Emlékszem még a legelső harmatra,
Milyen kellemes borzongás volt,
mezítelen talppal tavasszal.

Emlékszem még a virágra a hajadban,
Felvetted, akár pajzsodként mosolyod,
S indultál minden hajadban.

Visszanéztél néha nagyon szívesen,
De ahogy egyre tisztább lett kék szemed,
Rájöttem: fogalma sincs mit láss és keres.

Kutattad abból a zűrzavarból,
Ami a közös múltunkból lett,
De az a régi fénykép örökre elveszett.

Emlékszem még és tudom, te is így teszel,
Annyira fontos volt, felkiáltójellel érkezett,
Megsárgult emlék csak; érzés ég veled.

Emlékszem a szikrák éjjelére,
De, az a föld ma már lakatlan,
Rajta a házat zárja könnyek lakatja.

Nem tudom, mi történt sem pedig érdekel,
Hová veszett az a katlanra való élvezet,
Oly' mélységekből tényleg csak ennyi lett?

Gondtalanul ébredő hajnalok,
Könnyedén múló éjszakák,
Szép emlékek mind mára már.