Meglepődök mikor kivágódik az ajtó, és mikor meglátom Perselust. Hát persze. Voldemort biztosan egy gyors gyűlést hívott össze, és nem hiányozhatott a jobb keze. Félreértés ne essék, nem ítélem el Perselust. Ahogy Dumbledore mondta velünk van, és kém Voldemort táborában. Nincs okom kételkedni benne, és a szavában mert nem ismerem Perselust. Ostoba pedig nem vagyok, hiába néznek annak. Nem hiszek el minden pletykát melyet a Foltozott Üstből kilépő részeg varázslók terjesztenek. Mindenkinek megadom az esélyt, hogy ezeket a pletykákat megcáfolják, vagy éppen rácáfoljanak. Az már nem az én gondom, ha olyanok akiknek mondják őt. Már megvolt életem legnagyobb csalódása, semmin sem lepődök meg.

Évekkel ezelőtt volt, mégis úgy emlékszem rá mintha tegnap történt volna. Abban a pillanatban sebezhető, megtört voltam amit ki is használt. Megfogadtam, hogy sosem fognak megtörni. Így lettem az aki most vagyok. A legjobb auror, legerősebb boszorkány aki ma él a földön, és a leghatározottabb. Kérdés nélkül kockáztatnám azért az életemet aki megérdemli. Nincsen miért küzdenem. Nincsen célom csak egy, amit hamarosan el fogok érni. Érzem...tudom.

Kiszakítom magamat a gondolataimból. Perselus szó nélkül ül le a mellettem lévő székre. Csoda, hogy épen megúszta a találkát, és nem kapott telibe néhány átkot. El merem képzelni, hogy Voldemort hogy őrjöngött. Ha szerencsém van kerestet engem. Ez a terv. Ezért úszta meg a legostobább követője.

-Szép estét.-köszönök fáradtan Perselusnak.

-Akkor nem maga sikoltozott.-jelenti ki, közben felém fordul. Kérdőn felhúzom a szemöldökömet, de ő nem méltat csak egy pillantásra. Dumbledore felé fordul.-Albus szeretnék beszélni veled.-mondja, de látszik rajta, hogy úgy beszél mint aki éppen lenyeli a keserű epét. Sejtésem szerint nem önszántából ül most itt.

-Sofia maradhat nyugodtan. Előtte nincsenek titkok.-jelenti ki Dumbledore mosolyogva. Perselus felé fordulok.

-Ahogy a minisztérium előtt sem.-teszi hozzá morogva Perselus. Megforgatom a szemem.

-Mondtam én, hogy gyerekes.-nézek rá Albusra.

-Ha nem zavarja én is itt vagyok, de akár el is mehetek.-fordul felém vicsorogva Perselus. Fekete haja az éjfekete szemébe lóg, és szépen keretezi sápadt arcszínét. Kicsit oldalra döntöm a fejem, és szórakozottan figyelem. Összehúzza a szemöldökét.

-Amelyik jobban tetszik.-vigyorgok rá, mint egy kisgyerek. Morogva megforgatja a szemét, és vissza fordul Dumbledore felé.

-Miért őt vette fel? Mit tud amit én nem?-kérdezi ügyet sem vetve arra, hogy éppen mellette ülök.

-Sokkal tapasztaltabb, és a mágia a vérében van. Tudom.-emeli fel tartózkodóan a kezét Dumbledore.-Minden varázslattal bíró ember vérében ott a mágia, de nem így értettem. Nagy hatalma van, és ő korunk egyik-megkockáztatom, hogy az egyetlen-nagyhatalmú boszorkánya. De most nem ezért vagyunk itt.

Győztes mosolyt villantok. Említettem már, hogy aki belém köt, vagy megkérdőjelez, az csúnyán alul marad?

-Nem fogok előtte egy szór sem mondani.-szögezi le Perselus. Már megint gyerekesen megsértődik. Miért nem képes egyszer segítőkész lenni? Miért nehezíti meg a helyzetet, mikor már mindhárman fáradtak vagyunk. Ő is minél hamarabb szabadulni szeretne. Nekem pedig nincsen türelmem hozzá.

-Rendben.-állok fel bosszúsan.-Tartsd meg a mondandódat magadnak, ha ennyire gyerekesen viselkedsz. Nem értem miért vagy képtelen egyszer az életben segítőkészebb lenni. De ha őnagyságának megfelel, akkor én szíves örömest elmegyek, mert már fáradt vagyok még egy ember baromságait hallgatni.-mutatok rá, miközben bosszúsan beszélek. Egy idő után az én türelmem is elfogy, és nem ajánlott megvárni.

-Úgy látszik mégis olyan vagy mint a többi pletykás minisztériumi.-húzza gúnyos vigyorra a száját, és hátradől a székében. Győztes mosolyt villant. Azt hiszi, hogy bármiben is győzelmet aratott. Hát akkor jelezném, hogy ideje lenne felnőnie. Bosszúsan nyitom szólásra a számat.

-Soha ne hasonlíts senkihez, mert lehet egyszer úgy fogok viselkedni ahogy te, és észbe fogsz kapni, hogy mennyire ostoba, kiállhatatlan, és idegesítő ember vagy.-morgom az arcába. Egyetlen szó nélkül hagyom el Dumbledore irodáját.

Biztos, hogy Perselus még szóváteszi nekem, hogy megaláztam Dumbledore előtt. Esetleg közönség előtt fog visszavágni nekem. Nem ismer, nem tudja mi borít ki, és hogy mit éltem meg. Azt hiszi, hogy csak ő vesztette el valakit akit szeret? Az ő élete volt csak pokol? Őt alázták csak meg? Nem. Emberek százainak ugyanaz a problémája mint neki. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet jobb ember. Csak akarnia kell. Tennie kell azért, hogy megváltozzon. Nem mondom azt, hogy könnyen eléri, mert tapasztalatból tudom, hogy a lelki sebek gyógyulása évekig eltarthat. De ha van aki melletted áll, akkor egyszerűbb. Ellenben ő makacs, sajnáltatja magát, és mindenkit ellök maga mellől aki segíteni akar neki. Főleg Albust. Nyelje le a keserű epét, és tegyen valamit azért hogy jobbá váljon. Jobbá mint amilyennek őt mondják.

Hullafáradtan rogyok le az ágyamra. Gyorsan elintéztük a halálfalókat. Lekicsinylik a lebegtető, és ehhez hasonló bűbájokat, így könnyen kiismertük őket. Nem használtunk tiltott átkot, hárítottunk, vagy másképpen végeztünk velük. Utálok embereket ölni, de legalább az a tudat nyugtat, hogy megbosszultam az ártatlan lelkeket. Az utolsót életben hagytuk, had menjen vissza a gazdájához. A legrosszabb az egészben az volt, amikor bementünk a mugli család lakásába. Mikor kinyitottuk az ajtót, már akkor éreztük az alvadt vér jellegzetes illatát. Muszáj volt elvonnunk a szagot, mert rosszul voltunk. A földszint teljesen üres volt. Viszont az emelet borzalmasan nézett ki. Az apuka a gyerekszoba előtt hevert halálra kínozva. Egy belső kaszaboló átkot használhattak, mert az orra, és a füle mentén száradt vércsíkok voltak. A gyerekszobát védte. Az anyuka a két gyermek holtteste előtt fekszik. Az ő teste csúnyábban néz ki. Kisebb, nagyobb szétnyílt vágások borítják. Körülötte hatalmas vértócsa fekszik. A gyerekekkel egy gyors halálos átok végzett. El sem tudom képzelni, hogy milyen traumát éltek át. Vagyis...De. Át tudom érezni a helyzetüket annyi különbséggel, hogy én most itt állok, és nem vagyok halott. A testüket eltemettük, és gondoskodunk róla, hogy senki se szentségtelenítse meg. Visszamentünk, viharverten Kingsleyhez, és a miniszterhez. Minden a terv szerint haladt, de azért beszámoltunk róla. Később én megtettem ugyanezt Dumbledornak, míg Perselus nem rontott be.

Harryéknek csak egy patrónust küldtem, amit csak ők hallhatnak. Röviden elmondtam a lényeget nekik, és arra kértem őket, hogy semmit ne tegyenek. Javasoltam Hermionénak, hogy írja meg a szüleinek, hogy biztonsági okokból legalább egy hónapra hanyagolják a leveleket. Ne kockáztassák az életüket. Voldemort repesne az örömtől, ha Harry egyik barátját-aki ráadásul mugli születésű-gyötörhetné a szülei kínzásával. Harry meginogna, és meggondolatlanul cselekedne.

A patrónusom ráadásul, egy delfin. Mint édesanyámnak. Ennyi maradt meg nekem belőle, és talán a szeme. A szemét biztosan örököltem. Ugyan olyan tengerkék mint az övé. Ezért is delfin a patrónusa, és persze a jelleme miatt. Én pedig őt szerettem életemben a legjobban. És talán néhány tulajdonságát is örököltem. Segítőkészség, szeretet, kedvesség, aggódás, törődés. De ezeket csak ritka emberek kaphatják meg tőlem. Csalódtam már számos emberben, apámban a legnagyobbat. Egyáltalán ne, fáj a halála. De tudom, hogy halála után sem lett jobb ember. Ha lehet még rosszabb lett.

------------

Reggel fáradtan keltem fel, de nem lustálkodhattam. Az évek alatt kialakult egy rutinom, és hiába nem vagyok már a minisztériumban, mégis megmaradt az agyamban. Olyan hat órakkor általában én már talpon vagyok, feküdjek le este bármikor. Lezuhanyzom, felöltözöm, rendbe pakolom a lakosztályomat, és készen is állok a napra. A reggeli néha kimarad, a kávéval együtt, de ha van időm akkor megejtem. Mivel itt csak nyolckor kezdődik a tanítás és fél hétkor már lehet reggelizni a Nagyteremben, ezért én sem hagyom ki. De éppenhogy csak kiteszem a lábam a szobámból valaki erősen megragadja a karom. Nem rántok pálcát, mert tudom hogy ki az. Kelletlenül megfordulok. Ezen a folyosón nem nagyon járkálnak a diákok, csak este-mikor csillagászati órájuk van. Felnézek Perselus mérges arcára-mert ugye egy fejjel magasabb mint én.

-Ha nem engedsz el, akkor reggeli ajándékként leátkozom a karodat.-köszönök neki, és egy ártatlan mosolyt villantok. Fintorogva elengedi a karomat, de nem áll arrébb. Olyan közel van hozzám, hogy érzem a ruháján a különféle gyógynövények illatát.

-Ne merészelj engem még egyszer ennyire megalázni.-sziszegi nekem. A szeme szinte szikrákat szór, de nem ijedek meg tőle, mint a diákok többsége.

-Figyelj.-sóhajtok fel, és mélyen a szemébe nézek.-Nem csak koptatom az állkapcsomat. Azért mondom neked, hogy változz meg egy kicsit, és ne legyél gyerekes, mert észre sem veszed azokat az embereket akik segíteni akarnak neked. Akik meg akarják ismerni azt az embert aki a falak mögött rejtőzik. Mert egyáltalán nem érdekli ezeket az embereket, hogy miket hallanak rólad, és mi van a fal mögött. Hidd el, ha valaki őszintén törődik veled, akkor elfogad a hibáiddal együtt is.-mondom neki gyengéden.-Tapasztalatból mondom.-teszem hozzám.

-Mert Miss Tökélynek is vannak hibái.-mondja gúnyosan, és megforgatja a szemét. Lepillantok a földre. Érzem ahogy meredten figyel. Pillanatokkal később nézek csak bele újra a szemébe.

-Ne bánts folyton másokat. A szavaknak nagy ereje van hidd el. És igen.-bólintok. Belül sikítozok, hogy valakinek ki tudjam önteni a szívemet, de amíg így viselkedik, ő semmit nem fog tőlem hallani.-Nem vagyok tökéletes. Vannak hibáim. Tettem olyanokat a múltban amiket megbántam. Mind tettünk olyat amit megbántunk. Mégis van akinek másoknál rosszabb élet jutott. El sem tudod képzelni, hogy mit éltem meg eddig. Nem is fogod míg magadtól hajlandó nem leszel arra, hogy felnőtt ember módjára, a sértéseket elhagyva, és őszintén beszélj valakivel. Nem szégyen ha valaki meglátja a sebezhető oldaladat. Nem mondom azt, hogy a helyzeted nem lehet rosszabb az enyémnél. Bár fogadni mernék benne, mégsem ítélkezem. Nem tudom mi történ veled a múltban. De azt tudom, hogy mindenkit gyötör a bűntudat. Már csak az a kérdés, hogy teszel e azért hogy könnyíts rajta.-suttogom.

A szavak erőtlennek, és távolinak tűnnek. Fejben-és talán lélekben-valahol egészen máshol járok. Sorra lepörögnek a szemem előtt a hibáim. A bűneim. A béklyóim. Örökre megpecsételték az életemet, a lelkemet. Egyszerűen felemészt a bűntudat, és olyan jól esne minden fájdalmamat kikiáltani a világnak. Tudom, hogy a múlton nem változtathatok. Pedig hányszor megfordult a fejemben, hogy időnyerővel visszamegyek a kezdetek kezdetéhez. Néha eltűnődtem azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden ha meg sem születtem volna. Talán megmenthettem volna valaki életét. Még is itt vagyok, és küzdök. Küzdök a démonjaimmal. A múlt árnyként követ. Viszont csakis én csitíthatom el a bensőmben folyó harcot. Szembe kell néznem a múlt sötét árnyaival. A végén mindig ez van. Mégis jobb ha előbb teszed meg, és te választod ki hozzá a megfelelő időt.

-Honnan veszed, hogy vannak nekem bármilyen lelkiismereti dolgaim?-kérdezi felvont szemöldökkel, de azért hátrál egy lépést. A tekintetén egy percre látom megcsillanni a zavarodottságot, de hamar rendezi vonásait.-Miért gondolod, hogy beszélgetnem kellene emberekkel? Nem vagyok olyan mint te. Nem szorul a lelkem pátyolgatásra.-jelenti ki gúnyosan. Csak nem érti, hogy mit mondok neki.

-Tudod mit?-rázom meg lemondóan a fejem, és felnevetek. Annyira abszurd a helyzet.-Én csak segíteni akarok neked, felnyitni a szemed, mert nézel, de nem látsz. De felejtsd el amit mondtam.-teszem fel védekezően a kezem. Hátrálok egy lépést, ezzel is megmutatva neki a köztünk lévő hatalmas távolságot.-Ha mégis meggondolnád magad, és mit tudom én beszélgetni akarnál valakivel aki próbált téged megismerni, hogy eloszlassa a pletykákat, és hogy segítsen akkor tudod hol találsz meg. De addig is jegyzed meg.-mondom mélyen a szemébe nézve.-Ez az élet, nem egy tündérmese. Itt te alakítod a történetet, és ha nem élsz egy lehetőséggel, akkor sosem fogod megtudni, hogy mit veszítesz el vele. Tudom, hogy nem fogadod meg, de azért még egyszer elmondom.-teszem hozzá.

-Ne kímélj.-veti ide nekem.

-Ajánlom, hogy nyisd ki a szemed, és tedd félre a büszkeséged. Nem szégyen segítséget kérni. Inkább bátorság. Bátorság ha beismered a hibáidat. Ha képes vagy nyitni az új felé. De rajtad áll.-mondom neki búcsúzóul, majd meg sem várva a reakcióját elindulok le, a Nagyterembe reggelizni.

A témát én elengedtem amíg nem képes elgondolkodni a szavaimon. Nem egy feladatot, küldetést látok benne. Egyszerűen csak észre vettem a szíve mélyén lapuló megtört, megfáradt, sebezhető Perselus Pitont. Tudom milyen érzés ha segítségre van szükséged. Ha minden jelt megadsz, hogy észre vegyék hogy valami nincsen rendben. Kétségbeesetten kutatsz egy olyan ember után aki elfogad téged minden gondoddal együtt. Én is sokáig keresem ezt az ember. Kingsley volt az akiben megtaláltam. És Minerva. Ők voltak a támaszaim, és segítettek kimászni a gödörből, melybe az apám lökött. Melybe én löktem magam még mélyebbre. Visszahoztak, és segítettek érzelmileg helyreállni. Én segíthetek neki, de csak akkor ha engedi.

-Professzor.-szólít le Harry a Nagyterem előtt. Az utolsó lépcsőfokokról leugrik, a barátai pedig követik. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, már itt járok. Csoda, hogy nem tévedtem el.

-Jó reggelt.-köszönök nekik mosolyogva.

-Magának is.-mondja Hermione a fiúk helyett is.

-Hallottuk sikerrel járt tegnap.-mondja Ron, a részleteket direkt nem említve.

Mielőtt szólhatnék bármit is, Perselus viharzik el mellettem. A talárja hozzáér a lábszáramhoz. Nem tudom ez mit jelenthet nála, de szerintem azt sugallja, hogy ha nem is ért velem egyet, fontolóra veszi a mondandómat.

-Igen. Egyet életben hagytunk. Ha jól tudjuk, és kémeink szerint jól tudjuk, akkor Voldemort őrjöng.-teszem hozzá mosolyogva.

-És az jó?-kérdezi Harry.

-Ha ideges, akkor könnyen hibázhat. A legegyszerűbb dolgokat haszontalannak tartja. Az elővigyázatosságot sutba vágja. Nem el akarjuk kapni, mert az esélytelen lenne most, mert olyan helyen tartózkodik ami tele van a követőivel. Információt akarunk szerezni tőle. Néhány kémünk figyeli a házat, kettő pedig beépült az emberei közé. Nem említek nevet, mert csak páran tudják a kilétüket.-tisztázom a félreértések elkerülése végett.-Reméljük a tervünk beválik.

-Reméljük professzor.-mosolyog rám Hermione.-Köszönjük, hogy megbízik bennünk.

-Természetesen, amíg ti is megbíztok bennem.-terelem be őket reggelizni.

-Magában már az első perctől kezdve megbízunk.-válaszolja Ron.

A szavai megérintik a szívemet. Kevésszer hallok kedves szavakat. Főleg egy gyerek-tinédzser-szájából, amit komolyan is gondol. Remélem a felém irányuló bizalmuk erős, mert később lehet megrendül a belém vetett hitük.