Amíg az öreg fűzfánál alkotom álmom,
Változás vihara álmosan borong,
Nem rágom akként ismét a régi nádam,
Mint amilyen sietséggel a szél szalad;
Búzamező is már az eső lábáról beszél,
Bólogat szavaira megannyi bozótlevél,
De amíg a távoli alkonyban vöröslik a nap,
Egyetértenem velük nincs miért.

Percek gubbasztanak, hajolnak fölém,
Nem menekültem; vihar fordult felém,
Fogás híján nyugovóra tért hát lassacskán,
Most is a fűznek vetve hátam ér az álmodás,
Réveteg pillantásom ismét a horizontra talál;
Lélekben régen ismét  lépkedek a hazám porán,
Újabb hajnal és pillanat hasad egyre, de minek,
Az idő vihara tett kővé; örökké-e tájon pihenek.