Szüleimtől elbúcsúzva, a suli felé vettem az irányt. Nanamival még megkellet beszélnem a Kazumi problémát, de marha gyorsan. Már készültem átvenni a suliban a benti cipőmet, azonban egy begyűrt levél hullott ki a szekrényemből.

„Haru.

Amikor te ezt olvasod, engem már biztosan elkapott a kormány emberei. De neked nem szabad pánikba esned. Tudom hogy most ennél nem jöhet rosszabb, de csak rád számíthatunk most már. Rám találtak valahogyan, és idáig követtek engem. Rád még nem gyanakodnak. Figyelj! Minél előbb menj meditálni arra a helyre, mielőtt túl késő lenne, és szabadíts ki minket!

Hagyok magam után nyomot, hogy megtudj találni. Megteszek minden tőlem telhetőt. Sok sikert, és ne félj!

Dalton"

Miért pont én? Hogy leszek képes ezt egyedül végig vinni? Megannyi ehhez hasonló kérdés zajlott le a fejemben, amire sajnos senki se tudott válaszolni. Azonnal elrohantam a park felé, hogy erős gondolkodásba, pontosabban inkább pánikba essek. Észre se vettem futásom gyorsaságát, és mire ész bekaptam, addigra már az egyik padon gubbasztottam.

- Mi a gond Haru?- kérdezte Misel aki végre utolért.

Ritka alkalmak egyikével most ő aludt el.

Rárepülve vállamra, aggódó szemekkel, dörgölte kicsi fejét az én arcomhoz.

- Miért vagy ennyire kenődve?

- Ne is mond Misel....Daltont elkapták....egyedül kell szembe néznem a kormány ellen.

- . . .

- Ez lehetetlen.....

- Hogy mondhatod ezt?! Nem vagy egyedül. Itt vagyok neked én, az összes többi állat, akik csak a te utasításodra várnak hogy segítsenek neked, plusz a természet is a rendelkezésedre áll.

- De nem tudom irányítani normálisan az erőmet.....

- És?! Akkor szétrombolod az egész épületet! De soha ne feledd! Sose leszel egyedül! Én hiszek benned, mert te mindig feltalálod magad.

Mosolyogva tekintettem oldalra a vállamon lévő, kis szurkolómra. Megsimogattam a kicsi, de mégis okos fejét, majd felállva az erő felé szaladtam. Addig meg nem álltam amíg el nem értem az erdő közepén díszelgő kisebb tavat. Teljesen kimerültem, de ezzel nem szabadott törődnöm, hiszen a meditálásomat azonnal el kellett kezdenem. Misel addig elrepült, hogy minél több állat gyűljön össze a mentőakcióra. A tó partjához, leültem török ülésben a fűbe, és belekezdtem a meditációba. Éreztem hogy az üresség amit eddig éreztem, megtelik tűzzel és élettel. Még most se tudom megmagyarázni ezt a kellemes érzést. Kinyitottam a szememet, de a vakító fényességtől alig bírtam kinyitni. Amint enyhült a fény ereje, megláttam egy női alakot. A fizikai alakja mindössze egy zöld színben tündöklő energia. Lassan felnyitotta szemeit, amik vakító fehér fénnyel figyelte egész valómat. Szinte éreztem, hogy a lelkemig hatol.

- Haru. A tavasz megtestesülése. Állj fel kérlek!

Én azonnal, észségesen teljesítettem is az utasításait.

- Mielőtt átadnám neked a hatalmam, tudnod kell hogy miért jöttél a világra, és mi az eredeti célod.

- Mi lenne az?

- Amint egyesülsz a többi évszakkal megfogod tudni. És ne feledd, hogy kik ért harcolsz!

Bizonytalanul bólintottam, és ő a kezét nyújtottam felém.

- Add a kezed drága Haru.

Felé nyújtottam kezem, és egy fényes zöld fénygolyót tett a kezembe. Nem éreztem a súlyát, csak finom melegét. Kinyújtottam oldalra a szabadon lévő kezemet ösztönből, és a golyót a mellkasomba nyomtam. Az átjáró erő hatására, a lábamat és a kezemet ellepték az indák, és azonnal mindenemet ellepték a zöld kúszó növények. Izzott az egész testem a forróságtól, majd mint a madár a tojásból, kitörtem magamat a megkeményedett burokból. Megcsapott a hideg szellő, és a frissítő idő hatására végre vehettem egy hatalmas lélegzetet. A hajam teljesen zöld színű lett és a szokásos virágok pompáztak benne, a ruhám erős fűszálakból állt. Bele néztem a tó vizébe, és észre vettem hogy a szemem újra rózsaszín.

- Most már megkaptad majdnem a teljes erőmet.

- Hogy hogy csak majdnem?

- Ahhoz hogy megkaphasd az egészet, meg kell tenned azt amit mindig is akartál, de mégis rettegtél tőle.

- Mi? Ezt nem értem?

- Ég veled Haru....

Majd ezzel a mondattal faképnél hagyott, semmi információval....

Egy perc elteltével észrevettem valamit. Mivel az érzékeim sokkal erősebbek lettek, éreztem hogy valaki, vagy valami figyel hátulról a bokrok mögül.

- Ki van ott? A bokrok mögött. Azonnal jöjjön elő!

Semmi....nem mozdult. Éreztem az egyre szaporább lélegzetvételét. Kezdtem türelmetlen lenni....

- Ha nem jön elő akkor....!

Nem mertem befejezni, mert nem is tudtam hogyan fejezhetném be. Halállal nem akartam fenyegetőzni. De erre se reagált.

A két karomat előre nyújtottam, és egymástól ellentétes irányba toltam el a két bokrot. Nem hittem a szememnek....ott ült Kazumi a fűben. A kezei behajlítva voltak a háta mögött, mintha hátrálni akarna tőlem. Mondjuk nem csodálkozom. Én is megrémülnék ha az osztálytársam fucsán kinézve, elmozdítaná a bokrokat.... Eluralkodott a csend. Egymást bámultuk. Nem tudtam hogy a félelemtől vagy valami egészen mástól vagyok ideges.
Kikellet valamit találnom. „Szólalj már meg!" magamban bíztattam magam, de.....csak hülyeségek jutottak eszembe.

- Szia....

Hát nem volt a legjobb, de kezdésnek elment. Mivel teljesen ledöbbent, nem is vártam el választ. Valahogy szépíteni kell a helyzeten.

- Mondanám hogy ez nem az aminek látszik, de ehez már késő...

Éreztem a szapora szívverését, és a szapora légzését....szinte biztos voltam hogy fél. Kisidő múlva Kazumi bólintott. Ezután szóra se méltatott amit már meg is elégeltem.

- Kérlek, mondj valamit!

- Mit mondhatnék, az lány akit...... ahhhhjjjjj az egyik osztálytársam bokrokat manipulál, plusz még érdekesen is néz ki a tetejébe. Teljesen össze vagyok zavarodva! Érted?!

Mindkét kezével megborzolta a haját, majd motyogni kezdett magába valamit. Meg kell próbálnom őszinte lenni vele.

- Tudom kicsit fura, de most csinálok ilyesmit először tudatosan.

- Hát ettől most megnyugodtam....- mondta gondolom szarkazmussal.

Vettem egy mély levegőt, és letérdeltem elé. Próbáltam kicsi mosolyt erőltetni magamra, de nem sikerült túl fényesen....

Kazumi pedig egy rövid sóhaj után törökülésben elhelyezkedett elöttem.

- Valójában így nézel ki?

- Hát most már igen....de ha szeretnéd vissza változhatok ahogy megszoktál. Már tudom az erőm nagy részét uralni.

- Nem. Nem szükséges. Ha te így érzed jól magad akkor maradj így.

- Nem viszolyogsz tőlem...?

- Nem. Nem. Nem. Nekem.......tetszel így.....

Teljesen elpirultam. Most már teljes értékű paradicsom lehetettem.

- És....még mire vagy képes?

- Szinte bármire. Az állatokkal tudok beszélni, és megszelídíteni. A növényeket irányítani, aminél eléggé sok lehetőség van. De ezzel az erővel nem tudok repülni, se víz alatt lélegezni. Szerintem van valami amire még képes lehetek, csak nem tudom még hogy mire.

- Értem.

Újra eluralkodott a tücskök ciripelése. Gondolkozni kezdtem, mert valami nem stimmelt.
. . .

Eszembe jutott.

- Amúgy....te mit keresel itt? Senki se tudja, hogy most itt vagyok.

Teljesen lefagyott. Úgy nézett rám, mintha szellem lennék, és azonnal a föld felé fordította arcát.

- Megakartam hálálni neked a sütit?

- Milyen sütit?

Nem értettem belőle egy kukkot se.

- Amit te sütöttél nekem a hét elején. Ezért viszonzás képpen én is csináltam neked.

- Ez aranyos tőled. És....hol van?

- Hát....amikor láttalak elszaladni, a suliból azonnal eldobtam és.....

- Tehát követtél.- fejeztem be a mondatát.

- N-nem....

- De követtél.

- Csak.....aggódtam érted.
Ezért....utánad szaladtam. Tisztes távolságban....és....mondani szeretnék neked valamit....

- Miért aggódtál értem? És mit szeretnél mondani?

Elhallgatott. Majd elvörösödött. A torkomban dobogott a szívem, és alig kaptam levegőt. Cikáztak a gondolataim. „Vajon mit akar mondani?" „Miért izgulok ennyire?" és még ezer más kérdés hasogatta a fejemet.

- Amikor.....lementem hozzátok, már ott elakartam ezt mondani de.....

- Tudom.

Felállt előttem Kazumi, és a kezét nyújtotta felém. Megfogtam, majd felálltam. Félénken a szemébe néztem.

- Féltem. Amiket őszintén mondanék neked, már attól zavarba jövök. Sokat segített ebbe Nanami, és ezért én mindig is hálás leszek.Végre mindent eltudok mondani anélkül, hogy végig dadognék.....Haru.Amikor te megjelentél, az egész világomat a feje tetejére állítottad. A személyiséged, az egész lényed egyszerűen....elvarázsoltál....

Nem hittem a fülemnek. Nem bírtam a fájdalmat a mellkasom tájékán. Éreztem hogy az arcom egyre forróbb lett.

- Szeretlek Shinozaki Haru.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban dobogott a szívem, de a testem.....önmagától mozdult meg. Mindkét kezemmel Kazumi arcára tettem, és az ajkaimat az övéire helyeztem. Megcsókoltam. El se hittem, hogy megtettem. Sima, nedves ajkaihoz tapadtam, de hirtelen nem tudtam mit tegyek. Kicsit kínossá vált a helyzet. Ezért sajnos félbehagytam a csókunkat. Kinyitottam a szememet, és megláttam a ledöbbent tekintetét. Nagy levegőt vettem.

- Ööö.....bocsi....én......csak.....akarom mondani....

Én is téged Kazumi.

Hatalmas mosoly kerekedett ki az arcán. Megragadta a derekamat, magához húzott, és megkaptam a második csókomat. Sokkal jobb volt mint az első. Szenvedélyesebb. Hosszabb. És újra átélhettem a legjobb dolgot az életemben. Végre megcsókolhattam a szerelmemet, amit mindig is akartam. Kis idő múlva elválltunk egymástól, egymás szemében elveszve.
Arra eszméltünk fel, hogy a nap már réges rég lement. Ám fényes szentjánosbogarak lepték el az egész helyet. Gyönyörű volt. Mintha csillagok szárnyaltak volna körülöttünk. Ámulatba ejtett. Egyre több szentjánosbogár ragadt a ruhámra. Nem értettem mi történik. Kazumi is teljesen ledöbbent. Nem értettünk semmit. Egyre fényesebben ragyogtam. Elengedtük az ölelésünket. De Kazumi nem engedte el a kezemet. Hirtelen egy hangot hallottam meg.

„Haru. Végre megkaptad az egész erőmet. Remélem végre rájöttél, hogy mit akartál mindig is. Már nem csak az állatok, hanem a rovarok is a rendelkezésedre áll. Kérlek szabadítsad ki a többi évszakot, és teljesítsétek sorsotokat."

És ezzel a mondattal a szentjánosbogarak leszálltak a ruhámról.

- Haru! Az állatok készen állnak. Indulhatunk?- csiripelt nekem Misel.

- Persze....

El is felejtettem. Annyira jól éreztem magam, hogy elfelejtettem a tervet. Szomorúan néztem vissza Kazumira.

- Haru. Mi ez az egész? Miért van itt egy rakás állat.

Igaza volt. Rengeteg állat és madár volt körülöttünk tisztességes távolságba.

- Sajnálom Kazumi....nekem mennem kell.

- Hova mész?

- Egy titkos katonai bázisba, ahova elvitték a többi évszakot. Azaz a testvéreimet.

- Honnan tudod hogy ott vannak?

- Nem nehéz kitalálni. Ha valaki túl sokat ér, oda viszik általában megfigyelésre.

- És hogyan találod meg ezt a helyet?

- Az állatok segítenek megtalálni, és odajutni is.

Teljesen beleszerettem Kazumi komoly arcába, ahogy folyamatosan aggódással teszi fel nekem a kérdéseket.

- Akkor veled megyek.

- Mi???

- Nem foglak egyedül hagyni. Nem akarlak elveszíteni.

- Nem fogsz elveszíteni. De....nem jöhetsz velem. Túl veszélyes. Nem akarom hogy bajod essen.

- Nem nyitok vitát Haru. Veled megyek.

Mély levegőt vettem, majd a hajamból kivettem egy virágot. Szomorúan először a virágra, később Kazumira néztem.

- Sajnálom...

A virágból kifújtam a virágport, amitől Kazumi elveszítette az eszméletét. Elkapva őt, egy fához döntöttem. Elaludt. Olyan békés volt. És aranyos. A szemébe lógott haját eligazítottam. Próbáltam nem sírni. Hiszen itt kellett hagynom egyedül a szerelmemet.

Felálltam, Misel felé fordultam.

- Indulhatunk.