Az állatok körém gyűltek, a parancsomra várva. Letérdelve a földre, a tenyeremet a fűre helyeztem. A tudatom több ezer rovaron keresztül ment, át egészen rengeteg halon, és madáron. Egyre távolabb helyekre értem el. Végül egy pici madárnak hála az ő szemén keresztül láthattam a katonai bázist, ahol a testvéreimet őrizték. Kína egyik elrejtett hegyei között volt ez az épület. Vagyis át kellett kelnem a tengeren ahhoz hogy oda juthassak.

- Misel!

- Igen?

- Hozzatok nekem különböző leveleket! Ammenyit csak tudtok!

Bólintott, és alig egy perc alatt rengeteg levelet hoztak. A kezeimbe koncentrálva az erőmet, a levelekből egy hatalmas takaró szerűséget csináltam, aminek a csücskeinek végére elágazó köteleket gyártottam. Pici idő múlva el is készült.

- Minden erős madár ragadjon meg egy kötelet! A cél, a kínai elrejtett katonai bázis!

Minden madár felkapta a fejét, és azonnal megragadták az összes kötelet, én pedig Misel felé fordultam.

- Kérlek vigyázz Kazumira. Csak rád tudom őt bízni.

- Látom engem is le akarsz rázni.....

Halovány mosolyt megengedve magunknak, megsimogadtam a feje búbját. 

- Kérlek vigyázz magadra Haru. Ha nem jössz vissza időben, én megyek utánad.

- Tudom.- mondtam neki nevetve.

A búcsúnk után beültem a levél takaróra. Az indító szó után, a madarak felszálltak velem együtt. Koncentrálva az erőmet, nehezen de elértem azt, hogy a takaró  velem együtt ne lehessen látni szabad szemmel, azaz láthatatlanná váltam.
Mire odaértem, már elmúlt éjfél. Szombat. Ilyenkor szoktam reggel lustulni. Anya próbál felkelteni kevés sikerrel. Apa pedig korán reggel már a földeket műveli. Erre én a tenger közepén próbáltam elaludni, hogy erőt gyűjtsek a többiek kiszabadításához. A láthatatlanság felesleges a tenger közepén amúgy is. Egy kis alvás után lassan már ott is voltunk. Hajnali 2 körül lehetett. A láthatatlanságnak hála észrevétlenül az épület tetejére.

- Köszönöm neketek. Menjetek pihenni. Ezt én addig elintézem.

El is repültek a közelbe lévő fákra. Gondolkodni kezdtem. Kell egy biztosíték ha esetleg nem sikerülne az akció. Amint a biztosítékot megterveztem, bemásztam a szellőzőbe. Mert jobb dolog nem jutott az eszembe...
Sokáig bolyongtam a szellőző rendszerbe, mire végre sikerült elcsípnem egy beszélgetést két őr között.

- Mikor kezdjük el az évszakok váltását?

- Kb. fél óra múlva. De így is nehéz kordába tartani az időjárási katasztrófákat.

- Ne szivass. Még úgy is hogy nem rég kaptuk el a harmadikat?

- Jó, de nehéz a negyedik nélkül kordába tartani. A kereső alakulat se találja.

- Eddig se találtuk. Születése óta....de ezt nem tartod furcsának?

- Mit?

- Azt hogy nem hozott ránk eddig semmien katasztrófát. Plusz ahol kellett lennie tavasznak ott mindig volt.

- Ne gondolkozz ezen! Ez nem a mi dolgunk.

- Igaz....akkor viszem az ételt a foglyoknak.

- Rendben.

Végre. Siker. Követtem a katonát egészen egy lezárt ajtóig. Kiszedtem a hajamból egy virágot, majd a szellőzőből kifújtam. Mielőtt kimentem volna, a szellőző rendszerbe is fújtam egy keveset, hogy mások is aludjanak egy keveset. A kezemet ráhelyeztem a fém lemezre. A tenyerem savat termelt, ezzel ajtót csinálva magamnak, kiszálltam a szellőzőből, majd a kártyát kiszedtem a az őr zsebéből. Minden jól alakult. Egészen addig amíg meg nem szólalt a riasztó. Hatalmas hangerőjű szirénázás tört ki az egész helyen.

- ISMERETLEN EREDETŰ ANYAG KERÜLT A SZELLŐZŐBE! AZONNAL VEGYE FEL MINDENKI A GÁZMASZKOT!

Pácba kerültem. A bemondó szokás szerint elismételte az előző mondatát. Nem tudtam mást csinálni, egy vastag indafallal elválasztottam magam a nagy eséllyel felém tartó őröktől.  Nem tudtam mit csináljak. Hiába próbáltam a kártyával kinyitni az ajtót, folyton jelszót kért amit persze nem tudtam.  Próbálkoztam de egy számkód se működött.

- Azonnal engedje le a növény falat tavasz! Vagy különben neki állunk a lebontásának. Fegyverekkel!

Nem válaszoltam. Tovább próbáltam a szám kódot. Már a negyediket próbáltam, amikor a gépfegyverekkel lőni kezdték a falamat. Hiába próbáltam, sehogy se tudtam feltörni az ajtót. Mire feleszméltem, egy golyó áthatolt a falon, és végig súrolta a bal felkaromat. Ordítani kezdtem a fájdalomtól, ezért a falra nem tudtam koncentrálni, így a fal sajnos leomlott. A földre rogytam, a kezemet pedig a sebemre tettem. Az őrök körül vettek, lefogtak.

- Lám. Lám. Csak nem a tavasz látogatott meg?

- És ön kicsoda?

- Egy magad fajtának hallania kellett volna rólam. Én vagyok az aki irányítja az időjárást. Azaz én kapom el az ilyeneket, mint te.

- Ó, de kedves. Tehát akkor nem számítok embernek?

- Egy átlag ember nem lenne képes ilyen dolgokra. Ezért segítek neked hogy hasznos légy a társadalom számára.

Dühömben leköptem a cipőjét, amit persze nem díjazott.

- Vigyétek a többihez! Az időjárást végre szabályozhatjuk. És az időjárás jelentés is reggel elkezdődik.

- Rohadj meg!

- Ó, és ne adjanak neki reggelit se.

Bevonszoltak abba a szobába, ahova már egy ideje próbáltam bejutni, sikertelenül. 1012 ez volt a kód....egyszerű. És persze, hogy nem tudtam ezt feltörni. Nekivágtak a szobában a fehér falnak, az őrök pedig kimentek a helységből. A fájdalomtól köhögni kezdtem egy ideig, de még az utolsó erő is mintha elszállt volna belőlem.

- Akármit is próbálsz, semmi értelme....- mondta a velem szemben ülő néger lány.

- Miért?- néztem rá értetlenül.

- Mert ez a szoba elzárja a képességeinket.

- És ha használni akarnak minket, a csövek lejönnek, beékelődnek a hátunkba. Ezzel irányítanak mindent.- mondta a lány mellett ülő fehér hajú fiú.

- De ezt te is megfogod tapasztalni. Hidd el nem lesz leány álom. Amúgy szia Haru!

- Szia Dalton....sajnálom hogy nem sikerült.

- Ugyan. Te mindent megpróbáltál.

- Azért bemutatkoznék.... Haru vagyok. Shinozaki Haru japánból.

- Engem Chirimu-nak hívnak. Nyár.  Afrikából jöttem egy szegény faluból.

- Zima vagyok Oroszországból. Tél.

- Engem pedig már ismersz. Dalton Magyarországról. Ősz.

- És? Neked mi a sztorid? – kérdezte tőlem a fekete szépség.

- Sztorim?

- Te voltál a legtöbb ideig kint szabadon. Nem kicsit vagyok kíváncsi.

- Hát....mivel itt leszünk egy ideig, elmondhatom.

El is meséltem az életem történetét. Végig hallgatták az egészet.

- Wow. Akkor neked ezt kellett megtanulnod.- állapította Chirimu.

- Mit kellett megtanulnom? Ezt nem értem.

- Az elődeink csak akkor adják át a teljes erejüket ha megtanulunk valamit magunkról. Amiben hiányosak vagyunk. Te például azt hogy fogadd el az érzelmeidet, élj aszerint.

- Igazad lehet....és ti mit tanultatok magatokról? Zima? Te vagy itt kezdetektől ha jól emlékszem.

- Igen....születésem óta. Anyám eladott ennek a balfácánnak, ettől én bizalmatlan lettem az emberek felé. Egy újonc őr barátkozni akart velem....de elutasító voltam vele szemben. Az elődöm ráébresztett, hogy attól még az anyám eladott, nekem is lehetnek barátaim. Végre összebarátkoztam az őrrel, de rájöttek. Így kirúgták őt....és ennyi.

Teljesen elnémultam. Megsajnáltam...rémes érzés lehetett neki egyedül ebbe a szobába. Teljesen elszomorodtam.

- Ne szomorkodj Haru. Oké? Nincs semmi gond.- mosolygott rám Zima.

Viszonoztam a mosolyát. Kíváncsian néztem nyár felé, aki vette azonnal a lapot.

- Én Afrika egyik eldugott szegény falujában nevelkedtem. Miattam folyton meleg volt a kontinensen, még a szokottnál is magas volt.  Érdekes módon nem csak a tüzet, hanem a vizet is tudtam irányítani, illetve előállítani. A hőség miatt alig volt víz. Nekem nem volt gondom a szomjúsággal. Ám a falusiak szomjaztak. Akiken segítettem titokban, de folyamatosan bántottak. Soha sem álltam ki magam ért. Sajnos a kormány felfigyelt a szokatlan sok esőzésre, ezért eljutottak az én falumba. Ott jöttem rá, hála az előző nyárnak, hogy álljak ki magamért, és másokért. Szembe szálltam a kormány ellen egymagam.

- És mi történt...?

- Egy mesterlövész eltalált a csata közben. Mire felkeltem, már itt feküdtem Zima mellett.

- ....ez szörnyű...

- Ugyan. Minket nem tartottak soha se embernek...

Csend lett. Hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Hát...asszem már csak én maradtam.- törte meg a csendet Dalton.- Én Magyarországon éltem, egészen kb. 14 éves koromig. A legjobb barátom beköpött a kormánynak, ezért az egész világot bejártam, hogy ne kapjon el a kormány. Röviden. Üldöztek, és szó szerint kergettek mint egy vadat. Két év után meglátogattam a barátomat aki beköpött. Megtudtam hogy zsarolták őt a családjával. Egy évig tartotta a száját, csak hogy a kormány már türelmetlen volt. Nem bírta a nyomást. Ennyi idő után megbocsátottam neki, túl jutva saját egomon sikerült neki megbocsátanom. A többit már tudjátok. Amint megkaptam a teljes erőmet, megkerestem Harut a kiszabadításotokhoz. Csak egy napot  töltöttem japánban, mégis elkaptak.

- Dalton....sajnálom...miattam kaptak el...- lecsordult egy könnycsepp az arcomon.

- Naaaa Haru....ne sírj....nem te tehetsz róla. Én voltam óvatlan.- odaült mellém a földre, és simogatni kezdte a hátamat.

- Dalton említette, hogy már betöltötted a 16-ot. Mond, mire vagy képes?- hirtelen kíváncsi lett Zima is.

- Én a növényeket tudom irányítani, az állatok, illetve a bogarakat. Ó, és a tenyerem ha akarom savat termel. És ti?

- Mivel én vagyok a tél, bármikor hóvihart csinálhatok. Képezhetek bármennyi jeget. A földet is irányítom, úgyhogy a földrengéshez is értek.

- Én a tüzet, és a vizet is irányítom. Nem nagy kunszt.

- Teljesen különböző elemeket irányítasz. Igen is nagy kunszt. Ez nagyon nehéz lehet.- újra ledöbbentem, ismét hallva ezt a képességet.

- Én a fákat irányítom, és egyben a levegőt is.

- Nem tudjátok hogy kb. hány óra lehet?- eszebe jutott valami ami nagyon fontos.

- Hát, 8kor fognak szívogatni minket. Ami saccolva kb. most kéne lennie.

Igaza volt. A csövek lejöttek a plafon tetejéről. Kígyózva letekeregtek mindenki háta mögé, majd a hátunkba fúródtak. Pokoli volt. Mintha az összes csontomat kiakarnák szívni a helyéről. Felordítottam. Ezzel nem én voltam az egyetlen. Dalton is felordított. A többiek gondolom már hozzá szoktak. Főleg Zima. Egy örökké valóság volt. Fogalmam se volt mennyi ideig tartott, de túl sokáig mint azt hittem. Teljesen kimerültem. A végén a csövek visszamentek a helyükre, pihenni hagyva minket egy ideig. Elterültem a földön a fáradságtól. Bejött három őr akik lerakták eléjük a reggelit. Nekem pedig semmit az ég világon. Mindenki a tányérja mellett egy kis cetlire bukkant. Elolvasták.

- Sajnálom Haru....nem adhatunk a kajánkból, vagy különben megint elkezdik a szívást. – nézett rám szomorúan Dalton.

- Semmi gond....amúgy se vagyok éhes. De ez pokolian fájt. Meddig tartott ez? Olyan volt mint egy örökké valóság.

- 2 órán át tartott.- mondta nekem Zima.

- Az lehetetlen.- döbbentem le.

- Pedig igaz. De nyugi. Újabb 2 óra múlva, biztos kapsz ebédet, mert szükséged lesz az erődre a második körhöz....

- Második kör?! Mikor?!

- Délután 4kor.- válaszolt Zima helyett Chirimu.

Sóhajtottam egyet, majd megvártam amíg mindenki megeszi a reggelijét.
- És vannak itt kamerák ebbe a szobába?

- Vannak.- bólintott Dalton.

- És milyen nyelven írtak neketek a cetlikre?

- Mindenkinek a saját nyelvén. Hiába próbálják megfejteni a saját nyelvünket, soha se sikerült nekik. De miért kérdezed ezt?- nézett rám értetlenül Dalton.

- Mert....kifogunk innen jutni.

- Ezt hogy érted?

- Van egy B tervem. Pontban 4kor a bogaraim kifogják kapcsolni  az áramot addig ki kell találnunk egy tervet.

- Rendben, de sietnünk kell.- komolyan tekintettel nézett felém Zima.

- Miért? Mi a gond?

- Mivel már mind a négyünket megszerezte, nem fog többé időjárást jelenteni ez a balfácánt. Előbb, vagy utóbb a világot fogja elpusztítani. Az őr barátom mondta, amikor mindenkit elfogott, minden országot megbénít. – mondta Zima.

- Ez nagy gond. Akkor az ő elfogását is a tervbe kell írni.- állapítottam meg.

Több órán át ötleteltünk. A terv kész is lett.

Már csak ki kellett várni a négy órát.