A világ legboldogabb emberének érzem magam, hogy felébredve azt a nőt találom magam mellett akiért mindent feladnék. Olyan az egész mint az egyik álmom. Valahogy biztosra kell mennem.

Egyik kezemmel óvatosan megérintem az arcát. Tényleg valóságos. Itt fekszik, feje a mellkasomon pihen, és aranyosan alszik. Miket is beszélek? Mikor lettem ennyire...nyálas? Mindegy is, ez a huszonnégy óra csak rólunk szól.

Bár baromira kényelmetlen, és minden végtagom elzsibbadt, nincs szívem felkelteni. Csakis arra tudok most gondolni, hogy bárcsak így maradnánk. Örökre. Meg kell őt védenem mindentől. Azt szeretném hogy mellettem legyen mindig.

Fogalmam sincsen, hogy mennyi ideig nézem őt. Álmában sokkal nyugodtabbnak látszik. Sosem unnám meg nézni a szeplőit az orrán, az elnyílt ajkait. Mégis egy idő után elkezd mocorogni, és nem sokkal később a szemét is kinyitja.

-Jó reggelt.-mondja rekedtes hangján. Felnéz rám, állát a mellkasomon pihenteti. Szemeivel laposakat pislog, és közben mosolyog. Örülök, hogy nem csak könnyeket hanem mosolyt is ki tudok csalni belőle.

-Neked is.-végigsimítok a hátán, mire érintésem helyére libabőrös lesz. Halványan rámosolygok.

-Mióta vagy fent?-kérdezi, miközben egyik kezét a feje alá teszi, a másikkal meg átkarol. Én az egyik kezemet a fejem mögé teszem, míg a másikat keskeny derekára simítom.

-Nemrég keltem.-hazudom neki. Pedig már órák óta fent lehetek.

-Akkor ki figyelt engem amíg aludtam?-kérdezi egyik szemöldöké felhúzva. Azt hiszem az érzékeim kezdenek halványulni. Talán a hat hónap, talán a nyomorúságos idő miatt, vagy netán azért mert itt van mellettem, de olyat teszek amit szinte soha. Elnevetem magamat.

Ahogy rápillantok, látom hogy mosolyog, de közben meglepetten néz rám.

-Perselus Piton nevetett?-kérdezi hitetlenkedve.-Ki tett ezt veled?

-Maga, maga átkozott boszorkány.-mondom neki bosszankodást színlelve. Jóízűen felnevet mire egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Csak megrázza a fejé, a kezét a tarkómra csúsztatja, és magához húzza a fejemet. Lassan megcsókol, és őszintén nincs ennél jobb érzés reggel.

-Csinálok reggelit.-mondja, majd magára csavarja a takarót, és bemegy a fürdőbe. Megrázom a fejemet a hangulatingadozásán.

Fél óra múlva jön ki vizes hajjal, felöltözve. Rám mosolyog, majd kimegy a konyhába. Bevonulok a fürdőbe. A levegő párás, és egyből megcsapja az orromat a tusfürdőjének illata. Erdei gyümölcs, és rózsa. Tipikus választás a nőknél, de valahogy mégsem ez jut eszembe először. Hanem az, hogy ezt az illatot éreztem minduntalan mikor közel volt hozzám. Ezt éreztem tegnap,vagy ma is fogalmam sincsen mikor, teljesen elvesztettem az időérzékemet.

A hideg zuhany rendbe tette egy kicsit a gondolataimat. A ruhámat egy gyors Suvickus-sal ki is tisztítom. Felöltözök, az ágyat egy pálcaintéssel bevetem magunk után. Amint kilépek a hálóból, már érzem is a reggeli kávé illatát. Vagy délutáni, vagy esti.

Leülök az egyik bárszékre, a magasított konyhapulthoz. Nézem ahogy a serpenyő felett áll. Ugyan olyan megfontolt, és rutinos mint mikor bájitalt főzött. A száját összeszorítja annyira koncentrál. Megint csak egy laza, fekete mackónadrág van rajta hiába a ajó idő, és egy királykék póló amire ráfeszül a testére, kiemelve az idomait, és még a hasa is kilátszik. Más esetben megjegyzést tennék az öltözékére, de rajtam kívül senki nem látja szerencsére.

-Miért bámulsz már megint?-kérdezi, mire kiszakadok a gondolataimból. Háttal áll nekem még mindig, és éppen a tojást fordítja meg a serpenyőben.

-Csak elgondolkodtam.-mondom egyszerűen.

-Azt én is hidd el.-mondja, de nem szarkasztikusan.

Felsóhajt, és kirakja két tányérra a kész ételt. Az egyiket elém rakja, egy bögre kávéval együtt. Nem ül le, hanem velem szemben megáll, és a pult túloldalára rakja az ő reggelijét.

-Nem ülsz le?-kérdezem mire megrázza a fejét.

Percekig csak az evőeszközök koccanását lehet hallani miközben eszünk. A csend szinte irritáló lesz, mikor lerakom a bögrémet, eltolom a tányéromat magam elől, és rá nézek. Észreveszi hogy figyelem így ő is ugyan így cselekszik.

-Tudod fogalmam sincsen hol kezdjem el keresni.-mondja hirtelen. Összeráncolom a szemöldökömet.

-Mit kell keresni?-kérdezem.

-Azt nem mondhatom meg, de a választ abban az átkozott naplóban kell keresnem.-mondja és fáradtan rákönyököl a pultra, majd lehajtja a fejét.

-Mit ír a napló?-kérdezem bár tudom, mindhiába hiszen nem válaszolhat.

-Tájleírást, furcsa dolgokat amik megtörténtek vele, mindent leírt de szó szerint először napokba, majd hónapokba, majd évekbe foglalva. És ha pont azt nem írta le ami nekem kell?-kérdezi kétségbeesetten kiegyenesedve.

-Mennyire fontos amire szükséged van?-gondolkodom el.

-Egy varázsige kell.-mondja.-Van egy könyve ahova mindent feljegyzett. De nem tudom merre keressem.

-Említett konkrét helyez? Amit sokszor leírt?-kérdezem.

-Igen. Egy titkos barlangszerűséget.-vágja rá.

-Szerintem akkor kezd az elején. Ha azt megtalálod, akkor meg lesz az is amit keresel.-bíztatom.

-Köszönöm Perselus, zseniális vagy!-kiállt fel, és boldogan rám mosolyog.

-Nem tesz semmit.-hárítom el a hálálkodását.

Csend telepszik ránk. Mindketten tudjuk, hogy lassan búcsút kell mondanunk egymásnak ki tudja mennyi időre. Újra jön a tudatlanság, a hiány, és ezek csak még fájóbbak lesznek most, hogy találkoztunk. A kérdés ott lebeg kettőnk között. Mi lesz ezután? Mi lesz velünk?

-Kérdeznem kell, vagy tudjuk a választ?-szólalok meg miután a csend kezd nyomasztóvá válni.

-Fogalmam sincsen.-válaszolja meg a fel nem tett kérdést.

-Mondhatnám a sablonos szöveget, de felesleges lenne. Tudjuk hogy ez csak rosszabb lesz, főleg most, mikor a helyzet ennyire feszült.-mondom kíméletlenül. Mit szépítsek? Nem egy álomvilágban élünk, ezt mind a ketten tudjuk.

-Igazad van. Még sem bánok egy percet sem.-néz mélyen a szemembe.

-Félre ne érts én sem.-nyugtatom meg.-Csupán annyit szándékozom mondani, hogy a helyzet nem túl rózsás ahogy te is tudod.-komoran bólint.-Fogalmam sincs mikor unja meg a várakozást a Nagyúr. Fogalmam sincs mikor látlak újra, és a tudatlanság az őrületbe fog kergetni megint.-mondom neki.

Arca ellágyul, és úgy néz rám mint még nő soha. Lily volt az egyetlen akinek a szemében feltétel nélküli szeretetet láttam bizalommal kiegészülve. Sosem hittem volna, hogy az ő elvesztése után-ami az én hibám volt teljes egészében-tekint majd rám így valaki.

Most fogtam fel csak úgy igazán, hogy ez a nő ténylegesen szeret. Nem képzelem, nem ámítom magamat. Vette a fáradságot, és tégláról-téglára lebontotta a falat amit magam köré építettem. Nem elégedett meg a felszín kapirgálásával. Igaz a kapcsolatunk nem kezdődött jól, voltak hullámvölgyek, és mind a ketten hibáztunk. Mégsem adta fel a reményt soha, hogy újraélessze a szívemet. Végül is sikerrel járt, mert egyre csak azt vettem észre, hogy ez az átkozott fruska az életem része lesz. Először idegesített a folyamatos jelenléte. Később mindenhol őt kerestem-és magam sem tudtam miért egészen a mai napig-de ha nem találtam az megrémített. Irritált az, hogy nem riad meg tőlem. Most már egyenesen tetszik ha szembeszáll velem. Utáltam a választékos szókincsét. Most meg azon gondolkodom, hogy következőnek vajon mit fog mondani. Ez a nő szinte feje tetejére állította az életemet mint egy hurrikán. Pedig nem volt ő más csak egy új professzor akit a minisztérium küldött a nyakunkba.

Bár sok kérdésem van még az életével kapcsolatban, nem teszem fel őket mert tudom milyem a nehéz gyerekkor. Ha szeretné majd elmondja nem fogom siettetni. Naívan azt hittem nálam rosszabb élete senkinek sem volt eddig, de ő felnyitotta a szemem, és rávilágított arra, hogy tévedek. Kirángatott az önsajnálatból, és megmutatta, hogy hihetetlen, de mások is küzdenek problémával.

Kezét az asztalon fekvő kezemre helyezi. Lassan köröket rajzol rá, ezzel kifejezve a támogatását.

-Hogyan tudhatod előre a sikerünket?-kérdezem tőle elterelve a témát. Legalábbis egy kis időre.

-Perselus ha rajtam múlik megnyerjük ezt a hosszúra elhúzódott háborút.-biztosít, de nem győzött meg teljesen.

-Nem csak rajtad múlik.-mondom neki komolyan, és nem bánom ha letöröm az optimizmusát.

-Perselus sokmindent nem tudsz még.-mondja mindent tudóan amit ki nem állhatok.

-Akkor avass be.-kérem.

Elhúzza a kezét és először azt hiszem, hogy nyers hangsúlyommal megsértettem, de csupán annyit tesz, hogy fejévek a kanapé felé biccent, majd elindul, és letelepszik rá. Komolyan hajlandó engem beavatni a dolgaiba? Még ha tilos is? Értetlenkedésem láttán csak megpaskolja maga mellett a kanapét.

Letelepszem mellé, mire ő a feneke alá húzza a lábait, és féloldalasan ül, hogy láthasson. Hátradőlök, és felé fordulok.

-Tudod nem véletlenül kerültem a minisztériumhoz. Vagyis de. Véletlenül vitt oda az a házi manó aki megszöktetett hazulról, és apám elől. Egy minisztériumi dolgozó talált meg aki árvaházba akart vinni, de helyette Kingsley Schacklebolt-hoz vitt. A két férfi a miniszterelnök szolgálatában állt, így minden információt ismertek. Azt is tudták, hogy ki vagyok. Tudták, hogy nem küldhetnek árvaházba mert az kockázatos.-mondja, és furcsa, de elmosolyodik.-Így hát Kingsley hivatalosan is a gyámom lett. A minisztérium pedig az otthonom. Rendesen neveltek, és a koromhoz megfelelően bántak velem. Bár nem mindent tehettem meg, de sosem szenvedtem hiányt és soha, de soha egy rossz szavam sem volt. Megtanultam értékelni azt amim van, megbecsülni az életemet.-szünetet tart.

-Ezeket eddig mind tudtam.-mondom neki értetlenül.

-Tudom.-mosolyodik el. Fogalmam sincs hova fog kilyukadni ez a beszélgetés.

-Akkor?-kérdeztem egy kicsit mogorvábban mint szántam. A mosolya eltűnik, a szemébe szomorúság költözik.

-Az apám vert engem, és bántalmazott más fajta módszerekkel. Az anyámat megölte, és mind a mai napig ha behunyom a szemem hallom a sikolyát. Öt éves voltam és mindent tudtam amit egy felnőtt embernek kellett. Egy törvénytelenül élő felnőtt embernek.-mondja. Egy szót sem szólok, hanem kíváncsian fürkészem a tekintetemmel. A szeme még mindig szomorúságot tükröz, és ehhez a fájdalom is társul. De mégis erőltet magára egy halvány mosolyt.

-Hova akarsz kilyukadni?-kérdezem gyanakodva.

-Perselus minden mesét szépítenek, mert a valóság úgy ér mint egy pofon. Sosem mondják mi történt valójában, hanem körülírják vagy teljesen kihagyják a történetből, mikor a legkeményebb részek a legfontosabbak. Én már csak tudom.-mondja.

-Akkor ez mind hazugság volt?-kérdezem, de egyáltalán nem értem már, hogy mit akar mondani. Halkan felnevet.

-Nem volt egy szavam sem hazugság. Csak kiszíneztem a storyt, mert az eredeti sötét és borzalmas melyet senki nem tud iszonyat nélkül végighallgatni. Ismersz már annyira, hogy tudd ki vagyok én valójában. Én pedig ismerlek már annyira hogy tudjam sosem ítélkezel elsőre. Így hát kérlek most se tedd, mert nem tehetek arról amit mondani fogok.-kér, de egyre jobban nem tetszik ez az egész.

-Míg nem tudom miről van szó, nem ígérhetek semmit.-mondom röviden, mert már majd' megöl a kíváncsiság. Egyben van bennem egyfajta idegesség is.

-Senki sem választhatja ki, hogy hova születik. Ez velem is így történt. Félvér boszorkány vagyok. Anyám aranyvérű volt, míg apám félvér. Mindketten meghaltak, egyikük a szó eredeti értelmében. Anyám Andromeda Black volt.-mondja ki nekem meg elakad a lélegzetem.-Nem volt választása, apám feleségül vette és magához láncolta. Anyám sosem szerette a sötét mágiát ellenben a Black család legtöbb tagjával. Bellatrix, és Narcissa sosem jött ki vele jól. Elítélte az erőszakot, mégis ahhoz az emberhez vezette a sors aki ezt mind tolerálja.

-Édesanyád jó ember volt.-szakítom félbe.

-Tudom, és köszönöm.-mosolyodik el.-A saját nézetei szerint akart nevelni. Nem tetszett neki, hogy már tipegős koromban pálcát fogtam a kezemben, és estére a sötét mágia alapjait kellett olvasnia nekem. De nem tehetett semmit mert az apám ugyan úgy megbüntette őt mint engem. Könyörtelenül. Aztán, mikor négy éves voltam apám rajtakapta anyámat hogy szökni akar velem. Csak pillanatokra emlékszem, de apa mindig elmondta a történetet anyát állítva be rossznak. Veszekedtek aznap, és elfajult. Apa megölte őt, engem meg a saját elvei alapján kezdett el tanítani. Csak ürügy kellett neki, mert már eleve azt tervezte, hogy elteszi láb alól anyát. Féltem tőle jobban mint valaha.-vallja be. A szívem összeszorul.

-Miféle ember teszi ezt?-kérdezem megbotránkozva.

-Már nem volt ember.-sóhajt fel.-Aznap vesztettem el az apámat. Meghalt és fogalmam sem volt arról, hogy ki az aki előttem van. Ki azaz ember akire még felnéztem egyszer-egyszer. Aki játszott velem a kandalló előtt még ha ezt nem is vallotta volna be. De aznap...Aznap végleg eltűnt belőle minden jóság. Éreztem ahogy elnyeli a sötétség és hiába hittem benne, tudom hogy sosem hozható már helyre. Gyökeret vert benne évekkel ezelőtt, és már esélytelen kiirtani.-mondja, és sosem hallottam még ennyi szomorúságot a hangjában.-Egy részem mellette akart maradni, mikor a házi manó elkezdett a pince felé rángatni. Ott akartam maradni mellette mert volt még bennem remény. A másik részem mielőbb szabadulni akart tőle. Lehet ha ott maradtam volna akkor...-kezdi el magát hibáztatni, de nem hagyom neki.

-Nem tehettél már semmit.-szakítom félbe.

-De tehettem volna.-néz fel rám, és látom ahogy egy könnycsepp gördül le az arcán.

-Gyerek voltál még, és neked egy apára volt szükséged, nem pedig egy szörnyetegre.

-Talán igazad van.-hagyja rám.

-Már úgy is mindegy.-mondom neki.

-Nem, nem az. Még mindig él, és megeszállottab mint valaha. Mindenki tudja mára a nevét, és nem hazudtolta meg önmagát. Sokkal kegyetlenebb lett mint tizenegy éve volt.-vallja be szomorúan.

-Miről beszélsz?-kérdezem. Mi az hogy mindenki ismeri?

-Szerintem sejted a választ.-mondja tele fájdalommal.

-Sofia ki a Merlin az apád?-kérdezem tőle visszatartott lélegzettel.

-Tom Denem.-jelenti ki halkan, mire a vér is megfagy az ereimben.