Lassan nézett fel rám. - Vivi, mi most találkoztunk utoljára.
- Mi? De miért?! - kérdeztem zaklatottan.
- Azért, mert apa jobb állás lehetőséget kapott Boston-ban. Holnap kell mennünk - mondta, mire bennem valami eltört. Tomi... elmegy?
- De nem lehet tenni valamit, hogy maradhass?
- Nem. Apa szerint ott új életet kezdhetek, mert itt az osztályban mindenki rühell engem, ahogy őt is a családod és mindenki más.
- De én nem utállak, sőt! - néztem rá a sírás szélén állva és megpróbáltam bedobni az utolsó adúász-t, hátha marad. - Én... szeretlek téged! Szeretlek téged, mióta először megláttalak - mondtam ki az érzéseimet. Tomi döbbenten nézett rám, majd olyat tett, amit sose hittem volna...

Folytatás következik...

A következő rész tartalmából:

- Tudod... - néztem rá villámló tekintettel.
- Na, mit? - tette karba a kezeit. Kihúztam magam, hogy legalább a testtartásom legyen büszke, ha már én nem érzem magam annak. - Én tényleg szerettelek.

***

- Vivi, ideje felkelni - rázogatta a vállam anyu, de nem volt erőm hozzá.
- Nem akarok suliba menni.
- Miért? Beteg vagy?
- Igen. Fáj a szívem - temettem az arcom a párnámba és ismét kitört belőlem a sírás.

***

Remegő lábakkal mentem közelebb a fiúkhoz. Ha ezután se állnak szóba velem, akkor egyedül maradtam. Nem! Ez nem igaz, mert legalább Eszti és Julcsi mellettem vannak! Legalább ők.

-----------------------------------------------------------
Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Ti mit szóltok ahhoz, hogy Tomiék "eltűnnek a képből"? És vajon Tomi mit reagált Vivi vallomására? A tippeket kommentbe várom :)

By: Mona❤