Ha elkéne mesélnem azt az egy hetet, akkor egy érzelmi hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Kezdem az elején...

Misel szokásosan elkísért a suliba, majd beérve az osztálytermembe, Nanami azonnal letámadott egy szorító öleléssel.

- Jó reggelt Haru!

- Jó reggelt!.....Bocsi de nem kapok levegőt.

- Óóó....bocsi.- ezzel a címszóval végre engedett a szorításából Nanami, de a mosolya még így is szünet nélkül, a füléig ért.

- Minek örülsz ennyire?

- Megjött a fizum, és arra gondoltam, hogy mi lenne ha elmennénk enni valahova suli után. Van kedved hozzá?

- Persze. Csak beszélek anyával telefonon hogy elenged e. Várjunk csak....te dolgozol?

- Igen. Már egy ideje. Egy pékségben dolgozom, ahol sütöm a kenyereket, és a péksüteményeket.

- Ez jól hangzik.

- Hát...foglyuk rá. Nem rossz meló, csak kicsit fárasztó.

- Na, és te hova akarsz menni?- kérdeztem Nanamit, amikor éppen Kazumi lépett be az ajtón, és amint megláttam, az idő számomra megszűnt.

- Arra gondoltam hogy mennyünk be abba a kajáldába, ami nem rég nyílt a falu szélén. Haru. Minden rendben? Kicsi piros az arcod. Csak nem vagy lázas?

Reflexből Nanamira tekintettem, és ő a kissé hideg tenyerét, a homlokomra helyezte.

- Nyugi. Nem vagyok lázas.

- De hát...vörös az arcod.

- Mondtam hogy nem vagyok lázas.- lassan tagolva, asszem kissé, már hangosan magyaraztam el Nanaminak.

A barátnőm szkeptikusan nézett rám, majd ezután valamiért a hátam mögé, és perverzen mosolyogni kezdett rám.

- Most meg mint vigyorogsz?

Megmentve őt, a csengő jelezte az óra kezdetét, és mindenki rohant a helyére.

A matek óra maga volt a borzalom. Olyan gyorsan kellett írnom a tanár úr gyors tempója miatt, hogy észre se vettem, egy nagy baklövést az egyik feladatomban. A nagy kapkodásaim közepette a radíromért nyúltam, ami végül a földön végezte. Lassan lenyúltam a kis szökevényért, amikor egy hideg érintésre lettem figyelmes. Két ujjbegy ért a kezemhez, a fejemet felemelve, meglepetésemre a két ismerős kék szemekkel találtam szembe magam. A kezem remegést invitálva, próbálta felvenni a radírt, de arra koncentrálni se bírtam, sőt addigra el is felejtettem, hogy mégis mit akartam csinálni, az elmúlt egy másodpercben, hiszen az arcunk oly közel volt, hogy már a fiú levegő vételét is hallottam. Tekintetem az ajkara tévedt, és különös gondolatok jártak a fejembe. Kazumi megrázva a fejét, mindkettőnket vissza rántott a valóság talajára, felkapta a radírom, és lágyan a kezembe helyezte. Biccentve megköszöntem neki a segítséget, ezután szótlanul a tábla felé fordultunk. Lassú robotként radírozni kezdtem, és mire feleszméltem, Nanami már a vállamat bökdöste.

- Haru! Hahó! Kilépsz az álom világodból?

- Mi? Már vége is az órának?

- Te ennyire nem figyelsz? Amúgy mit radíroztál ennyire?

- He?

Értetlenül tekintetettem barátnőmre, aki nem félt elrejteni hatalmas kacaját.

- Csak mert annyira radíroztál ezen a helyen, hogy a kockákat se lehet látni a füzetedben.

Rámutatott a füzetem egyik sarkára, ahol a kockák el is tűntek, sőt ha tovább csináltam volna, tutira átlyukasztottam volna azt a lapot.

- Miért radíroztál ennyire?

- Magam se tudom.

- Hmmm.....

Mélyen a szembe nézett Nanami, erre én azonnal a fejemet hatra döntöttem, mert fejével kissé belehajolt a személyes terembe. A kínos egy percet követve Nanami ugyan úgy viselkedett mint eddig, egészen a nap végéig.

- Végre vége az uccsó órának is! Azt hittem sose lesz vége.- hangosan elkiáltotta magát Nanami, majd ráhajolt nyűgösen a hátamra.

- Akkor most megyünk kajálni vagy sem?

- Hülyéskedsz? Erre vártam már reggel óta.

Nanami megragadva a kezemet, elfutottunk a cipőszekrényeinkhez, és azonnal a busz felé vettük az irányt. A buszra felszálltunk, és kb. három-négy megálló után le is szálltunk. Egy kis gyorskajáldát vettem észre a utca sarkán, amit Nanami csorgó nyállal bámulni kezdett.

- Siessünk, mert a gyomrom már nem bírja a várakozást!- kiáltotta, majd felhúzva a nyúlcipőt, szinte azonnal odaértünk a gyorsétterem bejáratához.

Beérve leadtuk a rendelésünket, és leültünk két szabad helyre, majd Nanami rögtön belevágott a beszélgetés közepébe.

- Szóval! Mesélj! Mióta vagy belezúgva Kazumiba?

Villámcsapásként ért ez a hirtelen kérdés, amire alig mertem válaszolni.

- Vagy erről neked még fogalmad se volt?

- Mi?

- Jól hallottad. Azt hitted nem veszem észre? Maximum Kazumi annyira hülye hogy nem veszi észre.

- De honnan?

- Legyen annyi, hogy te olyan vagy, mint egy nyitott könyv.

- Ne már!

A fejemet fogva, az asztalra borultam, majd a kiakadásomat követően, meg is érkezett a rendelésünk. Néhány sültkrumpli társasagában, elmondtam mindent Nanaminak, majd amikor megettünk mindent, a kis barátnőm rácsapott az asztalra.

- Figyu! Van egy ötletem. Holnap háztartástan óránk lesz. Mi lenne ha az elkészült sültiket odaadnád Kazuminak.

Vadul rázni kezdtem a fejem, majd kezemet "x"- be raktam, és már a gondolatától is a szívemet a torkomban éreztem.

- Ugyan már. Ez nem vallomás. Csak odaadod neki a sütijeidet. Ennyire félénk vagy?

- Igen....

- Édes Istenem. Ez egy remek lehetőség lenne hogy beszélgessetek egy kicsit. Végül is jobban meg akarod ismerni. Nem?

- Igazad lehet.

- Csak lehet?

- Jó...teljesen igazad van.

- Köszönöm.- önelégült mosoly feltűnt az arcán, ami azonnal el tüntettem a következő kérdésemmel.

- Mégis miről beszélgessek majd vele? Ha túl esek a félénkségemen.

- Amit most mondtál el nekem. Hogy jobban megakarod ismerni, és többet beszélgetni, mint álltalában. Mond el ezt neki, és már beindítottál vele egy beszélgetést.

- És ha leblokkolok?

- Ezzel sajnos már egyedül kell megbirkóznod. Nem lehetek ott hogy tolmácsoljak. Az egész lényege hogy beszélgessetek KETTESBE.- Nanami az utolsó szót kihangsúlyozva, belekortyolt a kólájába.

Lesütött szemmel nem tudtam mit mondani, erre az egészre, ezért Nanami megtörve a csendet ezzel zárta le a beszélgetést.

- De nehogy elsózd nekem a sütit!- ezután Nanami elnevette magát saját viccén, de én ezt meghallva én idegességembe egy nagyot nyeltem, és bele se mertem gondolni, mi vár rám a holnapi napon.