A régi padon ülni, ennyi a vágyam,
Suhanó arcok tengerében várva,
Hogy kilépj a tömegből mosolyogva,
Átkarolj, mintha nem lenne holnap,
Majd ahogy édes pír játszik arcodon,
Hajad szélként a füled mögé simítom,
Dobban a megfáradt szív újra boldogan,
Lelkem párkányára levelet hullajt a pillant:
Nem ismerlek, de kérlek, maradj velem,
Ahogy a hold szereti hűen a csillagos eget,
Nem akarok mást, mint azt az állomást,
Ahol a révedő vak szem angyalt lát.