Nem szólt semmit. Csak maga elé meredt, és fejben szerintem összerakta a kirakós darabjait. Hogy mit kerestem én a Roxfortban, miért voltam különleges. Hogy miért van ekkora szerepem ebben az egészben. Mert pontosan annak a lánya vagyok aki most rettegésben tartja a varázslóvilágot, és a mugli világot is egyben.

Szörnyű még magamban is kimondani. Egyszerűen kiráz a hideg. Voldemort az apám. Vicces ugye? A Sötét Nagyúr, a rettegett Voldemort lánya auror, és senki másnál nem kívánja jobban az apja halálát. Persze lehet mondani. Olyan a gyerek amilyen a szülő. Külsőleg tényleg úgy nézek ki mint ő fiatalkorában. És persze anya. Mégis belsőre nem különbözhetnénk jobban. Sosem tudta kiverni a fejemből anyám neveltetését. Őt hibáztatta, mikor saját magam döntöttem el melyik utat fogom járni. Mind ezt alig négy évesen. Hamar fel kellett nőnöm.

-Tudom, hogy legszívesebben megölnél, de nem tehetek róla, hogy kinek születtem.-mondom, miközben elfordítom a fejemet. Nincs erőm látni a megtört, elárult tekintetét.

-A név nem tesz semmit. A névhez tetteket kell társítani. Te pedig meghazudtoltad a születésedet, és az apádat is.-mondja pár perc súlyos csend után.

Felemelem a fejemet, és a szemébe nézek. A pillantásába mindent belesűrít, amit szavakkal nem tudna elmondani. Haragszik rám, mert nem mondtam el neki hamarabb. Ezt látom rajta. E mellett viszont büszke is rám. Büszke arra, hogy nem követtem az apámat, és nem lettem olyan mint ő. Hanem ehelyett azon dolgozom minden egyes nap, hogy eltüntessem a föld színérő. Emellett tudom, hogy nem mondja, de támogat. Mindenben.

-Sajnálom.-szólalok meg egy idő után.-Sajnálom, hogy nem szóltam róla, csak azt hittem...-elcsuklik a hangom.

-Azt hitted nem érteném meg, és hogy ellened fordulnék igaz?-kérdezi. Bólintok-Nos. Nem mondom, hogy nem voltál gyanús nekem az első perctől kezdve, de senki nem választja meg hogy hova születik, mint ahogy ezt te is mondtad. Persze haragszom mert nem avattál be, de megértelek.-mondja, és a hangja komoly. Nem szarkasztikus, nem vádló. Ténylegesen megért. Ennél több nem is kell nekem.

-Először magamban kellett tisztáznom a dolgokat. Nem könnyű ha egy főgonosz lánya vagy.-nevetek fel erőltetetten, és érzem ahogy újra kicsordul egy könnycsepp.-Féltem magamtól. Nem akartam olyanná válni mint ő. Féltem attól, hogy bennem is van gonoszság. Tartottam az emberek véleményétől, ezért is mutatkoztam be Sofia Andersonként. Én kértem, hogy ne engedjenek a varázslók közé. Nem tudnám elviselni, hogy gyűlölködve néznek rám.

-Az emberek félnek attól amit nem ismernek. Tőled is csak azért tartottak volna, mert a neved Denem. Nem vették volna a fáradságot, hogy megismerjenek, és rájöjjenek, hogy ennél jobban nem is különbözhetnél az apádtól.-mondja őszintén.

-Tudom, de nehéz volt elfogadnom magam. Most sem sikerült teljesen.-mondom, mire kinyújtja a kezét.

Megfogom a kezét, mire magához ránt, és szorosan átölel. A mellkasába fúrom az arcomat, és hálás vagyok Albusnak ezért a pillanatért. Nincs most senki rajtunk kívül. Messze vagyunk mindentől, egy eldugott kis házban ahol mindenük meg van. Együtt vagyunk, és abban a pillanatban azt kívántam, hogy sose érjen véget. Maradjunk itt örökké. Végre kiönthettem valakinek a szívemet, és örülök, hogy az a valaki Perselus volt.

-----------

Aznap láttam őt utoljára, egészen eddig a pillanatig. Sosem felejtem el, hogy mennyire boldogok voltunk. Tudtuk hogy a háború menetele kilátástalan, és fogalmunk sincsen, hogy mi lesz a másikkal. Kincsként őriztük azt a pillanatot. Számomra ez adott erőt, hogy minden szabad időmben kutassak. Élt bennem a remény, hogy együtt legyőzzük a gonoszt, és boldogan fogunk élni, még ha tudtam hogy erre kevés az esély. Ne szaladjunk előre...

Másnap szinte az összes mágiatörténet könyvet végigolvastam valamilyen nyomot keresve, mely elvezethet Merlin titkos barlangjához. Különféle történeteket találtam, de egyik sem említett egy bizonyos föld alatti helyet. Sem átvitt, sem eredeti értelemben. Abban biztos voltam, hogy itt-Olaszországban-kell keresnem. Azt tudtam mit, de azt nem hogy hogyan juthatok oda.

Így hát heteken át kutattam. Elolvastam a naplót újra, próbáltam összerakni a szavakat, betűket hátha szójátékot alkalmazott. Nyomok után kutattam, egy tintafolt, egy betű eltérés, egy behajtott lap. Minden megvizsgáltam, még a mágiát is előhívtam. De semmi. Ez egy szimpla napló volt. Viszont egyik délelőtt kiültem az öreg fűzfa alá. Forgattam a kezemben a naplót, és gondolkodtam. Egyszeriben a fa törzse repedezni kezdett. Nem tudtam mi történhetett így hát előkaptam a pálcámat, és vártam. Egy nagyobb lyuk keletkezett rajta melyen egy ember könnyedén átfér. A föld lépcsőt alkotott, ami levezetett egy sötét helyre. Fogtam a könyvet, és bevittem a házba, majd a pálcámat magam előtt tartva bementem a fa rejtette titkos helyre.Az orromig sem láttam, így hát követtem a fal vonalát. Egyre hűvösebb lett, és vagy egy jó percig mehettem lefelé, mikor az út kiegyenesedett. Amint léptem egyet fáklyák gyúltak körülöttem megvilágítva egy barlangot. Egy barlangot ami tele volt üstökkel, könyvekkel, tekercsekkel. Az út körül víz terült el, mely egy kör alakú oltár szerűséghez vezetett. Középen egy kő szigeten egy magas oszlopon egy nyitott könyv állt. Szinte azonnal tudtam hol vagyok. Nem hittem el, hogy mindvégig itt volt az orrom előtt Merlin barlangja.

Lassan lépkedtem, hiszen mégis csak a Föld első varázslójáról volt szó. Szerencsémre semmi csapda nem állta utamat, így eljutottam a vastag könyvig. Órákat tölthettem el annak olvasásával. Hihetetlen hogy mekkora elme volt Merlin és hogyan találta ki az Alohomora varázslatot például. Hogyan alkotta meg a mai legegyszerűbb bájitalokat. A kutatásai számos más bűbájt is tartalmaznak amiket senki nem használ. Mert még senki nem hallott róla. Viszont nem találtam meg amit kerestem. Legalábbis a könyvben nem. Kutakodtam a tekercsek között is. Fogalmam sincsen hányadik napomat tölthettem odalent. Tán a negyedik, vagy a tizennegyedik volt. Már nem is tudom. Míg végül a legelhasználtabb tekercsen megleltem azt a bűbájt amely nekem kellett.

Most pedig térjünk vissza mára. Albus néhány perccel ezelőtt közölte, hogy Voldemort támadást indított a Roxfort ellen. A végső csata. Hát eljött az idő. Végre lezárhatjuk a több mint húsz éve tartó borzalmat. Nem késlekedtem egyből indultam. Megfelelő helyre kellett hopponálnom hiszen nem tudhattam, hogy merre találok halálfalókat. Tudtam mit vállalok, és azt is hogy nincs idő megfutamodni.

A Tiltott Rengeteg egyik tisztásán vagyok. Nem lehetek messze a kastélytól, hiszen hallom a csata zajait. Fejvesztve rohanok előrefelé, az sem érdekel ha az ágak felhasítják az arcomat, elszakítják a ruhámat. Nem állok meg mert kevés az idő. Már a csata második fázisa folyik.

Beverekszem magam a Roxfort udvarába. Röpködnek az átkok, ugrálok a törmelékeken. Sikoltást hallok jobbról, de nincs időm megállni. Berontok az iskolába, és egy bizonyos személyt keresek. Azt akiben jobban bízok mint bárki másban. Akire az életemet rábíznám.

Minerva McGalagony a sebesült diákok között mászkál. Haja teljesen szétjött, a háború nyomai meglátszanak rajta. Mégsem panaszkodik, és mégsem áll meg. Egy darabig csak állok. Nézem az élettelen testeket a földön. Lupin, Tonks, Fred. Mind ismerős arcok. Mind a barátaim. Minerva percek múlva vesz csak észre, de egyből hozzám siet. Lihegve nézek rá, és elképesztően jó érzés egy ismerős arcot látnom hiába szakad meg a szívem.

-Sofi!-kiállt fel, és szorosan megölel.

-Minerva örülök, hogy látlak.-mosolyodom el.

-Hova tűntél hónapokra? Azt hittem hogy...-nem fejezi be mert a halál szónak most hatalmas jelentése van.

-Albus rám bízott valamit.-fogok bele.

-Harry Potter meghalt. De aztán mégsem. Most fogalmam sincs hol van, de nem halt meg Voldemort. Nem tudunk tovább harcolni.-folytja belém aggódva a szót.

Helyes. Tehát Harry elvégezte a feladatát. Már csak én kellek.

-Minerva jól figyelj rám.-mondom neki. Komoran bólint.-Albus azért bízta rám ezt a feladatot, mert csakis én tudom ezt megtenni. De kell valaki aki segít. Csakis benned bízom. Minerva nem hagyhatsz cserben.-mondom neki esdekelve.

Kifejtem röviden hogy miről van szó. Nem mondom hogy Voldemort az apám, úgy is meg fogja tudni. Elhadarom neki a varázsigét melyet együtt kell kimondanunk. Csakis együtt, és teljesen egyszerre. Nem akarta elvállalni, mikor megtudta hogy mit kell tenni. Nem bírta volna elviselni a tudatot. De én biztosítottam, hogy a lelkem megnyugodna ha ő tenné majd meg. Biztosítottam, hogy nem fogok haragudni rá, és muszáj megtennünk. Beleegyezett bár nagyon nehezen.

Mikor hallottam, hogy Harry Voldemorttal készül szembeszállni az udvaron, átverekedtem magam a kifelé igyekvő diákokon. Mindenki látni akarta, hogy mi lesz. A jó vagy a rossz fog nyerni. Hálát adtam az égnek, mikor kiszúrtam Perselust a tömegben. A mi oldalunkon. A szívemet elöntötte a boldogság, és ha félretesszük a helyzetet akkor el is mosolyodtam. Ő nem vett észre, de ez így is volt jól. Könnyebb a búcsú.

Lesétáltam a lépcsőn, és szinte éreztem a hátamra tapadó tekinteteket. Hallottam, hogy valaki azt kérdezi: ,,Ő még él?, Hol volt eddig? Mit csinál? Meg akar halni?" A tekintetemet előre szegeztem egyenesen az apámra. Amint Harry mellé értem a vállára tettem a kezemet. Megszorítottam, és mélyen a szemébe néztem. Bepillantást engedtem neki az elmémbe, és megmutattam a Minervával folytatott beszélgetésünket. Meglepődött, de én csak mosolyogva biccentettem neki. Szavak nélkül is megértette, hogy mit akarok. Még egyszer Voldemortra nézett, majd visszament a barátaihoz. Követtem a tekintetemmel és pont összeakadt a tekintetem Perseluséval. Kérdőn, és aggódva nézett rám. Elmosolyodtam.

-Ki vagy te lány ki csak úgy ide mer állni?-kérdezi dühös hangon. Gondolom sikerült elrontanom az alkalmat, hogy megölje Pottert.

-Fáj, hogy nem ismersz meg.-szólalok meg. Nem áll tőlem messze, így alig kell csak felemelnem a hangomat.

-Tán csatlakozni akarsz kedvesem? Van még hely sorainkban.-vigyorodik el ami inkább vicsornak hat.

-Oh köszönöm kihagyom.-mondom tettetett csalódottsággal.-A szívem sajdul bele, hogy nem ismersz meg.

-Ismerlek?-kérdezi.

-Rosszabbul mint bárki más apa.-hangsúlyozom ki az utolsó szót, mire érzem hogy megfagy körülöttünk a levegő. Voldemort már nem vigyorog, inkább csak meglepettnek látszik. Nicsak sikerült meglepnem a sötétség urát? Nevetnék ha nem lenne ennyire komoly a helyzet.

-Nem lehetsz.-mondja.

-Oh dehogynem. Tán azt hitted meghaltam? Mert az nagy kár lenne.-mosolyodok el ártatlanul.

-Hogy hogy életben vagy?-kérdezi figyelmen kívül hagyva a csípős megjegyzésemet.-Válaszolj!-kiállt rám.

-Semmit nem változtál.-mondom neki. Az arca haragot tükröz. Hirtelen előrántja a pálcáját, és elkiáltja magát.

-Avada Kedavra!-bevallom számítottam arra hogy megtámad. Csoda hogy eddig bírta.

-Capitulatus!-használom Harry jól bevált módszerét. A két varázslat találkozik egymással, majd mindkettő eltűnik.

-Jobbak lettek a reflexeid.-jelenti ki vicsorogva.

-Nem tőled tanultam.-vágom rá.

-Csatlakozni jöttél?-kérdezi meg újra.

-Bármennyire is hízelgő ez a családi vita, és sok mindent kellene megbeszélnünk, de az idő szűkös, és dolgunk van.-vigyorodom el.

Hátrapillantok, mire Minerva előre lép a lépcsőn. Előveszi a pálcáját, és egyenesen rám szegezi. Innen is látom ahogy a keze remeg. Mindenki értetlenül néz hol rá, hol rám, hol pedig az apámra. Perselus gyorsan átlátja a történteket, és látom ahogy kiül a döbbenet az arcára. Mélyen a szemébe nézek és csupán a tekintetemmel mondom el neki, hogy mennyire szeretem. Majd visszafordulok az engem méregető apámra.

-Magadhoz láncoltad az anyámat.-szabadjára fogom engedni a bennem tomboló haragot. Mindent kiadok amely huszonhat év alatt felgyülemlett bennem. Mindent.-Teherbe ejtetted, majd miután megszülettem úgy bántál vele mint egy kutyával!-egyre feljebb emelem a hangomat.-Saját képedre akartál nevelni, de nem tetszett ahogy ellentmondott neked. Ezért hát megölted, én pedig azóta mindegy egyes nap hallom a sikolyát!-kiáltom dühösen.-Ölni tanítottál és megvertél vagy kínoztál ha nem fogadtam szót. Csupán öt éves voltam! Te tehetsz arról, hogy ezt mind át kellett élnem és megfogadtam, hogy egy napon én magam foglak megölni. Hány gyerek életét követelte az agymenésed? Hányét? Számít neked egyáltalán az élet vagy csak szórakozás az egész? De tudod mit?-kérdezem erőltetetten felnevetve.-Már nem érdekel. Hiába próbáltalak visszaterelni a jó útra nem sikerült. Csupán az apámat akartam visszakapni, de ő meghalt mikor megölted anyámat. Te már nem vagy az apám, hanem egy érzések nélküli lény, és én már itt nem tudok semmit sem tenni. Élvezd ki hát utolsó perceidet apa mert garantálom, hogy engem fogsz utoljára látni mielőtt meghalsz.-vicsorgok rá.

Ez volt a végszó. Minervával egyszerre kezdtük el mondani a varázsigét.

-E vér általi kötelék szakadjon fel, apja lánya törlődjön el, a gonosz ember erejét veszti, ártatlan lélek vele végzi! E vér általi kötelék szakadjon fel, apja lánya törlődjön el, a gonosz ember erejét veszti, ártatlan lélek vele végzi! E vér általi kötelék szakadjon fel, apja lánya törlődjön el, a gonosz ember erejét veszti, ártatlan lélek vele végzi!

A varázsige sorozati kántálása közben a fehér vakító fény Minerva pálcájából belém csapódott, míg az enyém egyenesen az apámat találta el. Nincsen ereje védekezni egy ekkor nagy hatalmú ősi varázslat ellen. Ez egy vér általi köteléket felszakító bűbáj. Hiszen a horcruxai megvoltak mikor én megfogantam. A lelke sérült volt melynek egy része a DNS-én keresztül belém került. Egy egészen kis darabról van szó, de nem lett volna elég ha megöl. Úgy kell meghalnom hogy közben a közöttünk lévő erős családi kapcsolat megszakadjon, így a horcrux elpusztul azzal együtt. Szinte éreztem Minerva varázslatán a mérhetetlen szomorúságát, és tudom, hogy egy örök sebet hagytam a lelkén azzal, hogy ezt el kellett végeznie.

Megszakadt a kötelék, a horcrux megsemmisült, de nem maradt már bennünk semmi ami éltetne minket. Minden ami az életet adta eltűnt a testünkből. Az össze vér mely a közös DNS-eket tartalmazta az ő hallhatatlanságával együtt. Mire kimondtuk harmadjára a varázsigét, éreztem hogy sikerült. Az utolsó szó után a közöttünk kialakult láthatatlan kapocs a láthatóval együtt teljesen megszűnt. Felszakadt ahogy az is mely erre a világra kötött minket.

Tudtam mit vállalok, és tudtam hogy áldozatot kell hoznom a győzelmünk érdekében. Így hát boldogan hagytam hogy megszűnjön minden körülöttem, és utoljára Voldemort arcát láttam mielőtt mindkettőnk eltűnt a halál kietlen vidékén. Nem láttam már benne az apámat, de odaképzeltem. Az igazit. Tom Denemet.