Elmesélek neked egy történetet. Az én kis történetemet. Regés régen.....

A föld elkezdett haldokolni. A természeti csapások egyre gyakoribbak, az évszakok egyre szeszélyesebbek, és gyengébbek lettek. Már alig érezték a különbséget az évszakok között. Egysíkúak lettek a hónapok, az időjárási csapásokat se lehetett előre megjósolni. Az évszakok kavarodása is napról napra, egyre rosszabbra fordult. Minden nap teljesen más időjárás köszöntött be a világ minden táján. Az egyik nap fél méteres hóréteg borította el Japánt, a következő nap már a 40 fokos forróság kínozta az embereket. A földeken a termések is egyre kevesebbek voltak, az emberek éheztek, pénz helyett, pedig étellel lehetett fizetni.

Február vége fele tíz centiméteres hóréteg borította el az egész földet. Jégvirág borított minden ablakot. Az emberek megnyugodtak, hogy végre kicsit normálisabb lettek a téli napok. Rá egy héttel a televízió bemutatott egy férfit, a kezében egy kisbabával. A kisfiú fehér haját hópihék borították, és a bőre még Hófehérkénél is fehérebb volt.

• -„Bemutatom önöknek az ember alakot öltött telet. A szülei Zimának, vagyis oroszul télnek nevezték el. Már nem kell félnünk a hóviharoktól, vagy a túl nagy hórétegtől. Mostantól minden megváltozik. Megkeressük a többi három évszakot, és végre a családjaink nyugodtan alhatnak. Végre mi irányíthatjuk az az évszakokat."-mondta a polgármester.

Anya ekkor volt velem terhes, és a bejelentés követően a szüleimnek rossz előérzete támadt. Anya hasa egyre fényesebben ragyogott, napról napra. Azonnal elköltöztek Tokióból, egy farmra, ami távol esett minden falutól, és várostól. Apáék azt mesélték, hogy mikor megszülettem az egész farmot gyönyörű virágok borították. De nem csak a farm, hanem az egész Föld tele lett csodálatosabbnál csodálatosabb növényekkel. Csak egy gond volt. Nem éppen a legjobb pillanatban születtem. November elején láttam meg a napvilágot, ezért sajnos a tavasz kissé korán jött el. Megszállottan keresgéltek engem a nap huszonnégy órájában. A hajamat folyton festeni kellett, mert nem a megszokott színű hajam volt. Szép fűzöld hajamat bekellett festeni egy unalmas fekete színre, hajamból a különféle virágokat pedig ki kellett tépni, ami nagyon fájt. A virágok nem csupán a hajamban voltak, hanem konkrétan a hajamból nőttek ki. Az erőmet megkellett tanulnom kezelni, ha más emberekkel is találkozni akartam a szüleimen kívül. Folyamatosan gyakoroltam a nap minden percében. Ha elkapott az ihlet, kiosontam mindig éjszaka, és a mellettünk lévő erdőben virágokat, és rengeteg termést készítettem az ott élő állatoknak. Érdekes módon amikor állatokkal találkoztam, lehetett az bármennyire is vad, mindig megszelídültek mellettem. Amikor betöltöttem a tizenötödik évemet anyáék, azt mondták nekem hogy elég idős vagyok, hogy végre átköltözzünk egy kis faluba ami hozzánk viszonylag közel volt. Örültem hogy végre az állatokon kívül lesznek más barátaim is. Hiába értem az állatok nyelvét, a szüleim furcsa módon nem értik őket, így eléggé nehéz neki bemutatni a barátaimat. A költözés napján nehezen tudtam otthagyni az egyetlen barátaimat, de apa azt mondta hogy lesznek majd a faluba normális barátaim is. Mázlimra megengedték a szüleim, hogy Miselt magammal hozzam. Már tojás kora óta vigyázok rá. A szüleiről sajnos senki se tudott semmit az erdőből, csak ő volt egyedül a fészekben. Csomó dologra megtanítottam neki, mint például mely dolgokat eheti meg, és hogy soha ne tojja le az embereket, mert azt nem nagyon díjazzák. A többi madár segített neki hogyan kell repülni, és elmagyarázták neki hogy miktől kell tartani.

Bocsesz eltértem a tárgytól ^^"

A költözés hosszadalmas, egyben fárasztó útján túlesve, végre leértünk egy kis faluba. Csendes és a maga nemében érdekes közeg volt számomra. Hirtelen azt se tudtam mit csináljak örömömben. A házunk kicsi, és letisztult volt , apának inkább unalmas, de megnyugtatta anyát hogy sokkal színesebbé fogja varázsolni. Berohantam a házunkba, és egyesen szobám felé vettem az irányt. Amikor beléptem, a költöztetők már rég bevitték nekünk az összes bútoromat. Kicsit unalmasnak éreztem a virágaim, és a kisállataim nélkül. Kissé csalódott lettem. Misel előbújt a kistáskámból, majd egy-két kört tett a szobámban.

- Mintha hiányozna valami a szobádból....- csiripelte nekem Misel.

- Igen...maga a személyiségem.

Szomorúan leültem az ágyam szelére, és előre görnyedve, lehajtott fejjel bámultam a szőnyegemet. Meghallottam anya lépteit, amik éppen a szobám felé vették az irányt. Mosolyogva benyitott a szobámba, és a tekintete azonnal rám irányult. Leült mellém, majd a puha kezével elkezdte simogatni a hajamat.

- Tudom kicsim hogy üresnek érzed a növényeid, és az állataid nélkül, de értsd meg hogy nem minden gyereknek van növények, és főleg állatok a szobájában. És ez azért kellett így megcsinálni, mert nem akarunk veszélybe sodorni, plusz lehet hogy a barátaidnak is fog kelleni hely, ha esetleg átakarnak jönni.- egy halovány mosolyt mutattam anyának, aki egy kis kacsintással próbált jobb kedvre deríteni.

- Meg egyébként is...van apádnak egy óriási meglepetése.- azonnal felkaptam a fejem ezen a kijelentésen, mert ha anya azt mondja, hogy apa óriási ajándékot ad az tényleg óriási. Felpattantam az ágyamból, és kiszaladva a szobámból, elkezdtem keresni apát. Hiába kerestem a házba, sehol se találtam őt. Odamentem a konyhába, anyát kérdőre vonni. Éppen a vacsinkat készítette a tűzhely közelében, Misel pedig lustán anya fején szunyókált. Gondolom még nem építette meg magának a fészkét a szobámba.

- Anya! Nem találom apát. Hova tűnt?

- A kertben nézted?

- Van kertünk?

- Hogy ne lenne Kisbogaram. Apád nem jött volna ha nincs egy minimális kertünk. Keresd ott. Sőt szerintem egész nap csak a kertben fog dolgozni.

- Oké.

Kiérve a hátsó kijáraton, egy hatalmas kert terült a szemem elé. Leszaladva a három lépcsőfokon, mosolyogva feküdtem le a nagy füves udvarunkon, ahol végre újra érezhettem a fű édes illatát. Oldalra tekintettem és rengetek fa, és bokor társaságát élvezhettem a kerítés szélén, mellettük, pár virágocska is díszelgett. Egyszerű kis udvar, de jobb mint a semmi. Felálltam, és egy pici házat vettem észre, az udvar sarkában. Benyitottam a kisházba, és rengeteg szerszámot láttam meg a félhomályban lévő kis helységben, ahol hátra tekintve, nem láttam semmit.

- Apa! Itt vagy?- kiáltottam torkom szakadtábból, amit szerencsémre apa meg is hallott.

- Itt vagyok kicsim. Kapcsold fel a villanyt, és keresd meg a hátsó ajtót.

Megkerestem a hátsó ajtót, de az sajnos sehogy se nyílt.

- Apa! Nem nyílik az ajtó!

- Ott van oldalt egy kulcs. Az a tied. Vedd le, és nyisd ki vele az ajtót!

Oldalt fel volt akaszt egy ezüstös kulcs az egyik kicsi fogasra. Azonnal leszedtem a fogasról, és a kulcs végre kinyitotta nekem az ajtót. Egy gyönyörű szántóföldet pillantottam meg. Nem olyan nagy mint ami a farmunkon volt, de attól még nagyon jól nézett ki. Fülig érő mosollyal néztem apát, hogy még mindig csinálja a kapálást.

- Kicsim van számodra egy meglepetésem.

- Tudom anya említette nekem.

- Ahhhj! Soha se tudta tartani száját. Na mindegy.

Apa eltakarta a szememet, és elkezdett vezetni engem, a meglepetésem felé.

- Felkészültél?

- Miféle kérdés? Igen.

- Oké. Kicsim ez a mi ajándékunk neked.

Apa lassan elemelte a kezét, és megláttam egy gyönyörű üvegházat. Könnyes szemmel, a számhoz emeltem a kezemet, és apa felé fordultam.

- Na? Tetszik?

Fülig érő mosollyal a nyakába borultam.

- Köszönöm.....nagyon tetszik.

- Örülök neki. Tudom kicsit üres, de úgy gondoltam jobban örülnél neki, ha inkább te díszíted ki.

- Köszönöm Apa.

Elengedve apát, sietve benyitottam az üvegházamba. A naplemente utolsó sugarai átvilágította az egész házat. Olyan volt mint egy hatalmas kristály, ami csak arra vár hogy kidíszítsem jobbnál jobb növényekkel.

- Oda tettem Miselnek egy madáritatót. Remélem használni fogja. És idetettem neked egy asztalt kettő székkel.

- Miért kettő székkel?

- Nem tudom. Valamiért jobban szeretem ha valamiből kettő van. Tudom kicsit hülyeség.

- Dehogy is. Nekem nagyon tetszik. Legalább te, vagy anya bejöhettek leülni egy kicsit.

- Igazad van. De lehet hogy akkor vennem kell még egy széket.

- Rendben.

Anya küldött nekünk üzenetet azzal a címszóval hogy azonnal menjünk haza, mert már régóta kész a kaja. Haza mentünk, és azonnal megrohamoztuk a konyhát.

- Kaja!- mondtuk egyszerre apával.

- Majd akkor ha megmossátok a kacsóitokat.

Lekonyult szájjal megmostuk a kezünket, és mosolygó arccal nekiláttam a finom vacsorámnak.

- Kicsim el ne felejtsed, hogy holnap korán kell kelned.

- Hogy hogy?

- Mit hogy hogy?- lepődött meg anya.

- Holnap kezdődik a suli, hiszen október közepe van.

- Tényleg? Nem kell magántanárhoz járnom?

- Már nem kell.

- Ez az!

- A sulis cuccaidat összekészítettük apáddal, és holnapra készítettem neked ebédet, azt pedig holnap vedd ki a hűtőből. Rendben?

- Oké.

- Most pedig menj fürdeni, és azután rögtön lefekvés.

Követve a parancsot elmentem lezuhanyozni, majd betérve a szobámba, felvettem a pizsamámat, és az ágyra dőltem.

- Héj! Majdnem rám dőltél!- morogta el magát Misel.

- De csak majdnem!- nevettem el magam.

- Úgy látszik valaki nagyon vicces hangulatban van.

- Holnap megyek suliba, és izgulok egyben félek is. Még soha nem voltam suliba, csak filmekben láttam.

- Szeretnéd hogy elkísérjelek?

- De állatok nem jöhetnek az iskolába.

- Akkor távolról foglak figyelni ha bemész a suliba, és ha valami gond van, akkor csak fütyülj és azonnal ott leszek. Oké?

- Oké.... Köszönöm. Nálad jobb barátot nem tudok elképzelni.

- Ugyan....ez a barátok dolga, és te is sokat segítettél nekem, amit végre viszonozhatok.

- Remélem holnap jól fog alakulni minden.

- Miért mondod ezt? Persze hogy jól fog alakulni.

- Remélem igazad lesz....

Ezután elnyomott az álom.

************************************

Hatkor az ébresztőm már próbált felkelteni, de alig tudtam kinyitni a szememet.

- Haru! Kelj már fel! Elfogsz késni a suliból!- kiáltott rám Misel.

Sajnos engem nehezebb felkelteni, mint egy medvét.

- Hát....jó te akartad.

Misel ezután rá szállt a homlokomra, és elkezdte csipkedni az arcomat. Pokolian fájt.....

- Á á á! Oké oké! Felkelek! Csak kérlek ne csipkedj!

Amint abba hagyta a kínzásom, fel keltem, és elvégeztem az összes reggeli teendőmet. A konyhába beérve, kómás fejjel leültem az asztalhoz, és neki láttam a müzlimnek. Apa is leült velem szembe, és hiába próbálta, nem tudta visszafogni a nevetését.

- Misel megint felkeltet téged?

- Ezt hogy érted?

- Hát kissé sok piros folt van rajtad.

Innentől már visszafolytott nevetést szabadjára engedve, átjárta az egész lakást. Anya is beérkezve a konyhába, elkezdte csitítani aput.

- Drágám! Felébreszted a szomszédokat. Min nevetsz ennyire?

- Misel megint felkeltette Harut.

Anya is halkan elkuncogta magát, amit egy lesúlytó pillantással próbáltam rávenni, hogy végre abba hagyja.

- Bocsáss meg Kicsim. Ja tényleg siess, mert elfogsz késni a suliból.

- Máris indulok.

Az ebédem eltettem, majd a táskámat a hátamra véve, elindultam az első sulis napomra. Misel közvetlenül a közelemben repülve, még egy kicsit elkezdtünk beszélgetni.

- Vigyázz magadra rendben?

- Oké.

- És ne beszélj az állatokkal, ha egy ember van a közelben.

- És most éppen mit csinálunk?

- Jó oké. De most nincs itt az utcán senki. De értsd meg. Én csak aggódom érted.

- Tudom.- mosolyogva tekintettem oldalra, Misel felé.

Minél közelebb értünk a sulimhoz, annál több velem egy korú gyerekkel találkoztam, ezért Miselnek egyre távolabbra kellett repülnie. Félve átléptem a sulim bejáratán, és rengeteg cipősszekrény tárult a szemem elé. A többieket követve megkerestem a cipőszekrényemet, és átcseréltem a cipőmet. A kiscetlin lévő egyszerű térképet követve, hamar megtaláltam az osztálytermemet. Beléptem volna az osztályterembe, de egy kéz rátévedt a vállamra, és nem engedte hogy tovább menjek. Hátra tekintettem, és egy idősebb férfit vettem észre.

- Szervusz. Én vagyok az osztályfőnököd, Tachibana-sensei. Gondolom, te vagy Haru.

- I....igen.

Illedelmesen meghajoltunk egymás elött, és a csengő jelzést követően a tanár úr, bekísért az osztályba. Sorokba felállított egyszemélyes asztalokat láttam meg az osztályteremben, és előttük egy hatalmas táblát felakasztva. Szinte az összes padban velem egy korú gyerekek ültek, akik a tanár úrat meglátva, rögtön felálltak. Megálltunk az osztály elött, a lábam pedig megállás nélkül, csak remegett. A meghajlást követően, az osztály elfoglalta a helyét, és a tanár úr belekezdett a mondandójába.

- Osztály! Ma egy újabb diákkal bővül a ti kis közösségetek. Legyetek vele kedvesek, és magyarázzatok el neki hogy itt nálunk mi a szokások, és hogy mit merre talál. Mutatkozz be kérlek.

- Ööö....sziasztok a nevem Haru, egy távolabbi farmon születtem, ezért sok ideig magántanuló voltam. A farmon, pedig növénytermesztéssel foglalkoztunk, amit a nap nagyrészében, folyamatosan csináltunk, és most végre ideköltözhettünk.

- Köszönjük Haru.

Körbe néztem az osztályomat, lehetséges barátok után kutatva. Mindenki nagyon kedves volt, egytől egyig.

Csak egy embert találtam furcsának....

Egy srác teljesen feketébe volt öltözve, és a csukjája, szinte az egész arcát eltakarta.

- Haru kérlek ülj Kazumi mellé. Ő az aki ott kuporog teljesen feketébe.

- Ööö....rendben.

Lassan odasétáltam az egyszemélyes padomhoz, ami mázlimra pont az ablak mellett állt. Leültem a székemre, és kiteve a cuccaimat, éreztem mintha valaki folyton bámulna engem. Gondoltam ez megszokott az új diákoknál, és ezért az osztály nagy része talán engem vizslat. Oldalra tekintettem, hogy jobban szemügyre vegyem Kazumit. Épphogy észre vettem a kapucnija alatt, érdekes szürke haját. Hosszasan elmerültem a tengerkék szemeiben, amiben őt is egy rövid időre viszonzott, majd hamar elkapta a tekintetét. Az unalmas órát végig várva, feláltam a helyemről, majd ezután felé nyújtottam a kezemet.

- Szia Haru vagyok. Remélem.....

Sajnos nem tudtam végig mondani a mondatomat, mert Kazumi vörös fejjel kiviharzott a termünkből. Nem értettem hogy mi a fene baja lehet velem, pedig én próbáltam kedves lenni.

- Ne foglalkozz vele. Akkor szokott ilyen lenni ha nem akarja megmondani az igazat.- szólt hozzám egy pár centivel magasabb, vöröses hajú lány.

- Tessék?

- Hát...Kazuminak van egy betegsége aminek a pontos nevét nem tudom, mert irtó hosszú, de annyi a lényege hogy nem tud hazudni, és csak az igazat mondja, ami azonnal az eszébe jut.

- Ááá...értem. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz betegség?

- Hidd el, mi is ezen rágódunk már egy ideje. Amúgy szia, én Nanami vagyok.

- Szia, én Haru.

Sokat beszélgettem Nanamival, aki meg is mutatta nekem az egész iskolát, és az új osztálytársaimat. Minden óra után próbáltam beszélni Kazumival, de sajna mindig ugyan az lett a vége...

A nap végén bekellett mennem a tanáriba, ahol a maradék adataimat leírtam egy kitöltendő lapra, ezután indulhattam végre haza. A cipőimet lecserélve, kiléptem az ajtón, és meglepetésemre Kazumit láttam meg a bejárat előtti lépcsőn.

- Szia Kazumi!

Felém fordulva, csillogó kék tekintete teljesen megbabonázott, erre a szívem önkéntelenül mérföldeket dobbant, és a kezemet reflexből feltettem, hogy integessek neki, de ekkor idióta módon nem vettem észre az előttem lévő lépcsőt, és a testem előre dőlt. Már készültem a hamarosan eljövő pokoli fájdalomra, majd egy hangos kiáltást hallottam meg.

- Vigyázz!

Az esésemet követő emlékem, hogy már Kazumin fekszem, és nehezen a kezemmel felnyomva magam, bámulni kezdtem szokatlanul vöröses arcát. Nem tudtam mit mondani. Abban a pillanatban egy szót se tudtam kinyögni a számon. Ez az egész olyan abszurdnak, és.....meseszerű volt, hogy először azt hittem álmodom.

- Ööö...jo...jól vagy? -kérdezte megakadt hangon Kazumi.

- I..igen. Köszi...hogy elkaptál. És bocsi hogy rád estem....biztos fájhatott.

- Ugyan...az a fő hogy jól vagy.

Ezután lassan felálltunk mind a ketten, majd kínos csend uralkodott el rajtunk. A torkomban már a szívemet éreztem, és hiába akartam volna bármit is mondani, biztos valami zagyvaság jött volna ki a számon. A csendet Kazumi megtörve, csak ennyit mondott.

- Ööö....hát akkor szia! Majd....holnap találkozunk.

Lassan feltettem a kezem, és integetni kezdtem az elrohanó fiúnak, majd ránézve a kezemre, elmosolyodtam, és a dobogó szívemre helyeztem.

- Szia Haru! Mi volt ez az előbb? Egy percre vesztettelek csak szem elöl, és már is butaságot csinálsz?

- Misel.

- Igen?

- Azt hiszem ellopták a szívem.

. . .

- Mi??? Te most komolyan beszélsz?

- Szerinted én hazudnék neked?

- Wow. Sok mindent kinéztem volna belőled, de hogy te szerelmes.

- Köszi....

- Na? És ki a szerencsés?

A hosszú sétából haza érve, megragadtam a kilincset, és összeszorult torokkal válaszoltam.

- Kazumi.

- Mi??? Az a mamlasz, aki annyira félénk, hogy még a saját nevét se bírja kinyögni?

- Ne beszélj már így!

- De hát akkor is. Csak ma ismerted meg. És már máris beleszerettél?

Csak némán besétáltam a szobámba, amikor anya megállított.

- Kicsim! Mit csiripel neked non stop Misel? Tudom hogy veréb meg minden, és hogy sokat tud csevegni, de még soha nem láttam ilyennek. Talán valami történt?

- Nem. Nem történt semmi anya.

- Jut eszembe. Milyen volt a suli?

A válaszon elgondolkozva, akarva akaratlanul megint eszembe jutott a múltkori esésem, és vörös fejjel a szobámba rohantam. Mély levegőt vettem, és legyezni kezdet az arcomat. Nagy nehezen lenyugodott állapotba kisétáltam a szobám ajtaján, majd anyának egy rövid válasszal megnyugtattam.

- Nagyon jó volt a suli. Lett is egy barátnőm.

- Ennek nagyon örülök.

- Figyu! Én most bemegyek az üvegházba.

- Rendben kicsim. Egy óra múlva vacsora. El ne felejtsd! Apád holnap reggel érkezik.

- Megint liszt szállítmány visz le?

- Hiszen tudod hogy kevés ember van aki ért a termesztéshez.

- Igen tudom. De emiatt olyan kevésszer látjuk őt.

- Hidd el. Én se repesek az örömtől.

Egy puszit nyomva az arcára, az üvegház felé vettem az utamat. Beérve a szinte üres, alkotásra váró házba, leültem az asztalhoz, és az asztalra dőlve gondolkodtam.

- Na mi az? Csak nem alkotási válság?

- Hagyj békén Misel!

A kis veréb leszállt az asztalomra, majd a fülem felé ugrált.

- Vagy talán azon a fiún jár az eszed?

- Na most ezt azonnal abba hagyod!

Mérgemben rácsaptam az asztalra, majd az érzelmeim irányítva az erőmet, a csapásom helyén, indák kezdtek kúszni egészen a plafonig. Ezzel alkotva az asztal közepére, egy hatalmas oszlopot.

- Asszem kicsit túl lőttem a célon.- tekintett fel Misel.- Figyu, biztos hogy nem akarsz újra magántanuló lenni?

- Ezt hogy érted?

- Rengeteg stressz fog érni téged a suliba, plusz ott van az a fiú is. És ha én kitudtam belőled ezt produkálni, akkor mi lesz veled a suliba?

- Nyugi! Vissza tudom csinálni az indákat.

- Igen. De az emlékeket nem annyira. Ha esetleg valaki észre veszi. A felejtő pollent, pedig nem tudod uralni.

- Ne is mond. Szegény bagoly még a nevére se emlékszik, akin kipróbáltam a pollent.

- Ezért legyél óvatos, és uralkodj az érzelmeiden!

Már kezdtem unni a folytonos aggódásokat, és a véget nem érő, szinte ugyan olyan mondatokat. Aznap átbeszélgettük Misellel az egész estét, és abba egyeztünk meg ha egy hetet kibírok anélkül, hogy akaratlanul használom az erőm, akkor csak reggel fog a suliba kísérni, így nem fogja folyton lesni minden lépésemet.

Ezt a fogadás hülye lettem volna kihagyni, így jövő hét hétfőtől elkezdődhetett a „próbaidőm".