Kaial az ebédlő asztalnál ülünk. Egész este nem aludtam semmit. A szemhélyam már nagyon le akar csukódni. Kaira vezetem a pillantásomat. Nagyon a gondolataiba van mélyedve.

- Szóval valóságosank tűnt, csak annyi volt az eltérés, hogy vihar volt? , kérdezte Kai, a nap folyamán, már vagy ötödszörre.

-Megint elmondom, hogy IGEN. Betűzzem, hogy felfogd? - kérdeztem gúnyosan.

-És mit is mondtam pontosan? - Mintha elillant volna a fáradságom. Felnéztem rá. Lehetséges, hogy csak halucináltam az egészet, nem látomásvolt. Viszont az azt jelentené, hogy a belső vágyaim  jelennek meg. Az még jó is lenne, hogy Kai meghal. De az, hogy azt mondja szeret...

-Szerintem az nem lényeges. - mondtam ártatlan fejet vágva.

-Attol félsz, hogy a belső vágy álmaid voltak, azaz olyasmi történt amit nem akarsz elmondani. - fejtett meg szokásához híven. - Nem tehetek róla, nagyon okos vagyok. - vigyorgott szokásosan.

Felálltam az asztaltol, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. A következő pillanatban minden nagyon gyorsan történt. Kai felpattant, majd mielött mukkani tudtam vola, a falnak nyomott, majd kezét fejem mellé támasztotta. Már meg kellett volna szoknom, hogy Kainak mániája, az hogy belemászik az emberek magánszférájába. Kai odahajolt a fülemhez. Megpróbáltam elhúzni a fejemet, de nem sikerült. Csapdában voltam.

-Mondd csak el Bonnie, hogy mi történt pontosan a látomásodban. - Halk volt a hangja. Éreztem leheletét. Tudtam, hogy nincs menekvés, amíg nem válaszolok. Nagy levegőt vettem majd belekezdtem.

- Olyan volt, mintha a valóságban lennék. Mintha csak pár percre elájultam volna. Viszont hallottam a dörgést, és az esső pattogását. Kimentem az ajtóhoz. Te kint áltál az essőben. Felém fordultál, és nagyon boldognak tűntél. Viszont ekkor feltűnt az az árny, és leszurt hátulról. Odamentem hozzád, és próbáltam mondani, hogy minden rendben lesz. Viszont te mondtad, hogy érzed, hogy meg fogsz halni. Meg azt is hogy mondanod kell valamit. Aztán azt mondad... - szünetet tartottam. Pontosan emlékeztem. És arra a pillantásra is. - azt mondad: "Én szeretlek! Tényleg. De most fel kell kelned." És akkor ültem fel. - Mondtam majd lehunytam a szemem. Kai nem állt félre, hanem fürkészett. Csak nézett, mintha az az ember lennék, akit egész életében látni akart. Csillogott a szeme. Meg kell mondjam nagyon szép volt. Aztán mintha a levegő csökkent volna köztünk. Pislogtam egyet, majd gyorsan kibújtam a karja alatt, és töltöttem magamnak vizet.

Az elkövetkezendő órák némán teltek. Találtam egy még régebbi keresztrejtvényt, és azt fejtegettem. Időnként besegített Kia, de többet nem szoltunk egymáshoz. Tűrtük a kínos csendet.

- Elmegyek sétálni egyet. Nem jösz? - kérdeztem. Kai megrázta a fejét. Én felkeltem és kiléptem a házból. Mentem három lépést, majd kezdtem érezni, hogy baj van. Elkiáltottam Kai nevét, majd ismét összeestem. Ugyan ott voltam, ahol tegnap. Most is esett az esső, és megint Kai sebét fogtam. Mintha folytatódna az egész.

-Hogy értetted, hogy szeretsz? - Szakadt ki belőlem. - Mármint hogy nem szerethetsz. Ez... nem helyes. És nem is vagy igazi. - magyaráztam.

- Lehet, hogy még nem vagyok, de leszek. - Mondta Kai. - Bonnie, amikor érzed, hogy jönnöd kell. Ne állj ellen. Gyere. Viszont most megint csak ennyi időnk volt. Nyisd ki a szemed Bonnie! - Ismét vizből kirántva keltem fel.

-Nem azt mondtam, hogy ne csináld többet? - Kérdezte Kai. -Most pedig ezt is meséld el részletesen. A délutánunk abbol állt, hogy ezt a szép kis témát bogóztuk ki. Sajnos ezután a dolgok rossz fordulatot vettek.

-Faggatóznod kell Bonnie. És lehetőleg ne a szerelmi életemről. - magyarázás közben oldalra billentette a fejét. Ebből a szögből, az arrogáns tekintete ellenére cukin nézett ki. Jesszus Bonnie, hol járnak a gondolataid?! Gyerünk vissza a jelenbe!

-Nem a szerelmi életedről fagatóztam! - mondtam felháborodottan.

-Hát nekem pedig nagyon is ilyesmit mondtál. - nézett jellegzetesen a szemembe. Összepréseltem az ajkaimat, és szemrehányóan ránéztem.

-Mintha téged nem érdekelt volna, hogy miket mondott rólam, avagy hogy miért is mondta, vqgyis mondtaD hogy szeret. - emeltem ki a D-t, hogy még világosabb legyen neki, hogy róla van szó. Azonban erre a mondatomra, Kai felpattant az étkező asztaltol, - ami elött épp ide oda sétálgattam - majd megragadta a kezem, és közel húzott magához, majd hátborzongató hangon kezdett el sut5ogni a fülembe.

-Én nem szeretlek, nem is foglak, és nem is szerettelek. Leírod a te kis álomvilágodban a lehetetlent. Lehet, hogy neked ilyen vágyaid vannak -nem csodálkoznék- viszont ilyen világ NINCS! Szóval nincs rá okom, hogy érdekeljen mit is mondott a képzelet beli másom. - mosolyodott el a szokásos mosolyával, majd ellökött magátol.

A hirtelen lökéstől, a földre estem. Ő idegesen mászkált, ide oda. Mintha nem hinne a saját elméletének.

-Azt is mondta, hogy ez mind megfog történni. - mondtam csak az igazam miatt. Azonban már nem mertem a D-t hozzátenni mondandómhoz.

- Nem fog MEGTÖRTÉNNI!!! - Órdított Kai, rámnézve. Összerezzentem. Ezekszerint a D nélkül is sikerült kihúznom a gyufát. Nem szeretem amikor Kai ilyen ideges. Ki tudja mire képes ez az ember. Félelmetes őt ordibálni látni. Ugyanakkor viszont sokkal hátborzongatóbb, amikor tudja az ember, hogy ideges, mégis nyugodtan beszél. Összegezve Kainak túl sok a rossz oldala.

-Tudod szerintem sokkap kedvesebb vagy, abban a szerinted nem létező világban. - mondtam, kicsit sem kedvesen.

-Nem érdekel. Tudod a fantáziád túl kedves a valósághoz. - mondta gúnyosan, és láttam, ahogy egyre idegesebb lesz. Valamiért mégis tovább hergeltem.

Mintha ez baj lenne. És amúgy meg soha nem fantáziálnék rólad, arrol meg pláne nem, hogy belémszeretsz. - mondtam miközben feltápázkodtam. Kai továbbra is járkált, én pedig követtem, mert lassan kisétlat a folyosóra.

-Ezek szerint mégis. Megmocskosítod a nevemet is. - Mintha valami alávaló senki lennék... pedig mennyiszer mentettem már meg életeket. -gondoltam magamban.

- Áh szóval nem elég mocskos már a neved a sok gyilkolástól? Emlékeztetlek, nem az én apám zárt be minket ide! - vágtam vissza. De kicsit úgy éreztem kezd eldurvulni ez a veszekedés.

-És mi van, ha én büszke vagyok a gyilkolásaimra? - Lépett közelebb. - És remélem azzal tisztában vagy, hogy bármikor bővíthetem a meggyilkolt emberek számát. Talán még könnyebb is lenne nélküled.

Hátra léptem, azonban ő ezzel szinkronban közelebb. Tudtam, hogy minden szavát komolyan gondolja. Láttam a szemében a gyilkost, és rettentően féltem tőle. Ismét közelebb lépett, a lábaim, meg önkéntelenül is hátrább csúsztak.

-Ha megölsz...-Nem jutott semmi az eszembe. Kai elmosolyodott, majd ismét közelebb lépett. Elfelejtettem levegőt venni. Vagy talán féltem levegőt venni... -Ha megölsz... - Továbbra is semmi. Jusson már valami eszembe! Ahj de reménytelen vagy Bonnie! - Nem tudok semmit mondani oké? Tényleg csak neked lenne jobb, ha megölnél. Nincs varázserőm, azaz már nem veszed semmi haszonomat, csak egy idegesítő púp vagyok a hátadon. De még nem állok készen a halálra. Már annyiszor megjártam a halált, vagy hasonlót. És még nem állok készen végleg oda kerülni... tudom, ha meg akarsz ölni, nem tudlak megakadályozni, és ezek a szavak sem... hatnak meg. - Mondtam el egy szuszra. Tudtam tényleg nem hathatom meg ilyen szavakkal, de egy próbát megért. Arcán a színtiszta unalom ült.

-Tényleg nem!- Mondta hirtelen, majd a nyakamnál figva a falnak nyomott. A levegő kiszorult a tüdőmből, és kissé a lábam is elemelkedett a talajtól.

Ekkor ellezdett hasogatni a fejem, majd elsötétült minden. Ismét a másik világban ébredtem. Esküszön sohasem fogom megszokni ezt a csomó világot. Bent voltam a házban, pont ott, ahol Kai pár pillanata még folytogatott. Elindultam a konyha felé. A konyhában megláttam Kait, ahogy valamit épp csinál. Az egész házban finom illatok terjengtek.

-Nahát Bonnie! Végre itt vagy! Ülj csak le, mindjárt kész az ebéd. - Hangja kedvesebb volt, mint a másik Kaié, mégis bujkált benne ott legméllyen, az a csínytevés akarása. Loki a csínytevések, és hazugságok istene jutott eszembe róla a skandináv mitológiából. Elmosolyodtam a gondolaton, majd helyet foglaltam. Jobb itt mint a másik Kaial, és amúgyis tudok faggatózni.

-Hogy lehetsz életben? Amikor utoljára itt jártam haldokoltál. Ekkor tűnt csak fel, hogy most nem esik kint az eső, hanem süt a nap. Cirógatta az arcomat, ami meglehetősen jól esett, ami furcsa, ugyanis egy másik valóságban éppen folytogatnak.

-Az tulajdonképpen még nem történt meg. Elöbbre tértél vissza. Nehéz lenne megmagyarázni. Én tudom a multadat, és a jövődat is. Bonnie... Bonnie, aki az én világomban volt, ő pedig tudta az én jövőmet. Elárulta nekem, nehogy megtörténjen. De ezek szerint mégis meg fog. De ha ti kijuttok innen, akkor azzal az én bűntetteimet is jóvá teszitek. - mondta, majd nagyot sóhajtva letett elém egy tányért, melyben húsleves gőzölgött. Leült az asztalhoz, majd folytatta. - Én jelenleg annak a Kai Parkernek, akit te ismersz, a jövő béli alakja vagyok. Azonban ez csak egy lehetséges jövő. Ugyanis TE Bonnie, tudsz rajta váloztatni. És ehez semmiféle mágia nem kell. Csak annyi, hogy tarstd magad életben. És tudom, mellettem ez nagyon nehéz. De meg kell próbálnod.

-Hát jelenleg nem olyan fényes, a másik világban a helyzetem... - mondtam, majd belekanalaztam a finom illatú levesbe.

-Tudom... Most azért is vagy itt. Mint látod, nem ül mellettem egy másik Bonnie, aki a te jövőd. Ha itt lenne, akkor, te neked nem is kellene itt lenned. De az én Bonniem nincs itt. Ugyanis megtettem. Megöltem őt, és ez az a tettem volt, amit sohasem bocsátok meg magamnak. Eldurrant az agyam. Az én Bonniem, a folytogatást túl élte, ugyanis kitalált valamit. Azt nem árulhatom el, hogy mit, ugyanis akkor összedölne az idők közti valóság. Neked csak kell valamit találnod, hogy elengedjelek. Egy kis idő után egymásba szerettünk. Én beléd, te pedig belém. De aztán mondott valamit - a gondolatra ökölbe szorult a keze. - Tedd meg Bonnie, hogy küzdesz azért, hogy életben maradj. Ha kell, akkor válaszd szét az útjaitokat. Legyetek egymástól távol. Csak maradj életben. Most pedig menned kell. Vigyázz magadra Bonnie! Te változtattál olyanná, amilyen most vagyok. Hasd meg a sötét oldalamat, és tégy engem jóvá. Vagy menj el messze, és vissza se nézz. Sok sikert Bonnie...- Mondta, én pedig a sötétségbe zuhamtam.

Amikor magamhoz tértem ismét elkapott a kínzó fájdalom. Alig kaptam levegőt. Valamit gyorsan ki kell találnom. Valami szívhez szolót. Valami olyat, amitől még Kai Parker szive is megenyhül... De ezzel csak az a probléma, hogy olyan nem létezik... legalábbis én nem tudok róla.

-Kai- nyögtem. - csak annyit kérek... hallgass meg... - minden szót nehezemre esett kiejteni. Kai a szemembe nézett, majd elengedett. A tüdőm megtelt levegővel, de mintha még többet kívánt volna. A nyakam zsibbadt. Szinte biztos, hogy megmarad ennek a nyoma. Mivel erőm kevés volt, ezért a földön találtam magam. Legbelül éreztem mivel menthetném az irhámat, de nagyon súlyos következménye is lehet...

-Na mondd! És csak hogy rudd ki akarlak nyírni. -Kacsintott, mégis láttam a dühét. Tipikus. Feltápászkodtam, és a szemébe néztem. Csak koncentrálj Bonnie a túlélésre! Ismétlegettem magamban. Vettem egy nagy levegőt, majd térdem megemelve, gyengepontján rúgtam. Míg ő szenvedve összeesett, kirohantam a házból. Nem sokkal késöbb meghallottam ahogy Kai is mögöttem lohol.

Ha most elkap, akkor én meghalok. De legalább próbálkoztál Bonnie. Gondoltam, de már a sírás határán voltam. Pár utcányi rohanással berohantam egy házba, majd magamra zártam az ajtót. Berohantam a legközelebbi szobába, ami mint kiderült egy nappali volt. Gyorsan eltorlaszoltam az ajtót egy székkel, hogy minnél távolabb tartsam az örült gyilkost, aki csak azon van, hogy kínzó halálal sújthasson.

Otthonos kis ház volt. A nappali össze volt kötve a konyhával, és az étkezővel. Besiettem a konyhába, és elvettem egy nagy éles kést. Az ajtó elé álltam, és a kést magam elé tartottam. Azonban nem jött senki. Kicsit megnyugodtam. Ekkor azonban egy kés pengéjét éreztem meg a nyakamnak nyomódni.

-Csak nem gondoltad, hogy elmenekülhetsz ugye? -Duruzsolta a fülembe. Rettegtem. Tudtdtam, hogy most vége van mindennek, és hogy ezt kizárt, hogy túlélném. -Sss- éreztem a leheletét a nyakamon. Hátam melkasához nyomódott. Hirtelen Kai kezében tartott kés a földön landolt, nagy koppanással. Kai hátra lépett pár lépést, és eltàtott szájjal, meredező tkintettel nézett rám, majd a kezére. Nem értettem mi ütött belé. - Nem. -halkan mondta, mégis meghallottam. Megrázta a fejét, alig észrevehetően. -Nem öllek meg, mert ha megtalálom a módot, hogy kijussak, szügségem van rád. - mondta, majd a széket félre lökve kisietett a szobából.

Egyáltalán nem értettem a helyzetet, és csak sokkosan álltam a szoba közepén. A térdem remegett, és a könnyeim utat találtak. El kell tünnöm minnél elöbb. Lassan térdre ereszkedtem, és hagytam magamat sírni. Minden összeomlott. Elveszítettem mindenkit, akit szeretek. Meg fogok halni. Ez biztos. Már csak az a kérdés, hogy hogyan és mikor. Megtöröltem a szemem, és feltápászkodtam.

-Sajnálom. - Szólalt meg Kai, mikor kiértem hozzá az utcára. - Csak tudod én ilyen vagyok, ha ideges vagyok. - mondta.

-Veszem észre...- mondtam, majd kínomban elmosolyodtam. Kínos és szar volt a helyzet. Igaz, volt már rosszabban részem. Nekem nem nagyon lesz addig nyugtom, amíg vámpírokkal meg más természetfelettiekkel vagyok összezárva. Talán majd egyszer megszabadulok ettöl az egésztől. Az úton megbeszéltük, hogy eltekintünk ettöl az incidenstől, hogy ne keljen úgy összezárva élnünk, hogy rosszban vagyunk. Mikor vissza értünk a Salvatore házba Kai csinálta háladás napi spagettit. Egész finomra sikeredett.

-És tegnap mondtad, hogy a hálaadas a kedvenc ünneped. Pontosan miért is? Mi van, amiért egy ilyen helyzetben hálát tudsz adni?

-Hát most például azért adok hálát, mert már nem egyedül vagyok itt. És te? Van valami amiért hálás vagy?

-Hát például, hogy még élek. - Mondtam, szemforgatva.

-Kösz a bűntudatot. - Szolalt meg Kai tetetett sértődöttséggel. Egymásra néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat. Olyan abszurd volt ez az egész helyzet. Lehet néha ki kéne szabadulnom kicsit.

Damon szemszöge:

-Elena ezt nézd meg, találtam valamit! -kiáltottam ki a szobából. Elena ott is termett pár pillanaton belül. Igaz, Elena nem emlélszik rám, de már kezd megkedvelni. Ami jó. De most Bonniera kell koncentrálnom. Valahogy ki kell őt hoznunk onnan. Elena el olvasta a fejezetet amit mutattam neki a könyvből.

-Úristen! Ha ezt el tudnánk neki mondani, minden sokkal könnyebb lenne. -Mondta ki Elena hangosan a nyilvánvalót.

-De nézd, valakinek kell megölnie őt, ahhoz, hogy kijusson, nem elég, ha öngyilkos lesz. És az fix, hogy Kai nem hagyná, hogy ismét egyedül szenvedjen az örökké valóságban. Ezért is nem jó az aszcendeses kijutás. Tuti, hogy Kai is ki akarna jutni. Bonnienak nincs elég ideje...

-Hívom Jeremyt! - szolt Elena, majd eltűnt. Jeremy társaságaban tért vissza, mire gyorsan elmondtam neki is az olvasottakat.

-Tehát jól értem, ha Kai megöli Bonniet, akkor visszakerül ide? - Kérdezete Jeremy. - Akkor simán, csak el kell érnie Bonnienak, hogy Kai megölje.

-Jó de Bonnie bármit megtenne, hogy túl élje Kait. És üzzenni meg nem tudunk neki. -Magyarázta Elena.

-De amúgy nem azt mondtad, hogy ti egyszer már megöltétek Kait? -Kérdezte Jeremy.

- Valamit kihagyhattam. - Vettem ismét a kezembe a könyvet. -Igen itt is van a bökkenő. Egy vándor igézete szügséges a kijutáshoz. - olvastam hangosan, majd egyenesen felnéztem Elena szomorú tekintetébe.

Sziasztook
Nagyin bocsi, a sok késésért, csak nem volt időm írni, mert rengeteg dolgom van mostanában.
De most legalább itt van a kövi rész. Remélem nemnlett túl durva. Na pusziii!