Úgy döntök, hogy ott hagyom Albust a nappaliban. Nem érdekel tovább a hazugsága. A mondanivalója számomra ezentúl elvesztette az értékét. Hihetetlen hogy ennyire naív voltam.

Bezárom magam után a könyvtár ajtaját. Nem vagyok hajlandó neki semmit mondani ha eddig képtelen volt felkeresni.

Csak bennem volt a remény amikor megláttam, hogy tényleg beszélgetni akar most hogy már meghalt. Hogy el akar mondani olyat amit míg élt, el nem mondhatott. Vagy csupán megkérdezhette volna hogy vagyok. Jelen helyzetben őszintén jól esett volna valakivel beszélni, de nem tehetem. Nem tudhatja senki hogy élek e vagy halok.

Pedig csak úgy kavarognak bennem az érzések. Alkalmas vagyok én erre? Fontos vagyok e én bárkinek is vagy csak a feladatot látják ha rám néznek? Szeret valaki ezen a világon? Akarom én ezt az egész felhajtást? Szörnyű ember lennék ha egy kicsit önzőn viselkednék? Mi a helyes döntés? Megannyi a kérdés, de a válasz oly' csekély. Van amire sosem lelem meg a választ, és van amire akkor jön amikor nem számítok rá.

Az élet bonyolult, de mi döntünk arról, hogy kibogozzuk e vagy hagyjuk, had oldódjon meg magától.

Felkapcsolom az asztalon heverő ősrégi lámpát. Az előttem lévő napló azonnal fénybe borul. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mekkora értek az amit éppen most bámulok. Óvatosan kinyitom, és túllapozom az első fejezetet amit már elolvastam. Ha jól számoltam olyan tíz lehet de nem vagyok benne biztos. Csak gyorsan átlapoztam mert alig vártam, hogy belekezdjek.

Második-sokadik nap
Furcsállottam eme különös álmot, de betudtam annak, hogy a Nap megártott nekem. Másnap reggel folytattam a munkámat a földeken, és nem történt semmi különös. Szinte nevethetnékem volt emiatt a butaság miatt. Bemenni egy fába? Angyali nőszemély? Új faj? Badarság.

Teltek a napok. A napokból hetek lettek, ezekből pedig hónapok. Beköszöntött a tél. Az erdő felé indultam éppen egy kis tűzifának valóért, mikor mellőlem valami lármára lettem figyelmes. Gallyak törtek, és levelek suhogtak. Rajtam kívül valaki más is járt arra. A puskát a hang irányába fordítottam. Egy egyszerű, szegény ember fiának való eszköz, de nem sokra megyek vele ha úgy emberesen megtámadnak. A nyele tölgyfa, és néhol már elette a rozsda. A sűrű bokrok közül egy medve tűnt elő. Nem is értem miért furcsálltam mikor közel voltak a hegyek, és egy erdőben álltam éppen. A medve nekem rontott, mire én meghúztam a ravaszt bár tudtam, hogy itt ő a nyertes. Viszont hiába húztam nem sült el a fegyver egyszer sem. A medve továbbra is felém tartott. Tudtam, hogy itt a vég, de próbálkoztam hátha menteni tudom a bőrömet. A puskát rászegeztem és továbbra is a ravaszt rángattam, de mellé kiabáltam. ,,Eriggy' innen!" Ezt ismételgettem. Egyre közelebb volt, mikor hirtelen egy fényes csík eltalálta a medve testét, aki ennek hatására hátracsapódott és eltűnt a fák között. Hogy élve vagy halva azt nem tudom. A fényes csík az én fegyveremből származott amit azonnal eldobtam. A földre érve a rozsdás vas levált a fáról ami így egy egyenes, néhol-néhol kisebb kidudorodásokkal de egy botot formázott.

Otthagytam ahol volt és futottam mint akinek a nyomában ég a talaj. Bezárkóztam a házamba, csak avval nem számoltam, hogy valaki várni fog. Ugyan az a nő állt a nappalimban mint akit álmodtam. Tehát halott vagyok. Ezt állapítottam meg mert erre nem volt értelmes magyarázat. Meghaltam és ezt álmodom. Ily' egyszerű.

-Látom megismerkedtél a képességeddel.-szólalt meg bársonyos hangján.

-Miről hadovál?-kérdeztem teljesen összezavarodva.

-Merlin maga olyan áldást kapott amit senki ezen a világon.-jött hozzám közelebb. Hátráltam egy lépést, de nem zavartatta magár. Ugyan úgy jött tovább.

-Áldást?-kérdeztem utalva arra, hogy megöltem egy állatot egy puszta fegyverrel ami nem is működött.-Bármit is adott nekem az egy átok nem áldás.

-Rosszul látja.-ingatta meg a fejét.-Amit az előbb csinált az varázslat volt. Színtiszta, erős mágia amit maga fog elterjeszteni a Földön. A maga faja fogja megvédeni a világot, vagy fogja elpusztítani. És mindközül maga lesz a legerősebb és legősibb.-mondta mosolyogva, de ezzel egy csöppet sem nyugtatott meg.

-Nem akarom ezt. Azonnal hagyjon békén.-kiáltottam rá. Féltem ettől a nőtől, a szavaitól, és mostan már saját magamtól is.

-Had mutassak valamit ami felnyitja a szemét.-két kezébe fogta arcomat. Lehunytam a szememet, és mintha egy másik világ lett volna előttem.

Azt láttam amit a nő mutatott nekem.

Nevetés. Varázslat. Családok akikben a mágia öröklődik. Emberek és mágusok együttélése. Üldözés. Halál. Háború. A csekély mágusok társadalommá nőtték ki magukat. Ez a társadalom az emberi világ mögött épül tovább. Iskola. Kormányzóság. Törvények,p. Uralkodó. Félelem. Sötét mágusok. Harc. Megosztottság. Felszabadulás.

Csomó borzalmas dolog játszódott le a szemem előtt, de igaza volt a nőnek. Ott volt a tény miszerint nem hagyhatok veszni egy ilyen jelentőségű tényt.

Mágusok?

Hogy legyen e valóság amit régen esti mesének hallottunk?

Merlin döntött arról, hogy én most itt legyek e vagy sem. A hideg futkos rajtam a tudatra, hogy egy döntés ekkora következményekkel járt. Hogy egy döntés ezer meg ezer másikat hozott meg. Erre jöhetne a kérdés: ,,De hát honnan tudhatta volna mi lesz?" Tudta. Nagyon jól tudta hogy mi lesz mert az Angyal megmutatta neki.

Tudjátok miért döntött úgy ahogy? A kulcsszó a te. Te leszel az első közülük. Te leszel a legerősebb. Te döntesz. Ott volt a tudat, hogy mekkora hatalma van már most és mekkora hatalma lesz később. Hiába csak a véletlen műve volt.

Te eldobnád ezeket? Folytatnád az életedet mikor megváltoztathatnád a világét? Mikor uralhatnád a világot? Hirtelen fogsz dönteni és bele sem gondolsz a következményekbe. De hogyan is gondolhatnál? Még nem volt erre példa. Honnan tudhatnád hogy valaki visszaél a mágiával? Hogy valaki nagyobb hatalmat akar mint ami kijár neki? Nem tudhattad se te, sem ő. Akkor azt hitte, hogy a sok nehézség ellenére ez mennyire jó lesz. Mikor látta a jövőt.

Annyiban egyetértek hogy a mágia egyszerre átok és áldás. Nehézség és könnyűség a mindennapjainkban.

Becsukom a naplót, mert olyan szinten letaglózott az amit olvastam, hogy nem tudom folytatni. Ha eddig tele volt a fejem gondolatokkal akkor most szinte szétrobban.

Ezért is döntök úgy, hogy a nyár, és a szép környezet örömére elmegyek sétálni. Felveszek egy szellősebb ruhát, mert kint hőség van. A pálcámat elteszem a zsebembe amit belevarrtam a ruhába, majd felteszek a fejemre egy napszemüveget. A hajamat egy rendezetlen lófarokba fogom. Sarkon perdülök, és egy pillanat múlva Velence utcáján találom magamat.

Sétálgatok az utcákban, néha meg-megállok nézem a vizet. Nézem az embereket ahogy éppen a nyaralásukat töltik a családjukkal vagy a párjukkal. Itt ülök egyedül a padon és bele merem képzelni magamat annak az anyukának a szerepére. Elképzelem ahogy a kislányom felém fut, átölel. A kisfiam a galambokat kergeti mire én rászólok. Megfogom a kezüket és úgy megyünk tovább. Veszek nekik fagyit. Vagy annak a másik nőnek a helyébe. Fogom a párom kezét és gondtalanul sétálunk. Mutogatjuk egymásnak a műemlékeket. Nevetünk, rengeteget beszélgetünk. Este elmegyünk vacsorázni. Szép kis álom...

Mégis ahogy most itt ülök, és képzelődöm meg sem fordul az a gondolat a fejemben, hogy cseréljek bármelyikükkel is. Lenne okom panaszkodni szerintem jogosan. A múltam a sarkamban van és kísért. A jelenem egy kész borzalom. A jövőm zavaros. Ha van jövőm egyáltalán. De mégsem cserélnék velük hiába egyszerűbb az életük. Sokmindent megéltem, és megtapasztaltam. Egy olyan világnak vagyok a része amit ők csak álmodni mernek. Én hiszek a sorsban. Abban hogy néha mi alakítjuk, néha viszont csak úgy dobja a gép. Nem véletlenül adta a sors nekem ezt az életet. Látott bennem valamit ami miatt tudta, hogy erős vagyok és mindezen rossz dolgokat el tudom viselni. Néha átkozom a sorsot, de lehet hogy inkább köszönetet kellene mondanom.

Elmosolyodom, felemelem a fejemet és hagyom hogy a Nap fénybe borítsa az arcomat. A hajamba belekap a szellő, a ruhám alsó része megrebben. Elnevetem magam és nem érdekel ha hülyének néznek, mert tudom hogy az ilyen kis pillanatokat meg kell becsülni.

Visszavettem a kényelmes ruhámat, és így üldögélek a kertben, a fűzfa árnyékában. Nézem ahogy a napfény táncot ját a vízen, és tükörré varázsolja.

Amber jut eszembe. Napok, hetek óta rágódom rajta. Hogy van? Merre van? Biztonságos lenne e ha meglátogatnám? Biztosan többször is keresett, és halálra aggódja magát. A londoni házamba már hónapok óta nem mentem így a telefont sem használtam. Féltem követ e valaki, és hogy miattam eljutnak e Amber-hez.

Annyira hiányzik. Jó lenne hallani a bölcsességét. Jó lenne kiönteni neki a lelkemet. Hogy mi nyomja a szívemet. Elegem van már a titkolózásból. Nem ezt érdemli de még ha el is tűnök, nincsen szívem felkeresni és kitörölni az emlékeit. Azt akarom hogy olyannak maradjak meg az emlékeiben mint aki igazából vagyok. Ne egy lelki roncsnak, egy veszélyes fegyvernek. A boldog, néha szarkasztikus Sofia legyek. Had emlékezzen rám így még ha nem is tudja merre járok éppen. Jobb is lesz neki ha kilépek az életéből. A kérdést meg miszerint tájékoztatom e arról, hogy jól vagyok, hagyom had lógjon megválaszolatlanul a levegőben.