Nem hittem a fülemnek mikor Albus mondta, hogy Perselus meglátogathat csupán huszonnégy órára. Nem akartam mondani, hogy nem érdekel az idő, a hely, semmi csak had lássam végre. Bevallom kételkedem egy kicsit a szavában és tartok attól hogy egy csapdába sétálok bele, de nem édekel.

Ebben a hat hónapban csak Albustól hallottam Perselus felől. Nyomon követtem a híreket, és elborzadva vettem észre, hogy miket írtak. Nem csak róla hanem mindenről ami a varázsló- és mugli világban történt. Voldemort tonna számra gyilkolja le a mugli családokat és a mugli születésű varázslókat. A minisztériumot véglegesen elvesztettük, minden féltve őrzött titokkal együtt. Borzalmas ami a világban történik, és bűntudatom van, hogy én itt vagyok biztonságban, távol mindettől. Tudom, hogy alig tudnék segíteni valamit ha most visszamennék amíg nem fejeztem be a küldetésemet.

A naplóval haladtam egy kicsit. Merlin egy ravasz ember volt, és tán a legokosabb aki a történelemben létezett. Az ominózus erdőben lévő jelenet után megfogadva a titokzatos nő tanácsát azonnal elkezdte úgymond létrehozni a saját társadalmát. Visszament abba a barlangba, otthagyta a házát, és az életét. Abban a barlangban lakott évtizedeken át amíg kitalálta, hogy hogyan alkosson több magafajta embert. Mivel ő volt az első varázsló ezért úgymond ő a teremtő. A hordozó aki a mágiát tartalmazza. Benne él és csakis egyféleképpen szedheti ki magából. Vérét vette, de ez önmagában nem volt elég. Kellett egy cseppnyi mágia is. Varázslattal teremtett növényeket amiket mozsárban tördelt össze majd egy üstben a felforrt vízbe belerakta ezeket és belecsurgatta a vérét is. A kész bájitalt-mivelhogy ő volt az első aki bájitalt készített-üvegcsékbe töltötte. Több száz adagot készített, amiket a helyi boltokban helyezett el. Melléje letördelt, és egyenesre faragott fapálcákat tett. Hónapokat várt a barlangban majd egy napon kiment a faluba. Azt vette észre, hogy az emberek kezében ott vannak ezek a fapálcák, és szinte minden második mozdulatuknál használják. Elégedett volt, főleg mikor hallotta, hogy más városokba is eljutott a bájitala. Még többet készített hát.

Szabad idejében kísérletezett. Egy vastag könyvbe jegyezte fel a bájitalait, és az új varázslatait is. Ezeket tanulják a diákok az iskolában, és persze az azóta létrehozott száz másikat. Hihetetlen esze volt ennek az embernek és le a kalappal előtte, hogy egy egész nemzetet hozott létre.

Ezeket taglalta az utolsó fejezeteiben. Először nem tudtam, hogy mit kell keresnem. Ötletem sem volt, hogy mi segíthetne a helyzetemen, aztán hirtelen megvilágosodtam. Ami nekem kell az egy bűbáj amit senki nem használ már évezredek óta. Ez pedig abban a könyvben van amibe Merlin a feljegyzéseit készítette. Vagyis amit ember nem látott még. Ez egyszerre volt siker és kudarc is. Hogyan keressek meg valamit amit senki nem látott még? Min induljak el, merre keressem? Az idő szorít.

A szívem hevesebben kezdett el verni mikor kopogtattak az ajtón. Öt perccel ezelőtt kelletlenül megszűntettem a bűbájt amivel az életemet kockáztattam. Ebben a pillanatban állítottam vissza. Fogalmam sincs, hogy az van e az ajtó mögött akire vágyom vagy valaki más.

Lassan nyitom ki az ajtót. Félve nyomom le a kilincset, és szinte megreked bennem a levegő, minden amit elakartam neki mondani ha újra látom. Ott áll az immáron nyitott ajtó előtt szokásos fekete talárjában. Idáig érzem a gyógynövények illatát. Az arca sápadt, fekete vállig érő haja a szemébe lóg. Ajkán halvány mosoly ül ahogy meglátott. Ekkor fogtam fel igazán, hogy mennyire is hiányzott nekem Perselus.

Fogalmam sincs, hogy ő mit érezhet, vagy gondolhat. Nem telt el úgy nap hogy nekem ne jutott volna eszembe. Minden amit együtt átéltünk. Így hát senki nem hibáztathat, hogy azonnal a karjai közé vetettem magamat.

Kezeimet keresztbe fontam a nyakánál, szorosan hozzábújtam és fejemet a mellkasába temettem. Mélyen lehunytam a szememet, és beszívtam jellegzetes illatát. Egy percet sem tétovázott, azonnal a derekam köré fonta a karjait. Még szorosabban magához húzott, és úgy kapaszkodunk egymásba mintha ez csak egy álom lenne.

Eltol magától, és mélyen a szemeimbe néz. Feltérképezem a szememmel az arcát. Semmit nem változott. Kezeimet felcsúsztatom a nyakán az arcára. Gyengéden rásimítom a tenyeremet. Nem várok tovább, mert már így is veszettül hiányzott. Előrehajolok, ezzel egyidőben a fejét magamhoz húzom. Gyengéden megcsókolom, amit azonnal viszonoz is. Percekig nem szakadunk el egymástól, hanem kisebb csókokkal kedveskedünk a másiknak. Majd a homlokunkat összedöntjük, boldogan és még mindig egymást ölelve.

-Buta nő. Soha többet ne merj egy szó nélkül eltűnni megértetted?-kérdezi suttogva.

-Tudod, hogy nem mondhattam el.-nézek mélyen a szemébe. Bólint.

Ez esetben nem a nappaliban ülünk, hanem a hálószobámban lévő kanapám. Mindketten kerülni akarjuk Albust, és ezt a röpke huszonnégy órát egymással akarjuk tölteni. Így hát én a mellkasának dőlök, míg ő egyik kezét átfonja a derekamon. A másikkal hullámos tincseimet tekergeti. Percekig ülünk így, csendbe, élvezve a másik közelségét.

-Sajnálom.-szólalok meg én először.-Sajnálom, hogy ilyeneket írnak rólad, és hogy mindenki aki fontos neked egy áruló gyilkosnak tart.-a derekamon lévő kezére rákulcsolom az ujjaimat, és megszorítom.

-Te mit gondolsz rólam?-kérdezi figyelmen kívül hagyva azt amit mondtam.

-Egy bátor embernek aki az életét is képes feladni azért, hogy az emberiségnek legyen jövője. Ezt szeretem és tisztelem benned.-vágom rá kapásból.

-Ezzel ellentmondasz az előbbi kijelentésednek.-mondja. Fészkelődök egy kicsit, hogy fel tudjak rá nézni. Éjfekete szemeibe meredek mélyen.-Te számítasz nekem és téged szeretlek a legjobban. A többiek vélemény nem érdekel.-jelenti ki. A szívem hevesebben kezd el verni.

-Én is szeretlek.-mosolygok rá, és egy kicsit felfelé emelkedve megcsókolom.

-Mond csak mit csinálsz itt?-kérdezi miután elváltunk.

-Erről nem szabadna tudnod, de teszek rá.-mondom ravaszan vigyorogva, mire büszkén rám néz.

-Mardekáros.-mormolja.

-A legjobbtól tanultam.-kacsintok rá.

-Na de-mondom immáron úgy feküdve, hogy teljesen rálássak, de egy tapodtat sem mozdultam el mellőle. Még mindig szorosan hozzábújok, mert úgy érzem hogy ez az egész nem valódi.-Merlin naplóját olvasom. Ha megfejtem rájövök arra hogy hol keressem azt amit keresek.-mondom nagy vonalakban. Perselus szemöldöke felemelkedik.

-Merlin micsodáját?-kérdezi. Felnevetek.

-Naplóját. Van egy naplója amiről senki nem tudott egészen Albuszig. Ne kérdezd, hogy honnan szerezte de az a lényeg hogy most nálam van. Csakis én tudom kinyitni, vagy te de akkor ha alkalmas vagy rá.

-A te időd úgy látom értelmes dolgokkal telt.-mormolja.

Kérdőn nézek rá, mire kifejti a mondandóját.

-Azokra a tökkelütött griffendélesekre kellett vigyáznom. Egyszer elérik, hogy valamelyiküket megátkozzam.-bosszankodik.

-Nem teher az ha vigyázol rájuk.-mondom neki. Kétkedve pillant rám.-Higgy nekem rosszabb lenne a lelkiismereted ha tudnád, hogy nincsenek biztonságban. Tudom!-emelem fel a kezemet mikor bele akar vágni a szavamba.-Nem tudod őket mindentől megóvni, de mégis teszel azért hogy jobb legyen nekik ebben a helyzetben. Ne így fogd fel. Hogy teher és idegesítő. Fogd fel úgy mint egy hálás feladat. A Roxfort falai között, melletted még mindig nagyobb biztonságban vannak mint kint a világban.-mondom.

-Sosem tudtam, hogy te hogyan vagy képes megtalálni a dolgok jó oldalát.-dünnyögi.

-Én sem vagyok tökéletes. Sőt messze állok attól, de megtanultam hogy a legrosszabb helyzetben is keresd a boldogságot.

-Olvasod a híreket?-biccent az éjjeliszekrényen heverő újság felé.

-Igen, és borzalmasak.-mondom szomorúan.

-Szerintem is. Nem tagadom, hogy sok rossz dolgot tettem de embert sohasem öltem. Még ha tudom is neki az lett volna a jó.-nem mondjuk ki, hanem ott lebeg közöttünk. Albusta célzott az utolsó mondatával.

-Sohasem néztem ki belőled, hogy embert ölnél. Se így se úgy, és nem tehettél mást. Persze tehettél volna de az az életedbe került volna, és tudom nem nyugtat meg ha azt mondom, hogy Albusnak már nem volt sok hátra.

-Igazad van nem nyugtat meg, mert annyiféle módon alakulhatott volna még.-mondja.

-Mi is csak sakkbábuk vagyunk, és a döntéseink kihatnak a másikéra is, de ne feledd, hogy itt vagyunk egymásnak. Egy csapat vagyunk, nem kell ezt egyedül végigcsinálnod ugyanakkor mindkettőnknek vannak más kötelezettségei is.

-Bölcs lettél.-mondja gúnyosan.

-Te meg öregebb.-nyújtom ki a nyelvemet.

A másik kezével is átfogja a derekamat, majd hirtelen magához ránt és fordít a helyzetünkön. Sikoltok a hirtelen jött cselekedetétől. A fejem mellett támaszkodik, de a feje egészen közel van az enyémhez.

-Ne legyen szemtelen Miss Anderson.-mondja.

-Mert mi lesz ha az leszek?-kérdezem incselkedve.

-A tűzzel játszik.-mondja megrovóan.

-Nem félek, hogy megégetem magam.-mondom vigyorogva.

Lehajol és megcsókol. Nem gyengéden, de nem is erőszakosan. Inkább szenvedélyesen. A pillangók azonnal felébrednek a hasamban, és a szívem is hevesebben kezd el verni. Megfogom az arcát mindkét kezemmel, és közelebb húzom magamhoz. Óvatosan rám nehezedik, de még mindig mellettem támaszkodik. Csípőjét az enyémhez szorítja, mire belesóhajtok a csókunkba. Nyelve bejutást kér, mire én habozás nélkül megengedem neki. Egyre hevesebben csókol, néha elszakadunk egy kicsit de csakis addig míg levegőt veszünk. Haja az arcomat csikizi, mire egy apró nevetés tör ki belőlem. Kezeimmel átfogom a nyakát, lábaim automatikusan fonódnak a derekára. Benyúl a hátam alá, és szorosan tartva felemel a kanapéról. Egy pillanatra sem szakítja meg a csókunkat. Az ágy felé tartva megbotlik, mire majdnem együtt esünk hasra. Felkuncogok, mire ő csak morog egyet, majd megy is tovább nem törődve ezzel a kis malőrrel. Gyengéden az ágyra helyez, majd felém mászik. Leveszem róla a talárját, és a fekete szövet mellényét. Elszakadok tőle, míg végig mérem.

-Gyakrabban kellene fehér inget, és fekete farmert felvenned.-mondom neki csillogó szemekkel.

-Csak nem tetszik?-kérdezi egyik szemöldökét felhúzva. Nevetve megcsóválom a fejemet, majd visszahúzom magamhoz és újra megcsókolom.

Keze a derekamról feljebb siklik, be a pólóm alá. Megborzongok az érintésétől mire ő egy jólesőt morog. Megfogja a pólóm alját és egy határozott mozdulattal lerántja rólam. Behunyom a szemet, mert nem akarom látni ahogy elborzad. Nem vagyok szél ezt tudom.

-Gyönyörű vagy.-suttogja a fülembe. Kinyitom a szememet, mire ő hátrahajol, hogy lássa az arcomat. Halványan elmosolyodom. Újra felém hajol.

A nadrág is lekerül már rólunk, így mindketten fehérneműben fekszünk. Igazán jól né ki Perselus. Izmos, de nem csúnyán. És imponál hogy mikor végighúzom a hasán a kezét összerándul az érintésem alatt. A levegő egyre forróbb a szobában, és érzem ahogy egyre jobban akarom ezt az embert. A keze felfedezi a testemet, és mikor a melltartóm pántjához ér megtorpan, és elhajolva mélyen a szemembe néz.

-Még meg tudok állni.-mondja zihálva.

-Nem akarom hogy megállj. Téged akarlak.-mondom őszintén.

Abban a pillanatban nem számított semmi, és senki. A háború, Voldemort minden eltűnt, csupán mi voltunk ott és a pillanat amit senki nem vehet el tőlünk. Ez kettőnkről szól, nem másról, és sok idő után végre boldog voltam akkor, ott, Perselussal. Nem kell nekem a világ, nem kell nekem semmi csakis egyedül ő. És mindennél boldogabb vagyok, hogy megkaptam.