Mit is írhatnék az őszről,
Mondja meg valaki,
Kérdezlek téged és őket,
De csak a csendet hallani.

Ejtsek szót tán' a vörös erődről,
A bársony moháról, mint útjelző?
Az ékszaki fényt arra találod,
De ahhoz túl rövid a kabátod.

Ha tükröt akarsz tartani,
Hitvesed szíve is tündököljék,
Ne a tegnapokat nézd,
Inkább, hogy hová lépsz.

Mondd, el kérlek, mit írhatnék még,
Arról az őszről, melynek a szépsége,
Szavak nélkül, csendes szélsuttogással,
Maga is mindent, amit akarsz, elmesél.

Ejthetek szót dombokról, lankákról,
Amelyek között egyre vonat zakatol,
Hívhatom segítségül a kis patakot,
Mondja el, amit a hulló levelekről hallott.

Mosoly fakad s fut szerte arcodon,
Amint végignézel otthonotok melegén,
Ablakon túl dúlhat bármily' zord idő,
Ha múlik lassan a fény; vár a heverő.

Mit írhatnék az őszről,
Mindenki mindent akar mondani,
Keresik s lelik benne az értéket,
Minek tovább ragozni?

Ezer éve áll sziklába széllel vésve,
Az ősz sohasem volt más,
Mint a tél mosolygó anyai arcképe,
Elnyugtat, de a mosolyból mi marad?

Szívdobbanás és itt a tavasz,
Pislogtok és a tél röppen hamar,
Lelketek ismét megtelik fénnyel,
Ahogy kismadár az ágon dalol.

Párosan páratlan versszak ez,
Ahogy az őszről többet írni sem szabad,
Hiszen nyisd ki az ablakod, s menj a házadból,
Hidd el, a pillanat gyönyöre örökre veled marad.