Kora reggel kómásan cseréltem le a cipőmet, a suliba, a felkelő napfény megvilágította a az egész helységet, és az iskola többi diákja is használatba vette a saját szekrényét. Amikor már bezártam a szekrényem, hangos lépteket hallottam meg a bejárat felöl, amik felém tartottak.

- Haru!!!! Jó reggelt!!!

Erős  ölelése, egyre szorosabb, és szorosabb lett.

- Nanami! Alig-kapok-levegőt!!- akadozva közöltem vele problémámat, majd ő heves bocsánatkérésekkel elengedett engem, de a hatalmas vigyora még mindig nem tűnt el.

- Na? Milyen volt a randi?

- Miféle randi?

- Tudod te azt. Kazumival. Tegnap délután.

- Az nem volt randi.

- Hát akkor meg mi volt? Ha nem randi volt.

- Csak barátok vagyunk. És asszem ez így is fog maradni. Mi ketten teljesen mások vagyunk, és számomra elérhetetlen.

- Ezt hogy érted?  Szereted őt, nem?

Aprókat bólogattam, majd Nanami megragadta mind a két vállamat.

- Figyelj ide! Kazumi nem valami sztár aki számodra elérhetetlen. Ő is egy emberi lény, akinek vannak érzései, és ha próbálkoznál akkor ő is érezhet irántad valamit. De ha itt feladod az elején, akkor nem lesz semmi eredmény. Oké? Ugye nem adod fel?

- Nem.- halkan válaszoltam kérdésére, amire ő a füléhez emelte a kézét.

- Nem hallottam tisztán.Hangosabban!

- Nem adom fel!- nevetve ökölbe szorítottam a kezemet, amit felemeltem, és nem érdekelt ha a hangos kiáltásomra mások megbámultak.

- Ez a beszéd!- nevetve adtunk egymásnak pacsit, de a nagy ugrálások közepette, kiesett a balszememből a kontaktlencsém.

A szememet eltakarva, idegesen keresni kezdtem. Nanami legugolt mellém, és értetlenül rám tekintett.

- Mi a gond?

- Ki esett a kontaktlencsém.

- Nem is tudtam hogy kontaktlencsét hordasz. Segítek megkeresni.

Kis idő elteltével mar lassan kezdtem feladni a dolgot, de meglepetésemre Nanami megtalálta.

- Megvan!

- Óóó életmentő vagy!

- Ugyan semmiség volt. Amúgy nem átlátszónak kell lennie?

- Lehet hogy csak piszok. Megyek a mosdóba, és megtisztítom.

- Akkor megyek veled.

- Nem kell jönnöd, de azért köszi.

A mosdóba berohanva, körül néztem hogy van e itt bárki, és a tükör elé léptem. Lassan elemeltem a kezem, rózsaszín szemem elöl, és egy sóhajtással lehajtottam a fejemet. Lemostam a kontaktlencsém, és betéve elrejtettem eredeti szemem színét. Szinte soha se vettem le a kontaktlencsémet. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy mire feleszméltem már be is csengettek az első órára. Gyorsan felkaptam a táskámat, és felrohantam az osztályterembe. Még időben, betoppantam a tanár úr elött. Helyet foglaltam a székemen, és elővettem a könyveimet. Oldalra tekintettem, Kazumi irányába, aki szemmel láthatóan teljesen idegesen keresett valamit a táskájában. Lassan felé hajolva megböktem a vállát, majd erre reagálva megijedt.

- Szia. Mi a gond?

- Szia. Hát...nincs itt a könyvem....és szinte biztos hogy a tanár úr ki fog nyírni.

Lesütött szemmel, beletörődött sorsába, majd lerakta oldalra a táskáját.

- Figyu. Ha akarod odaadhatom az én könyvemet.

- Hogy miattam leszidjanak? Szó se lehet róla.

- Akkor....mi lenne ha összetolnánk a padunkat, és együtt is nézhetnénk a könyvemet.

- Biztos?

- Biztos.- egy kedves mosolyt magamra öltve átadtam Kazuminak a könyvem, és közelebb toltam az asztam az övéhez.

Az óra nagy részén próbáltam az órára koncentrálni, és nem Kazumit bámulni, tudom tudom a legjobb alkalom lett volna rá hogy bámuljam őt, de nem akarom hogy a tanár leszidjon, plusz még így is vörösnek éreztem az arcomat. A házi feladat részre kellett lapoznom a könyvemben, de a papír helyett Kazumi kezéhez értem. Azonnal elkaptuk a kezünket, és mintha mi sem történt volna, oda lapoztam az 56. oldalra. A csengő jelzését követően összeszedtem a cuccomat, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Amúgy se tudnék. A szívem már így is az egekben van. Nem kell ennél tovább fokozni, és az erőmet is muszáj vagyok kordába tartani. Lementem Nanamival az öltözőbe, hogy felöltözzünk, és felkészüljek életem első tesi órájára. Az öltöző bűzlött az izzadság és az eltúlzott dezodorok szagától. A lányokkal sietve öltöztünk át az órára, és a tanárnő síp szavára azonnal kirohantunk a sportpályára.

- Minden lány sorakozzon! Tíz kör futás! És az utolsó két lánynak öt fekvő támaszt kell csinálnia!- ordítva  elmondta el a feladatot nekünk a tanárnő, és a hangos sípszóra az összes lány belekezdett a nagy versengésbe.

Mindenki lihegését szinte egyszerre lehetett hallani, és azon voltunk hogy senki se legyen az utolsó, így sokan messze túl komolyan vették. Ami nagy hiba volt. Az elsők között futottam nagy iramban, de a lábam valamiben megbotlott, és előre zuhantam. Az érdesfutópályán végig karcoltam az egész lábszáramat, és az égető fájdalom átjárta az egész lábamat. Fájdalmamban a földön feküdve bal lábamhoz kaptam a kezemet. A tanárnő és az osztálytársaim hozzám sietve, kérdezték tőlem rengetegen, hogy jól vagyok e.

- Jól vagyok. Nyugi.

Lassan próbáltam rá állni a lábamra, de semmi eredmény. A lábam felmondta a szolgálatot.....

- Nanami!

- Igen tanárnő?

- Hívj ide egy erős fiút, hogy elkísérje Harut a gyengélkedőre.

- Máris!

Nem telt el két perc azonnal hozta Nanami Kazumit.

- Kazumi! Vidd el Harut a gyengélkedőre!

Kazumi bólintva a tanárnőnek, a kezét nyújtotta felém. Lesütött szemmel, a számat kezdtem harapdálni. Elfogadva a segítségét, az ujjaink összefonódtak, majd ragaszkodó kezével megszorította az enyémet, és segített felállni, de a lábamba még ennél is nagyobb fájdalom hasított, amikor rá próbáltam állni. Fél lábon próbáltam tovább menni, de az egyensúlyom kibillenésével, Kazumiba kapaszkodtam.

- Had segítsek.

- Nem, bírok én is menni.

Amint elhangzott tőlem ez a mondat, igyekezetem ellenére, amikor elindultam, újra Kazumi karjaiban találtam magam. 

- Aha.....látom bírsz egyedül menni.
Na! Gyere!

Ezzel a mondattal felkapott a hátára, és a gyengélkedő felé vettük az irányt.  Az illata bódítóan édes, de még is férfias volt, és érdekes módon nem volt izzadság szaga, ahhoz képest hogy őt is tesi óráról kérték el.

- Nem vagyok nehéz?

- Viccelsz velem? Pihe könnyű vagy.

- Tényleg? Biztos?

- Ha nehéz lennél akkor már rég nem vinnélek.

- Ez igaz.- mosolyodtam el Kazumi poénkodásán. 

A gyengélkedőbe beérve egy fehér székre ültetett engem, és a lábamon lévő sebet bekötözte. Kínos csend uralkodott el az egész szobában. Azt se tudtam hogy mit kéne most mondanom.

- Jól érzed magad? Szólj ha esetleg fáj a lábad.

- Ja rendben vagyok. Köszi.

- Pedig majdnem te nyertél volna.

- Ugyan. Esélyem se volt.

- Néztem a  futásotokat, és biztos vagyok benne hogy te nyertél volna.

- Köszi.....

Teljesen zavarba jöttem, ami Kazumi mondott, mázlimra ő még mindig a sebemet látta el. Amikor már befejezte a lábam bekötését, felemelte fejét, és mélyen a szemembe nézett.

- Gyönyörűek a szemeid.

- Óóó köszönöm.....

Kicsit csalódott voltam, hiszen ezek nem az igazi szemeim voltak, és ha úgy nézzük az egész kinézetem hamis, és mégis ezzel a külsővel tetszettem meg.

- És....szerintem te egy nagyon.....kedves lány vagy.....

Ezt a mondatot meghallva a szívem megállt egy pillanatra, és vöröses arcommal alig tudtam mit mondani, és sajnos azt mondtam ki ami először jutott az eszembe, de nem gondoltam át akkor.

- Számomra is egy nagyon kedves barát vagy.

Amint ezt kimondtam, ismét visszatért  az a kínossá vált csend, és Kazumi szomorúan oldalra tekintett, majd az órára.

- Figyu? Tudsz lábra állni?

- Nem hinném....

- Akkor pihenj itt egy kicsit. Ha nem lesz jobban a lábad, akkor szólj a nővérnek. Persze ha vissza tér.

- Oké.....és köszönöm....hálás vagyok...

- Nincs mit....gyógyulj meg hamar....

- Igyekszem.

- Akkor én mentem órára....Szia!

- Szia!

Ezután egyedül maradtam az üres szobába, és a fejemet ütöttem megállás nélkül azt ordítva.

- HOGY LEHETEK EKKORA IDIÓTA!!!!!!!