Ház áll a semmi közepén,
élet van benne, mindig éjnek idején,
mindig újra attól dörög az ég,
hogy elmossa az élet kedvet a kezdetén,
széttépi az édenkertet; többé értelmetlen,
átkozott viharban szélnek hívnom,
én vagyok, mindegy máskor azt mondom:
állj fel és menj oda holnaptól fogva,
és éld újra át, amit nem szabadna,
ha pedig az út nem majd Fortuna vár,
ne zokogj, vagy szentségelve kiabálj,
ez lett a sorsod fogadd el,
hát kuplung és a váltót lökd kettesbe,
nyomd padlóig a gázpedált,
ne a tükröt lesd, az már csak félhomály,
így döntöttél úgy mész tovább,
napsütés vár vagy sziklaomlás.