Írói szemszög

Perselus Piton kedvese halála után a fonósori házának elnyűtt kanapéján ül megtörten, és reményvesztetten. Azt hitte van még esély. Van még idő, hogy vele legyen. De a sors gúnyos tréfát űzött vele. Elvette azt a nőt akit szeretett. Azt aki boldogságot hozott az életébe, és reményt adott. Hát ez a büntetése a sok aljasság után? Ez? Kapott még egy esélyt a boldogságra, de csak eddig tarthatott? Sofia megmentette saját magától, de őt már senki nem menthette meg. Milyen igazságtalan a világ.

Az emlékek csak úgy megrohamozzák. Az első találkozás. Az első veszekedés. Az első csók amire oly' mohón vágyott már időtlen idők óta. Maga előtt látta a nő mosolyát, a fülében hallotta nevetése csilingelését. Látja az életvidám kék tekintetét. Miért mindig azok szenvednek akik nem érdemlik meg? Miért Sofia kapta ezt a sorsot, mikor ő volt az az ember aki mindenkit előrébb helyezett saját magánál?

Egyszerre felháborodott, bosszús, és elkeseredett. De egy része hálás, és boldog. Olyan sok mindenért könyöröghetne, ócsárolhatná Merlint és a sorsot. Átkozhatná a bűbájt mely úgy szólt hogy az ártatlan léleknek is a bűnössel együtt kell halnia. Mégis közben kimondatlan hálát érez. Hálás azért, mert megismerhette ezt a különleges teremtést. Hálás minden vele töltött percért, még ha többet is akar. Hálás a kioktatásokért, a mosolyokért, a lopott csókokért. Hálát érez a nő iránt aki megmutatta, hogy van még szeretet és jóság fakó szívében. Bárcsak el tudott volna köszönni tőle! Bárcsak szavakkal elmondhatta volna mennyire szereti! Bárcsak meghalhatott volna helyette!

Szívesen követné a nőt, de bármennyire is fáj neki nem teszi. Ígéretet tett. Megígérte, hogy életben marad történjék bármi. Oh, ha akkor tudta volna mi is az a bármi! Sosem adta volna a szavát. Hát hogy éljen élete értelme nélkül? Hogyan leljen boldogságra fény nélkül? Szíve darabokban hever, és nincs már aki összeforrassza.

Sohasem fogja elfelejteni ahogy az életét áldozta a világért. Érte. Önző módon mondhatta volna azt, hogy nem. Nem csinálom, mert élni akarok. Nem csinálom mert még alig éltem. Ehelyett hezitálás nélkül tette azt amire született, megmentve ezzel minden ember életét legyen az mágus vagy sem. Nem a hírnévre ment. Nem érdekelte hogy benne lesz e a könyvekben. Csak biztonságban akarta tudni a szeretteit, akik azt hitték elárulta őket.

Bárcsak kitörölhetné a gondolatot! Hogyan is feltételezhette hogy a nő csak játszott vele? Hisze biztosította őt hogy nem haragszik mégis mikor eljött tőle, és egyedül maradt az esze mást sugallt neki is a szíve helyett inkább arra hallgatott. Hogy gondolhatta, hogy semmi sem volt valódi? Hogyan képzelhette hogy elárulta őket? Hiszen nem ő akart Voldemort lánya lenni. Nem ő akart, mert tudta, a kezdetektől fogva tudta, hogy mi az ára annak, hogy az apja egyszer s mindenkorra meghaljon. Tudta, és még sem szólt egy szót sem. Nem reklamált, nem hisztizett. Mert ő nem olyan volt. Ő volt a legtisztább lelkű ember a földön, és most halott.

Perselus ölébe váratlanul egy tekercs pottyan. Piros pecséttel van lezárva, és legszívesebben elhajítaná, mert pont nincs kedve semmivel foglalkozni kedvese halála után, de meglátja a jellegzetes kacskaringós betűket. Sofia. Ez Sofia kézírása.

Még mindig kábultan, de feltöri a pecsétet. Nem védi semmilyen varázs. Ezt csakis Perselus-nak címezték. Kihajtja, és fél oldalon elterülő írást talál. Nagyot nyel, és nem is próbálja meg visszatartani a könnyeit. Lám. Ennyi maradt belőle neki. Egy levél, és az emlékek. És egy fotó amit még régebben Rita Vitrol-tól kapott. Ennyi, de mégis több mint a semmi.

Nagyot sóhajt, majd neki kezd az olvasásnak. Az első mondatnál meg kell állnia, mert annyira remeg a keze, hogy a szavak összemosódnak. Összeszedi magát, majd újra neki fog, ezúttal sikeresen.

Drága Perselus!
Ha ezt a levelet olvasod akkor valószínűleg én már nem élek. Borzalmas lehetett megtudnod, hogy Voldemort az apám. Tudom minek tartottál és ezért egy percig sem hibáztatlak.-ugye mennyire jól ismerte a férfit?-Nem fogok feleslegesen mellébeszélni, mert amit kell azt már úgy is tudsz.
Sajnálom. Sajnálom, hogy nem szóltam a feladatomról. Hidd el hatalmas fájdalmat jelentett megtudnom, hogy én nem érem meg a csata utáni másnapot. Hogy többet nem lehetek melletted. Annyi mindent akarnék mondani, de röviden összefoglalom.

Azt hittem nem létezik szerelem. Nem létezhet mert az elgyengít, de tévedtem. A szerelemből...a te szerelmedből kaptam a legtöbb erőt. Köszönök minden percet amit az életedből rám szántál. Köszönök neked mindent. Sohasem foglak elfeledni Perselus, és ha eljön az idő, én várni foglak a másik oldalon.

Tudom, hogy betartod az ígéretedet, ezért csak annyit mondok, hogy élj! Élj amíg tudsz mert az élet rövid, és kiszámíthatatlan. Szerezz barátokat, ismerkedj. Fájdalommal a szívemben, de mosollyal az arcomon írom ezt most: találd meg azt a nőt aki veled marad életed végéig! Ne félj nyitni, mutasd meg ki is vagy valójában ahogy nekem tetted. Találd meg kérlek a boldogságot, és akkor én is az leszek.
Miattam ne ejts egy könnycseppet sem! Tudtam mi a sorsom, és bele is törődtem még ha a szívem is szakadt meg érted. Tedd azt amit szeretsz, most már szabad vagy! Élj!

Ne feledd drága Perselus, én mindig veled leszek! Ott leszek a szívedben, és várni foglak, de ne siess! Ha hiányzom pillants fel az égre. Az egyik felhő, az egyik csillag, az egyik madár ami feletted ül a fa ágán az én leszek. Látni akarom ahogy a menyasszonyodat várod az oltárnál. Látni akarom a gyereked felcseperedését. Látni akarom a boldog mosolyaidat. Látni akarom az életedet. Rövid időt tölthettünk együtt, de minden percéért hálás vagyok, és semmit sem bántam meg. Ne búslakodj, hidd el én fent vagyok és boldogan mosolyogva figyelem az ünnepléseket, és az immáron a gonosztól megszabadított országot. Én békére leltem, te pedig kapsz egy esélyt a normális életre.
Használd ki! Élvezd! Élj!

Teljes szívemből szeretlek ezt ne feledd: Sofia.

Perselus leengedi a kezét, és üveges tekintettel mered előre. Elhatározza, hogy megfogadja a nő tanácsát. Bármennyire is fáj a hiánya, feláll, és sarkon fordul. Egyenesen a Roxfortba hopponál, és csatlakozik a gyászoló, de közben ünneplő tömeghez.

Az ég már csillagos. Felpillant a romok közül, nézi a fényesebbnél fényesebb csillagokat, és útjára engedve egy könnycseppet mosolyra húzza a száját. Lehunyja a szemét és felidézi kedvese arcát. Majd ezt suttogja bele az éjszakába: szeretlek.

Eközben az egyik csillag fénye még ragyogóbb lesz. Sofia mosolya még hatalmasabb, és meghatódva bár, de szeretetteljesen tekint le a férfira aki a mindenséget adta neki. Jobbján Albus, balján pedig az apja áll. Az utóbbival nagyon sok mindenről kell beszélnie. Perselus tekintete tele van fájdalommal, mégis boldog nélküle is szerencsére. Nincs jól de majd jól lesz. Ezt Sofia teljesen jól tudja. Megesküszik, hogy sohasem hagyja el a férfit. Nem ő volt a világ, de ő volt az aki jobbá tette azt számára. Ezért pedig örökké halás lesz ennek a férfinak.

Együtt sírnak.
Együtt mosolyognak.
Egyszerre mondják, hogy szeretlek.
Útjára engedik a másikat, de sosem fognak elszakadni többé. A nő mindig a férfi mellett lesz még ha az nem is látja őt. A férfi pedig a szívében őrzi tovább mígnem egy nap majd újra találkoznak.

Addig is az egyik le, míg a másik föl tekintve keresi párját mind a nappal, mind az éjszaka kavalkádjában, és örök nyugalomra lelnek egymás emlékében.

*Ez volt az ő tündérmeséjük ami elérte a végét, de koránt sem jelenti számukra a búcsút, mert mindig is egymáshoz fognak tartozni holtukban is.*