Ennyire nem vettem volna észre a környezetemet? Ennyire elvakított volna a gyász, és a rengeteg rosszindulatú pletyka? Miért is ne lehetne abban valami amit Anderson mond? Albus a maga módján mégis mindig törődött velem. Mikor diák voltam, és miután mellé kerültem. Minerva már elengedi a rossz modoromat, és ugyan csak kedvesen beszélget velem, és érdeklődik a hogylétem felől. Poppyt pedig észre sem vettem. Sokat besegítek neki a gyengélkedőn, az tény. Rengeteget beszélünk a különféle bájitalokról. Mindig is elengedtem a fülem mellett a ,,Hogy vagy?", és efféle kérdéseket. Talán ha engednék egy kicsit a falaimból, melyet Lily halála óta húztam fel magam köré, akkor lehet meglátnék olyanokat akik segíteni akarnak. És a bizonytalanságom mellett, valahogy még is úgy érzem, hogy Anderson őszintén segíteni akar nekem. A tekintete nem szánakozó volt. Őszinteséget láttam benne. Leengedte a saját falait, csak hogy felnyissa a szemem. Mégsem bízok benne. Valami különöst érzek.

Mi vezérelte arra, hogy olyanná váljon mint én? Egy zárkózott, emberré? Miért nem ismerheti senki? Miért távolodik el másoktól? Vajon tényleg őszintén beszélt?

Lily halála óta senki felé sem nyitok. Hogy őszinte legyek, én teljesen jól elvagyok magamnak, és nincs szükségem önös érdekű emberekre akik ki akarnának használni. Nem szorulok segítségre sem. Vagyis eddig azt hittem. Igaza van néhány dologban. Időnként jó érzés lenne valakivel megosztani a gondolataimat, problémáimat. Talán ő is így érezhet. Mintha vezeklést láttam volna a szemében az elkövetett bűnei miatt. De mégis mi a csudát tehetett ez a nő?

Nem lesz barátságosabb a szememben, úgy hogy a legtöbb alkalomkor amikor látom az Aranytrió egyik tagjával beszélget. Ráadásul furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Talán megtudhattam volna, hogy miért hagytak életben egy tökkelütött halálfalót? Mi a jó neki abban, hogy tud róla a Nagyúr? Dühös rá, mert négy emberével végzett. Ha megtudja ki ő, és találkozik vele, akkor első alkalma lesz megölnie őt. Ennyire kívánja a halált? Talán ha tegnap nem borulok ki, és lenyelem a sértését, akkor többet is megtudhattam volna a tervéről. Albus elmondása szerint felesküdött a Rendre, de a tagok sem tudják, hogy ki is ő. Még soha nem látták. De mégis ott van minden gyűlésen. Mindenről tud, és megkockáztatom, hogy jobban informált, és jobban belelát Albus tervébe mint én. Bennem miért nem bízik, ha a hűségemet adtam neki? Talán meg kellene fogadnom Anderson tanácsát. Oly' régóta menekülök, és zárkózom el az emberek elől. Persze a változás olyan lesz, hogy annak beszélek az életemről, akit érdemesnek tartok rá. Valamiért Anderson ezen kivételes emberek között van.

--------

Elszalad a szeptember, majd az október, és a november is. Ebben a feszült helyzetben az ember már azt sem tudja, hogy milyen nap van. A varázslók-még az aranyvérűek is-félnek kimenni az utcára. A halálfalók egyre többet engednek meg maguknak. Kingsley szerint beszivárogtak a minisztériumba, amit nem csodálok. Idő kérdése, míg átveszik a hatalmat. Nem ostoba a Nagyúr. Tudja, hogy ha elfoglalja a minisztériumot, akkor kevés lesz azok száma aki ellent mer neki mondani. Azok is a halálukba rohannak. Én csendben szemlélem az eseményeket.

Albus állapota romlik. Az átok terjedését megfékeztem, de nagy valószínűséggel nem éli meg a nyarat. Ezért hát önfejűen cselekedik, és belerángat másokat is az ostoba tervébe. Mióta megtudtuk, hogy Draconak kell megölnie őt, azóta más terve van. Mind a ketten tudjuk, hogy Draco képtelen lesz megölni Albust. Nem olyan mint az apja. Nem Malfoy, hiába az a neve. Nem is Black, mint a keresztanyja, Bella. Megeskedtem magamnak, hogy ez a fiú nem lesz olyan mint én. Nem rontja el fiatalon az életét. Neki van még esélye megváltozni. De a feladat, hogy megöljék Albust így rám száll. Hiába kapta feloldozást a megszeghetetlen eskü alól, nekem kell megtennem. Albus terve csakis így válhat be. Így én leszek a Pálcák Urának a következő gazdája. Reményeim szerint, viszont nem így lesz. Bár nem hiszek a sorsban, most az egyszer remélem, hogy közbeszól.

Ha megölöm Albust, akkor elnyerem a Nagyúr feltétlen bizalmát. Jutalomként kérhetem, mint hű követője nevezzen ki a Roxfort következő igazgatójának. Addigra már övé lesz a minisztérium is nagy valószínűséggel, ezért senki nem lesz aki ellenvessen nekem. Abban egyetértettünk, hogy a diákok védelme a legfontosabb. Valahogy érzem, hogy a Nagyúr néhány követőjét felajánlja nekem tanárnak a Roxfortba. Öngyilkosság lenne nem elfogadni. Így viszont szemmel tarthatom őket. Vigyázhatok majd a diákokra, akik biztosan gyűlölni fognak. Gyűlölni, mint az egész világ. Csakis Albus, és a néhai igazgatók portréi tudják majd az igazságot. Az igazat arról, hogy Perselus Piton mindig is a Nagyúr bukásán dolgozott. Több mint tíz éven át.

És ha ez így lesz-mert így lesz-akkor muszáj, hogy valakivel megosszam az életemet. Egy olyan személlyel aki átélt már hasonlókat mint én. Hónapok óta aggaszt ez a gondolat. Anderson néha megkérdezte, hogy hogy vagyok. Ügyet sem vetettem rá. Talán ő is beszélni akart valakivel. Őszintén. De miért állna szóba egy halálfalóval? Ő egy auror, én pedig egy olyan ember akit már az Azkabanba kellett volna tuszkolnia. Mégsem fordít nekem hátat, mint a legtöbb ember. Kitartóan az agyamra megy, mert segíteni akar. Könnyíteni a darabokban lévő szívemen. Talán ha vele megosztanék egy-két dolgot, akkor lenne valaki aki nem gyűlölettel gondol rám a háború után. Nem érdekel a hírnevem, de úgy gondolom, hogy annyit én is megérdemlek, hogy valaki tudja ki volt az igazi Perselus Piton. Egy sebezhető, összetört varázsló, a kegyetlen, mogorva professzor maszkja mögött.

Sokszor szólította el a minisztérium a kastélyból Andersont. A vak is látja rajta, hogy többet vállal, mint amennyit elbír. A folyamatos zavargások a világban több munkát is adnak. A terep akciók mellett, még tanítania is kell. Ahogy kivettem a diákok szavaiból, tisztelik, és szeretik is Andersent. Jól taníthat, mert Potter nem szervezett egy újabb titkos találkát a saját szakállára.

Úgy vagyok vele, hogy hiába a fáradság, ha tényleg egy kicsit is érdeklem Andersont, akkor a rengeteg munkája mellett szakít rám időt. Egy próbát megér. Lehet megcáfolja a fejemben kialakult képet róla. Az ezerszer biztos, hogy jobb társaság mint Albus.

Potter botrányosan szerepel bájitaltan órákon, de nem csaphatom ki. Albus szerint szüksége lesz a tudására. Nem hiszem, hogy Potter fejében cikeszen kívül más is van. Ráadásul nem a bájital-nem létező-tudására, hanem Granger kisasszonyra lesz szüksége. Weasley meg a másik fele. egyszer már magára robbantotta az üstöt.

Takarodó előtt lehetünk fél órával, mikor elhagyom a biztonságot, és csendet nyújtó lakosztályomat. Ma nem vagyok ügyeletes a folyosókon, más dolgom van. Nem is a Nagyúrhoz készülök. Megfogadom Anderson tanácsát, és felkeresem. sietős léptekkel haladok a lakosztálya felé. Nem hiszem, hogy a könyvtárban időzik. A reakciójából le tudom szűrni már, hogy mennyire volt érdemes megtennem ezt a hosszú utat a pincétől, majdhogynem a Roxfort legmagasabb pontjáig.

Bevallom kezdek kételkedni a józan eszemben, de ha már eljöttem idáig, akkor azt ne feleslegesen tegyem. Így hát bekopogtatok az ajtaján. Nem tudom a jelszavát. Soha nem is kérdeztem meg tőle. Az igazat megvallva sokszor megfordult a fejemben, hogy kihallgassam, és majd ha nem tartózkodik a kastélyban, akkor körülnézzek a szobájában hátha találok róla valamit. Albus közöl velem tényeket, és erős hazugságokat is róla. Muszáj valamit jelentenem a Nagyúrnak, mert ha nem teszem maga akarja megnézni Andersont. Azt pedig nem hagyhatom, mert a minisztérium megparancsolta nekem. Félreértés ne essék, nem miattuk teszem. Albus kérte tőle ugyan ezt, normális hangnemben, és emberszámba véve engem. Tartozok az öregnek ennyivel.

Szóval most várok az ajtó előtt. A diákok erre nem járkálnak, és bizton állíthatom, hogy ma senkinek sem lesz Csillagászattan órája. Különben fel sem jöttem volna idáig. Persze nem mernek semmit sem pletykálni rólam, de minden épeszű ember tudja, hogy a gyerekek fantáziája végtelen. Az én türelmem pedig véges, így könnyű szerrel képes vagyok valakit elátkozni.

-Perselus micsoda meglepetés.-nyitja ki az ajtót mosolyogva Anderson. Látom nem készült arra, hogy látogatót fogadjon. Egy kávészínű pulóver van rajta, egy fekete melegítőnadrággal. Hosszú, barna haját rendezetlen kontyba fogta a feje tetején. Ráadásul szemüveg van rajta. Ami valljuk be egészen megváltoztatja a kinézetét. Mintha fiatalabb lenne, pedig nem lehet több huszonnégynél.

-Bemehetek?-kérdezem gúnyosan. Már felkészültem egy csípős visszaszólásra, miután mentegetőzik, hogy most pont elfoglalt.

-Fáradj be.-áll odébb az ajtóból, és enged be. Megforgatom a szemem, majd belépek a lakosztályába. Bevallom sokkal lányosabbra számítottam, ezért kellemeset csalódtam. Az ízlése igen kifinomult, és szép rendet is tart. Leszámítva az asztalon heverő dolgozatokat, pennákat, és vörös tintás üveget.

-Rosszkor jöttem?-kérdezem tőle mogorván. Miért is reménykedem abban, hogy azt mondja igen, és végre elmehetek? Te jöttél ide Perselus, ne legyél tiszteletlen ha már rád fordítja az idejét. Nőkkel sosem leszek tiszteletlen többet.

-Mindig rosszkor jössz Perselus.-mosolyog rám ártatlanul.

-Ezt örömmel hallom.-foglalok helyet egy karosszékben.

-Teát?-kérdezi leülve velem szemben a kanapéra. Felsóhajt, ahogy felhúzza maga mellé a lábait.

-Igen kérek.-bólintok.-Sok a munka?-biccentek a fejemmel a papirusztekercsek felé.

-Csak hozzá kell még szoknom. Meg persze nem itt sok a munka.-jegyzi meg mellékesen.

-Nem érdekel.-teszem fel a kezemet.

-Figyelj.-sóhajt fel.

Mielőtt folytatná, meglendíti a pálcáját. A pergamenek szépen összerendeződnek, a tintásüvegre rákerül a teteje, és ezek a pennákkal együtt berepülnek az egyik ajtón. Gondolom a szobájába küldte ezeket. Majd még egyszer meglendíti a pálcáját, és két gőzölgő teáscsésze jelenik meg az asztalon. Felveszem az egyiket, majd köszönet képpen biccentek egyet.

-Gondolom nem azért jöttél ide, hogy megkérdezd sok-e a munkám.-pillant rám.-Valószínűleg megfogadtad a tanácsomat, és beszélgetni akarsz valakivel. Csakhogy a beszélgetéshez kettő ember kell. Ezért ha már én meghallgatlak téged, akkor neked is meg kell engem.-iszik bele a teába.

-Ha ez ekkora gond, akkor már itt sem vagyok.-állok fel, és lerakom a csészét az asztalra. Az ajtó felé indulok. Tudtam, hogy ez nem jó ötlet, és most lejárattam magam. De mielőtt még a kilincsre tenném a kezem, megállít a hangja.

-Én nem ezt mondtam. Ne kezdj el támadni mást egy mondata miatt. Szívesen meghallgatlak, mert érdekel mi van veled. De ezt már hangoztattam.-mondja. Valamiért ezzel maradásra tudott bírni.

Visszamentem, és leültem a karosszékbe amiből percekkel ezelőtt álltam fel. A kezembe vettem a teáscsészét. Hátradőltem, és keresztbe tettem a lábaimat. Úgymond lebéklyóztam magam. Ma este nem fogok menekülni. Végighallgatom, cserébe ő is engem.

-Rendben. De ami itt elhangzik az olyan mint ami Albus, vagy a miniszter irodájában. Érthető?-kérdezem tőle komolyan. Ilyenekkel nem játszok.

-Normálisan is felfogom a szavaidat. Ne beszélj velem úgy mint a diákjaiddal.-szól le. Tetszik, hogy ennyire akaratos, és nem riad vissza senkitől. Még a hírhedt halálfaló Perselus Pitontól sem.

-Legyen. Mit akarsz tudni?-kérdezem csípősen.

-Amit megosztasz velem. Nem vagyok pszichológus, nem fogok kérdezgetni a lelki világodról.-vágja rá csípősen. Magamban megeresztek egy mosolyt a stílusa miatt, de az arcomon nem mutatom ki. A biztonság kedvéért lezárom az elmémet, és magamon hagyom a nap min nap viselt maszkomat. Ha érdemes a bizalmamra, akkor talán engedek. Addig is érje be ennyivel.

-Igazad van. Pszichológusnak borzalmas lennél.-húzom fintorra a számat. Felnevet, és egyetértően bólogat.

Ezután csend telepszik ránk. Kínos csend. Fogalmam sincs, hogy hol kellene kezdenem. Bizonytalan vagyok, mégis annyi gondolat kavarog a fejemben amit megosztanék vele. Egy kis részem még retteg is attól, hogy hogy fog viszonyulni hozzám ha mesélek neki a Nagyúrnál töltött éveimről, és amiket bolond kamaszként műveltem. Ezért is utálom a diákokat. Egy meggondolatlan döntés, és nem csak a saját, hanem más emberek életét is tönkre teszik.

-Először én sem beszéltem senkivel.-szól halkan Anderson. A csészéjét piszkálja, és a benne lévő teát kémleli, mintha lenne benne valami érdekes.-Öt éves voltam mikor egy házimanó megszöktetett otthonról. Szó szerint a pokolból hozott ki.-pillant rám, de csak egy másodpercre, mert utána egyből visszaszegezi a tekintetét a teájára.-Tele volt a testem kék zöld foltokkal, zúzódásokkal, és vágásokkal. Mindet az apámtól kaptam ,,ajándékba".-horkan fel.-Szerinte a fájdalom a legjobb tanítómester. Minél többször állsz fel a padlóról annál erősebb leszel.

-Vert?-kérdezem csendesen. Nem akarom félbeszakítani. Általában mérges vagyok azokra akik figyelmen kívül hagyják a szavaimat, de ez esetben elnézem. Tudom milyen nehéz ez. Nehezek az emlékek. Fájdalmasak, és belülről hasítanak szét. A múlt a legnagyobb tanítómester.

-Is.-néz rám. Szemében fájdalmat, és gyűlöletet látok. Ezek nem ellenem irányulnak, hanem az apja ellen.-Varázsló volt. Varázsolni tanított. Azt sem tudtam még mi az a mágia ötévesen!-veti hátra a fejét. Szinte látom rajta, ahogy az emlékek megrohamozzák. Ezzel egyetemben engem is elterítenek a saját emlékeim. Mikor kisgyerekként mindig féltem az apámtól.-Megijedtem a mágiától. Félelmetesnek tartottam. Az apám meg akarta mutatni, hogy mire lehetek képes vele. Embereket kínzott, ölt meg a szemem előtt. Nem érdekelte egy egyszerű lebegtető varázslat. Csak a hatalmat látta a mágiában, nem a szépségét, amit később vettem észre. Úgyhogy amikor nem akartam varázsolni a pálcájával, akkor vagy megkínzott vele, vagy egyszerűen megvert.-beleiszik a teába, és előre mered. Azt hiszem, most nekem kell szólnom.

Felesleges azon gondolkodnom, hogy hol kezdjem. Az elején, a közepén, vagy a végén. Látom, hogy van valami közös bennünk. Talán a fájdalom, az azonos emlékek, a hasonló gyerekkor. Senkivel sem beszéltem az életemről, csak Lilyvel, míg el nem veszítettem. Fiatal koromban, majd végleg. De talán most-ha mesélek ennek a nőnek az életemről-akkor Lilynek is jóvátudok tenni néhány dolgot. Hallhatja ő is fentről, és megérthet majd. Most látom csak be, hogy Albus halála után kell egy olyan ember aki ismer teljes valómban. Aki a mentőmellényem lesz, mikor elindulok a feneketlen mélységbe. Aki kitart mellettem. Aki hisz a szavamban. Nem Minervában, vagy Poppyban kell ezt az embert keresnem. Hanem ebben a nőben aki itt ül előttem. Akiről senki sem tudta néhány emberen kívül, hogy létezik. Aki most-megszegve saját szabályait-feltárja előttem az életét. Mert nem zavarja, hogy mi voltam, az érdekli most ki vagyok. Megbízik bennem, mikor nem adtam okot rá. Valahogy más mint a körülöttem lévő emberek. Hangosan sosem vallanám be, de talán fontos vagyok neki, ha nem mond le rólam több hónapnyi kiállhatatlanság után. Hangosan azt sem mondanám ki, hogy hálás vagyok neki valahol a szívem mélyén a törődésért.