Nagy levegőt véve, kinyitottam a recept könyvemet. Idegességembe a szavak össze vissza álltak, és alig tudtam valamit kiolvasni.

- Mi a gond Haru? Még sose sütöttél csoki darabos sütit?- kérdezte tőlem a tanárnő, aki aggódva a vállamra helyezte gondos kezeit.

- Csak attól félek hogy felgyújtom az egész termet.

- Ne butáskodj! Beszéltem az anyukáddal, és mesélte hogy mindig segítesz a sütésbe, illetve főzésbe. Csak csináld úgy ahogy szoktad.

- Rendben...

- Mindent bele!- kiáltott Nanami az osztályterem másik végéből.

Kicsit nagyobb önbizalommal álltam neki a masszát elkészítéséhez. Próbáltam arra gondolni, hogy otthon vagyok, és bekésen csinálom a sütit. Végül olyan gyorsan elkészültem a süteménnyel, hogy én tettem be elsőként a sütőbe, a mámorító édességet. Mosolyogva bámultam hosszú ideig a sütőbe, amikor egy fejet vettem észre a vállam fölött.

- Wow! De szépek lettek! És meg az illata is isteni.- szólalt meg ámuldozva Nanami.

- Lassan mindjárt készen is van.

- Mi? Neked mindjárt kész? Én csak most tettem be a sütőbe.- a hangos kijelentésére, az osztály nagy része oda tódult a sütőm irányába.

Mindenki megdicsérté a sütijeimet, és kérni is akartak belőle, de Nanami „kisajátította" magának a sütiket, ezért feladták a reményt, a kóstolást illetően. Végre megkapva az ötösömet, kezdtem összepakolni a sütiket egy műanyag dobozba, amikor hirtelen egy erős csapást kaptam a fejemre.

- Aú!!!!!- legugolva fogtam a fejem tetejét, majd hatra néztem, bűntudatot nem ismerő barátnőmre.- Ezt most miért kaptam?

- Nem teheted a szerelmed szánt sütit egy egyszerű műanyag, ételhordó dobozba.

- Akkor mégis mibe tegyem?

- Van itt a szekrényekbe, ilyen aranyos mintás dobozok. Az egyikbe betehetnéd.

Engedve barátnőm uralmának, kiválasztottunk egy aranyos mintájú dobozt, majd abba letettem a sütiket.

- Amúgy már el is intéztem neked Kazumival a találkát.

- What?

- Hát...azt mondtam neki, hogy korrepetálásra szorulsz töriből, ezért kértem őt meg hogy segítsen.

- Miközben én ötös vagyok történelemből.

- Nem mindegy az? Az a lényeg, hogy találkozol vele.

- És hol?

Kedves barátnőm, arcára egy kaján vigyor jelent meg, ebből azonnal tudtam....nekem már lőttek.

- A parkban fogtok találkozni, négykor.

Idegesen a telefonom kijelzőjére tekintettem.

- Ajaj!- amint megláttam az időt, azonnal felkaptam a táskámat, és a doboz sütit.

- Mi a gond Haru? Hány óra van?

- Már elmúlt, fél négy! El fogok késni!

Kirohantam a teremből, és a park felé vettem az irányt. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban vert, a táskám pedig folyamatosan a hátamnak csapódott, futás közben. A lábam egy idő után egyre jobban fájt, de végül pont időben a parkba értem. A kezeimet a térdeimre helyeztem, és azokon támaszkodva pihentem egy kicsit. Kapkodva a levegőt, Kazumi keresgéltem.

- Engem keresel?- egy ismerős hang szólalt meg a hatam mögül, és amikor hátra néztem, Kazumi volt az, egy vastag könyvel a kezében.

Azt se tudtam mit válaszoljak a kérdésre, ezért inkább csak bólogattam. Csöndesen leültünk egy padra, majd a táskámat a pad lábára döntöttem.

- Hát...akkor vágjunk a közepébe. Mit nem értesz a töriből? - kedves szemeivel az enyéimbe néztek, amiben hosszú idő elmerültem volna, és igéző mosolyától melegség fogott el. Egy ilyen segítőkész fiúnak nem akartam hazudni, ezért elmondtam az igazság nagyobb részét.

- Az az igazság, hogy nem kell nekem korrepetálás töriből. Azért hívott ide Nanami, hogy jobban megismerjelek, plusz ezt akartam még odaadni.

Lenyúltam a táskám mélyére, és elő véve a dobozt, a kezébe nyomtam. Meglepődve emelte fel a tetejét, amit egy mosoly követet. Kiemelve egy kekszet a dobozból, majd azután bele is harapott. Nem mertem oda nézni. Hiába kaptam rá ötöst, mégis elöntött a félelem, persze feleslegesen...

- Ez isteni! Te csináltad?

- Igen háztartástan órán dobtam össze. Tudom nem valami nagy műremek.

- Viccelsz velem? Ez a legfinomabb amit ettem. Anya nem tud annyira sütni ezért, folyton csak égett sütiket ettem kiskoromban.

- Tényleg?- ámulva néztem Kazumira, aki a kérdésemet követően, azonnal elnevette magát.

- Igen. Látnod kellett volna, amikor próbált cukrot „karamellizálni".

Rengeteget beszélgettünk, és nevettünk. Szinte azonnal elrepült az a két óra, de a kérdés ami folyton járt a fejembe, hirtelen kicsúszott.

- Nem értem, miért nem tudtunk normálisan beszélgetni a suliban?

- . . .

Kazumi elcsendesedett, tekintetét le se vette rólam. Levegőt véve, kinyitotta a száját, de az nem adott ki egy hangot sem. Kínosan oldalra nézett, és sóhajtott egyet.

- Igazad lehet, és sajnálom hogy csak úgy többször is elrohantam előled. Nem tudtam hirtelen, hogy hogyan beszéljek veled. Hiszen te.....

Itt megakadt, megrázta a fejét, de a mondandóját nem éppen a legjobban fejezett be.

- Mindegy. Az a lényeg hogy változtatni fogok ezen, és bátrabb leszek.

- Ez a beszéd. - a legszebb mosolyomat mutatva, kivettem az utolsó sütit kivettem a dobozból, azt azonnal el is felezve, az egyik felét Kazumi felé nyújtottam.

- Ó....köszönöm.

- Szívesen.

Meg is ettük az uccsó sütit, majd összepakoltuk a cuccainkat.

- Figyelj! Ha akarod haza kísérhetlek.- említette meg nekem, de bár mennyire is akartam, nem akartam gondot okozni neki.

- Ugyan. Ne fáradj! Majd haza megyek egyedűl. Amúgy is én kicsit messzebb lakok mint te.

- Ne nevettess. Elkísérlek, és kész. Nem fogok belehalni abba plusz húsz perc sétába.

- Ez nagyon kedves tőled.

A hazaúton, végig be se állt a szánk, annyit beszélgettünk. Még sose beszélgettem ennyire felszabadultan. A farmon is a magány, kezdett felemészteni, és még az állatok se tudtak annyira segíteni. Nem volt velük olyan sok közös témám.

Elérve a házam kapuját, megtorpantam...

Elöntött egy különös érzés, amit kiakartam fejezni neki. Hála. Hálás voltam neki, nem csak azért, mert haza kísért. Felfordulva kitartam mindkét karomat, és tiszta szívemmel átöleltem. Egy örökké valóságig öleltem volna legszívesebben. Megéreztem lassú kezeit, amik átkarolták a derekam. Melegség töltötte el az egész testemet, és szívem mélyén, egy hatalmasat akartam volna sikítani, de ezt pótolva egy szót suttogtam a fülébe.

- Köszönöm....

Elengedve őt, egy lemoshatatlan mosollyal, elköszöntem a meglepődött fiútól.

- Jó éjt! Holnap találkozunk!

- Jó éjt neked is! Ó...várj!

Megfogta a csuklómat, ezzel megállítva engem.

- Haru! Én..... izé....cserélünk telefonszámot?

- Persze.- boldogan küldtem át neki a számomat.- Nyugodtan írhatsz nekem bármikor.

Integetve váltunk el egymástól, de mielőtt beléptem volna a kapun, oda kiáltottam neki.

- Kazumi!!!!!- a távoli fiú meghallva az ordításomat, felém fordult.

- Igen?

- Rám írnál, ha haza érsz?- el se hittem, hogy ezt tényleg én adtam ki a számból.

- Oké! Megígérem!- ezzel a mondattal sarkon fordult, és haza sietett.

Végre lepihenhettem, a pihe puha ágyamba, de sajnos nem sokáig élvezhettem az ágyam melegét.

- Kicsim! Gyere segíteni!- szólt nekem anya, aki minden bizonnyal a konyhában tevékenykedik.

Engedelmeskedve anyám akaratának, bementem hozzá segíteni. Kitettem a tányérokat, az evőeszközöket, és szóltam a mázlista apámnak, aki éppen a legmélyebb álmát aludta.

- Kelj fel hétalvó! Kész a vacsi!

- Valaki azt mondta vacsi?- kómás hanggal, de mégis gyermeki lendülettel kelt fel apa az ágyából.

Hiába. Ő mindig meg tud engem lepni. Mind hárman leültünk az asztalhoz, és neki láttunk a vacsorának.

- Na? És milyen eddig a suli? Mesélj valamit.- kérte tőlem apa, miközben nyomta magába az ételt.

- Hát...lett két barátom.

- Ez remek! Hogy hívják őket?- kíváncsian kérdezte tőlem anya.

- Nanami, és Kazumi.

- Fiúkkal is barátkozol?- csodálkozva nézett rám apa.

- Ugyan Drágám. Hadd barátkozzon fiúkkal is.- védett meg engem mázlimra anya.

- Nincs ezzel semmi bajom, csak hát....tudod mi szokott lenni a fiú lány barátságoknál, és ő még túl fiatal ehhez.

- Ahhoz képest, hogy mi is barátsággal kezdtük.

- Mi? Tényleg?

- Igen. Apad szinte csak velem barátkozott.

Anyával nevettünk egy keveset, apa pedig morcosan próbálta kijavítani anyát.