Olyan különös érzés. Mintha maga Merlin beszélne hozzám. De mégis úgy érzem magam mint egy rosszgyerek aki cukorkát csent el a konyhából. Nem hiszem, hogy Merlin örül annak hogy az életében vájkálok. Bár a varázslótársadalom vajmi keveset tud róla, és az előéletéről, hajt a kíváncsiság, de mégis rossz érzés. Azzal próbálom magamat nyugtatni hogy jó célra kell, és hogy utána úgy sem jut más kezébe.

Merlin minden varázsló és boszorkány őse. Tőle származik a mágia, de hogy milyen úton-módon azt nem tudjuk. Az egyenes ágú leszármazottai biztosra véve halottak. Ezer százalék, mert levadászták őket, mondván ha valaki megöl egy Merlint akkor az megkapja korlátlan hatalmát. Mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült szerencsére, így viszont Merlin titkai a családjával együtt a sírba kerültek.

Megtisztelve érzem magamat, hogy a napló alkalmasnak talált arra, hogy felfedje írója titkait. Mi lehet bennem ami erre késztette? Mi az a tulajdonságom ami egyezik Merlinével? Vagy netán a gondolkodásmódunk hasonló?

Este nehézkesen sikerült elaludnom, de akkor is csak pár órát tudtam pihenni. Az agyam tele volt gondolatokkal. Mindenről és mindenkiről. Hiába éreztem végre hasznosnak magamat, ott volt a tudat, hogy csakis saját magamra számíthatok. Nem bízhatok meg senkiben csakis az utolsó percben. Találnom kell valakit aki alkalmas arra amit kérek és nem lép vissza.

Ki kell vernem a fejemből Perselust, Harryt, Voldemortot. Ha rájuk koncentrálok, és nem a feladatomra, akkor könnyen hibázhatok. És ez a hiba végzetes is lehet. Nem engedhetek meg magamnak semmiféle elgyengülést. De...

Érezted már magad egyedül? Érezted már azt, hogy lenne kihez fordulnod mégsem tetted? Hogy sikoltasz de senki nem hallja meg? Mert én ezt érzem. Hogy tehetetlen vagyok és hiába próbálok segítséget kérni nem megy. Egyszerűen nem tudok. Nem tudok hogyan belekezdeni, mert annyi minden nyomja a szívemet. Annyi mindenről nem tudnak még Perselus sem. De félek, hogy ha felfedem az életemet eltávolodik tőlem, és magamra hagy. Vagy a legrosszabb hogy az életével fizet az önzőségem miatt. Olyan egyszerűen hangzik nem? Elpanaszolni a gondodat és remélni hogy majd megoldódik magának. Nem foglalkozol a következményekkel, és nem teszel azért, hogy jobb legyen. Én pedig most pont ezen változtatok, mert végre teszek azért hogy jobb legyen!

Erősebb vagyok annál mint amit hisznek. Sosem sírt a szám, sosem sajnáltattam magamat. Csendben tűrtem a fájdalmat még ha azt is akartam, hogy valaki segítsen végre. Egyedül jártam végig azt az utat amit a sors adott, vagy amit éppen én választottam. Ettől csak sokkal erősebb lettem. Erre pedig büszke vagyok. Mert a múltam tett olyanná aki most vagyok. Ahhoz az énemhez ami jobb, és kitartóbb. Ami bölcsebb. Megelégszem azzal amim van, és sosem akarok többet, mert tudom mi az ha nincs valamid. Ha nincs melletted senki. De ez meg fog változni. Teszek érte!

A napló a könyvtár egyik asztalán hever már kettő napja. Rá kell vennem magam a folytatására. Nem vastag, de nehézkes az olvasása. Régies szavakat használ ráadásul az írásmódunk ah évszázadok alatt rengeteget fejlődött. Szinte szótárt kell hozzá használnom. Különös viszont, hogy nem olaszul írt. Elvileg itt született és itt is élt. Gyanúm szerint az a nő adta neki ezt az új nyelvet. Így lett az első varázslótársadalom az angoloké. Ezért sem Angliában vagyok. Merlin olasz származású volt és amit keresek az biztosan ott van amihez köti valami. A szülőföldjéhez.

A kávémmal a kezemben letelepszem a fotelbe. Az előttem lévő üres festményt bámulom. Biztosan a Roxfortban van. Albus mindig mindenről tudni akar még halála után is. De nekem is vannak kérdéseim, és addig innen fel nem állok míg választ nem kapok rájuk. Kivételesen én is lehetek ennyire önző.

-Jó reggelt!-köszön valaki mire kiszakadok a gondolataimból.

Nem ijedek meg, mert ez a ház védett és garantáltan csak egyvalaki tud átjönni a biztonsági bűbájaimon, de tőle nem kell félnem. Felemelem a fejemet, és összeszorul a szívem Albus látványára. Ugyan az az ősz szakáll, ősz haj. Ugyan azok a csillogó tengerkék szemek amik mindig határtalan kedvességgel nézek rám a félhold alakú szemüveg mögül. Bűntudatot érzek mintha én is részese lennék a halálának. De végül is én is a részese vagyok úgy ahogy mindenki más. Az egész világ. Mert miattunk halt meg. Azért, hogy nekünk, a gyerekeinknek és azok gyerekeinek és így tovább békés életük legyen. Ezért pedig hibásnak érzem magamat, mert én itt vagyok, ő pedig egy festmény fogja lett örök időkre.

-Szia.-köszönök halkan.

-Most jöttem Perselustól és örömmel tudatom, hogy minden eddig a terv szerint megy.-a terv említésére megrándul az arcom, és nem tudok úgy mosolyogni ahogy ő.

Ez a terv volt a végzete. Ezért sem értettem egyet vele. Perselus sem. De Albus a fejébe vette, hogy végigcsinálja és nincs mit tenni ez ellen. Közöltem vele, hogy nem segédkezem az öngyilkos kísérletében. Nem várta el tőlem, de láttam rajta hogy rosszul esett neki a visszautasításom. De meg kellett értenie, hogy egy élet is egy élet legyen az bárkié.

-Remek.-mondom hűvösen.

-Sofia tudom,...-nem hagyom, hogy befejezze.

-Tudja?-vágok a szavába. Elhallgat és értetlenül néz rám.-Perselus.-egészítem ki.-Tudja hogy hol vagyok? Hogy jól vagyok? Hogy ide tudsz jönni?-kérdezem.

-Nem.-rázza meg a fejé.

-Akkor legalább mond neki hogy jól vagyok.-kértem. Bólintott. Örülök, hogy nem kezdett el velem vitatkozni.-Ő jól van? Hogy viseli ezt az egész...-keresem a megfelelő szót de nem találom.

-Helyzetet?-segít ki. Bólintok. Letelepszik festett foteljébe ami ugyan úgy né ki mint amin én ülök.-Állja a sarat, de ezen szerintem nem lepődsz meg. Ugyanakkor a tudatlanság hamar feldühíti. Nem rád mérges hanem a helyzetre és rám.-mondja lemondóan.

-Csodálkozol?-kérdezem gúnyosan. Attól még, hogy fáj érte a szívem nem tűnt el belőlem az iránta érzett harag.

Egy ideig végre jónak éreztem az életemet, de aztán jött Albus terve és romba dőlt minden képzelgése . Túl hamar találtam magamat két lábon a földön. Nem készültem fel arra, hogy elhagyjam az új rutint és újra magam legyek. Nem készültem fel arra, hogy ott hagyjam a biztonságot amit végre megkaptam. Hogy ott hagyjam Perselust mert elkerülhetetlen lett volna hogy az útjaink kettéváljanak. Túl titkos, és veszélyes a feladatom ahhoz, hogy szem előtt legyek és, Perselust is csak veszélynek tenném ki ha tudna róla. Így kénytelen voltam lemondani mindenről amit ebben a pár hónapban kaptam. Amikről sosem hittem volna hogy egyszer a magaménak mondhatom őket.

Ebben a világban nem mindenki lehet önző. Én nem lehetek az. Hacsak a saját érdekeimet nézném, és könnyű szerrel kitörölném az emlékeimet attól még a baj nem oldódna meg. Ugyan úgy háború lenne, a muglik ugyan úgy veszélyben lennének. Annyi lenne a különbség, hogy csak én nem tudok róla. Elmehetnék Amerikába új életet kezdeni. Ugye milyen könnyű lenne? Hiába tehetem meg nem teszem mert az önzőségem sokak halálát okozná. Így hát míg más boldogan éli az életé addig én egyre mélyebbre ásom magam ebben a szarban ami már évtizedekkel ezelőtt alakult ki. De ez van, nem panaszkodom. Biztos van akinek rosszabb.

-Sikerült kinyitnod a könyvet?-kérdezi elterelve a témát amiért újra mérges leszek.

-Nem könyv hanem egy napló.-felpattanok a fotelből, levágom az asztalra a bögrémet ami szinte kettétörik, de a lendület miatt csak kilöttyen a kávém.-Tényleg ez az első dolog amit mondani tudsz nekem?!-akadok ki. Fogalmam sincs mennyi feszültség tör most elő belőlem, és azt sem tudom, hogy ez mennyi ideje keletkezik bennem. De már nem tudom magam visszafogni.-Csendben elmentél más meg itt maradt a szarban a te parancsaiddal és oldja meg a helyzetet.-részben jogosan akadok ki, de van amiről ő tényleg nem tehet. Ő csak segíteni akar.-Megkérdezted egyszer is akarom e én ezt?!-mutatok körbe.-Kérted a véleményemet? Biztosan meg tudtuk volna oldani, de te egyedül hoztad meg a döntést és nem érdekelt más!-kiabálok.-Te voltál nekem az egyetlen aki még maradt Kingsleyn kívül! Nem adtad meg nekem a lehetőséget, hogy feldolgozzam az elvesztésed tudatát. Ott hagytál és egyszer sem jutott eszedbe hogy mit érezhetek! Hogy szükségem lenne rád! Önző voltál és elzárkóztál mindenkitől, hogy neked könyebb legyen! Más érzései nem számítanak igaz?!-kérdezem és fogalmam sincs, hogy mikor kezdett el folyni a könnyem.

Egyáltalán nem vagyok sírós fajta. Megtanultam elrejteni az érzéseimet, és csak akkor kimutatni őket ha egyedül vagyok. Most viszont kitört belőlem minden amit eddig elnyomtam magamban. Az a sok év, sok fájdalom, sok érzés...Nem tehetek róla, egyszerűen csak megtörtént. Én is ember vagyok, én is elfáradhatok egy idő után. Mondhatom azt, hogy ,,Elég, nem bírom!". Feladhatom, változtathatok az életemen. Ugyan úgy kiakadok mint mások. Mert vannak érzéseim és ez különböztet meg engem néhány embertől. Ezért pedig senkinek nincsen joga rám haragudni.

-Sajnálom.-mondja Albus.

A mellkasom fel-le süllyed, a pulzusom az egekben van a sok adrenalintól. Annyira ideges lettem, hogy egy percre teljesen elfelejtettem, hol vagyok. Hogy egy hülye festményhez beszélek.

-Ennyi?-kérdezem halk hangon.-Ennyit tudsz csak mondani nekem?-pillantok fel festett szemébe.

A kék íriszek szánakozva merednek rám, de egy szót sem szól. Nem azért mert nem tudja hol kezdje. Hanem azért mert szerinte nincsen miért bocsánatot kérni. És mi a legrosszabb? Hogy nem kiabálok. Mert már nincsen erőm ahhoz, hogy elérjem, valaki meghallja végre a hangomat. Ezért a csend, a halk szavak többet mondanak mindennél. Ezt ő is tudja. Látja rajtam az elkeseredést, fájdalmat, ürességet. Tudja mennyire elveszettnek érzem magamat. Hogy szeretném végre, hogy vége legyen ennek az ördögi körnek. Mégsem mond semmit, és ez sokkal jobban fáj mint ezer rossz szó.

-Értem.-mondom bólintva. Előveszem a pálcámat, és az asztalra irányítom.-Suvickus!

A kávéfolt eltűnik mint minden bizalmam és reményem Albusszal szemben. Nem voltam neki senki. Csak egy sakkbábú a táblán. Nem is emlékszik arra a sok pillanatra amit együtt töltöttünk. Neki csak egy fegyver, feladat vagyok. Betanított, és elérte hogy függjek tőle. Ez pedig csak most tudatosult bennem. Odaadtam neki a bizalmamat, az életemet. Megtettem neki mindent. Mégsem kaptam tőle semmit. Mert minden csak illúzió volt.